Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6

6. fejezet: Furcsaságok a negyediken

Itt a Valentin nap is végre. El se hiszem, hogy idáig eljutottam. Robbal megint bébiszitterkedünk egy napot. Harry és Ginny is megérdemel egy kis időt, amit csak magukra fordíthatnak. Mi meg ráérünk az után is beszélgetni, hogy Jameséket lefektettük.

─ Susie, változz át! - kér Terri.

─ Tessék? Nem vagyok animágus.

─ De tanulod! - erősködik Lily.

─ Nem, csak elolvastam róla egy könyvet.

─ Kérlek! - Ellen tudok nekik állni?

─ Rob, hívd a Szent Mungót! - kacsintok rá, majd elképzelem, ahogy felveszem egy állat alakját.

A belső változást már érzem, de a külsőm nem tudja, mit tegyen- Ennek nem alapból kéne jönnie? Na mindegy. A patrónusom unikornis. Próbáljuk meg azt. Lily hangosan felsikít, és érzem, hogy a hátamat markolássza. Kinyitom a szemem. Elég furcsán látok. Robot sárga aura veszi körül, míg Jamest vörös. Ez meg mi a túrót jelent? Oldalra fordítom a fejem, hogy a rajtam lógó Lilyt és Territ felsegítsem a hátamra. Őket is olyan fény derengi körül, mint Jamest. Lehet, hogy az agyamra ment ez az egész...

─ Te... - dadog Rob.

─ Mi van velem? - akarom kérdezni tőle, de csak fujtatást hallatok.

─ Neked van szárnyad. - Meg van hibbanva? Az unikornisnak nincs szárnya!

Újra hátra nézek, és döbbenten veszem észre, hogy igaza van. Lily és Terri egymás mögött ülnek a hátamon, előttük a szárnyam. Ez őrület! A végén még igaza lesz Robnak, és tényleg valamelyik Alapító őse vagyok...

─ Repüljünk! - Még mit nem? Lezuhanunk, és engem csuknak Azkabanba. Nemlegesen rázom a fejem.

─ Na! - fekszik rá a nyakamra Terri, és simogatni kezdi a szőröm.

Még egyszer megrázom a fejem, és elkezdem rázogatni magam.

─ Szálljatok le! - kapja le Rob a hátamról a két törpét

─ Ne! - visítanak egyszerre.

─ Sajnálom - alakulok vissza. - Ha jobb idő lesz, és előtte repülök egyedül, akkor jöhettek mindhárman, de addig nem. Most pedig ideje aludni menni! - terelem fel őket az emeletre.

─ Még ne! - tiltakoznak.

─ Dehogynem.

Lilyt felkapom a hátamra, Rob Jamest és Territ veszi a hóna alá. Míg a szobájukhoz érünk, már mindhárman beletörődnek keserű sorsukba.

─ Aludjatok jól! - adok mindegyiküknek egy puszit, és csillagokat varázsolok a plafonra. Így mindig jobban alszanak.

Rob mosolyogva vezet fel a szobámba. Leültet az ágy végébe, felhúzom a lábaimat, és várakozóan oldalra döntöm a fejem. Kotor valamit a hátizsákjában, majd odalép elém.

─ Csukd be a szemed! - túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy akadékoskodjak.

Mögém térdel, és hideg fémet érzek a nyakamon. Izgatottan veszem a kezembe a lánc medálját.

─ Rob, ezt nem fogadhatom el! - ezüst motívumok között csiszolt hegyikristály darabkák vannak. - Egy vagyonba kerülhetett! - Ahogy így jobban megnézem, olyan mint Arven nyaklánca a Gyűrűk Urában, amit Aragornnak ad.


Photobucket - Video and Image Hosting

─ A vagyon elég képlékeny fogalom, és nekem, személy szerint, a suli is egy vagyon. - Átkarol hátulról, a fejét pedig a vállamra hajtja. - Nem tetszik? - kérdezi csalódottan.

─ De. Csak... ezt a pénzt másra is költhetted volna.

─ Én rád akartam, és akarom is! Te vagy a legfontosabb nekem - puszil bele a nyakamba.

Már tudom, honnan vette az ötletet. Nemrég a Gyűrűk Ura trilógiát néztük meg. Azt mondta, a tündék olyanok, mint az angyalok, és amikor Aragorn végig kiállt Arvenért, azt is hozzáfűzte, hogy ezt ő is megtenné értem. Egyszer hallottam csak tőle, de mindig úgy néz rám, mint egy angyalra, az ő angyalára. Szerintem, inkább vagyok ördög, de ő tudja...

─ Ha csatába mész, majd én is odaadom. Remélem, megvéd majd.

─ Ne beszélj butaságokat! Nem megyek semmilyen csatába!

─ Így legyen.

Van egy elég rossz érzésem, de nem tudom megfejteni. Annyi biztos, hogy Robnak sok köze van hozzá. Maga felé fordít egy kicsit, a mellkasának támaszt, és megpuszilja a homlokomat. Még mindig beleborzongok az érintéseibe. Soha sem éreztem magam még akkora biztonságban, mint mellette. Ezt az állapotot még Harry mellett se sikerül átélnem. Ilyenkor nincsen se tér, se idő, csak ő és én. Megérintem újra az ékszert, és felemelem, hogy jobban megnézhessem. A kristályok fényleni kezdenek, ami Rob figyelmét se kerüli el, pedig úgy tűnt, csak velem foglalkozik.

─ Mit csinálsz?

─ Semmit. - Kétkedve pillant rám. - Tényleg!

─ De akkor hogyan történhet ez?

─ Fogalmam sincs.

A fény nem halványodik, de nem is erősödik. Egyre különösebb dolgok történnek velem...

─ Egyre több kérdés üti fel a fejét körülötted.

─ Én is pont erre gondoltam.

─ A válaszokat reméljük, megkapjuk a nyár folyamán.

─ Jó lenne.

─ Amúgy tényleg nem tanultad az animágiát?

─ Nem.

─ A végén még ki fog derülni, hogy nagyobb erőd van, mint Voldemortnak volt.

─ Azért ne essünk túlzásokba! - Még csak az kéne! Mindenki engem akarna megnyerni...

─ Nem akarsz mondani valamit? Vagy adni esetleg? - vigyorog rám.

─ És ha azt mondom, hogy elfelejtettem?

─ Nem felejtetted! Alexy mondta, hogy együtt mentetek vásárolni.

─ A kis pletykás.

─ Na?

─ Te meg az akaratos. Igazán összeillenétek. Mindketten megkapnátok, amit akartok.

─ De nekem nem kell a barátnőd. Nekem te kellesz.

─ Vigyázz, mert mindjárt elolvadok - kacsintok rá, kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, és kiveszem belőle a hosszúkás bársonydobozt. - Nem tudom, hogy megérdemled-e... - húzom tovább az agyát.

─ Kérlek - néz rám a boci szemeivel.

Mosolyogva odaadom neki, mire ő letépi róla a masnit, és a doboz fedele már röpül is a szoba másik felébe.

─ Nem vagyok épp az ékszerek híve - mondja félősen, mikor meglátja az ezüstkarkötőt.

─ De én igen. Amúgy meg összeköthetnénk az én nyakláncommal, és lehet, hogy találnék egy olyan varázslatot hozzá, amelyikkel tudnánk gondolaton keresztül is beszélgetni.

─ Ha így jobban megnézem, nem is olyan vészes - forgatja az ujjai között a különböző nagyságú szemekből készült láncot. - De most valami egészen mással szeretnék foglalkozni?

─ Igen? És mivel?

─ Veled - húz magával az ágyra, és szenvedélyesen megcsókol.

Annyira félek ilyenkor. Olyan jó vele, de hát pasiból van, nincs mit tenni. Jövő hónapban leszünk fél évesek, és még nem próbálkozott be. Nem ettől félek, hanem attól, hogy előbb utóbb, de lépni fog, az pedig majd elront valamit a kapcsolatunkban. Érzem. Én még nem akarom ezt. Alexy úgy néz rám ilyenkor, mint egy agyalágyultra. Attól, hogy ő már 17 évesen ágyba bújt Markkal, attól nekem mért kéne? Mondjuk, ezzel még nem lenne semmi baj, de néha elragadja a hév, és részletezni kezd... Undorító. Bele se bírok gondolni... Ááá. Jó, hülye vagyok, de hát ez van. Markot se értem, hogy hogy bír vele lenni néha, de az ő dolga... Én még nem vagyok kész erre, és remélem, Rob se használja ki a helyzetet. Nem is tudom, minek gondolkodok ilyesmin, hiszen bízok benne és ismerem. Ő nem ilyen.

***

─ Akkor a megbeszélt stratégia - rendelkezik Erick. Jellemző. Úgy csinál, mintha értene hozzá. Hatalmasat ásítok. - Már megint mi nem tetszik, White.

─ Az, hogy akkora a pofád, mint a stadion.

─ Megint okosabbnak képzeled magad?

─ Nem, tudom, hogy az vagyok - vigyorgok rá, és felkelek a padról. Már vörös kviddicstalárba vagyunk öltözve, és a fiúk öltözőjében készülődünk.

─ Ha...

─ Ha nem nyerjük meg a bajnokságot, kiteszlek a csapatból - sipákolok. - Mikor is okoztam én csalódást? - nézek rá kihívóan, és felemelem a seprűmet a fal mellől. Látszik rajta, hogy mindjárt felrobban, de nem tesz semmit.

Egymás után kilépünk a fűre, végighallgatjuk a köszöntőt, és a hivatali csapat névsorát.

─ Terelők: York Booth és Upton Drabin. - Mi? Hova tűnt az a két marha, aki legutóbb volt? Rossz előérzetem van. Nagyon rossz, és ez nem az, ami legutóbb.

A játék nyugodtan telik. Millerrel a pálya felett körzünk, a cikeszt keresve. Se ő, se én nem látom. A dolgok kezdenek durvulni. Rob és Kyle nem bír Yorkkal és Uptonnal. Nem is csodálom. Két ekkora gorillát... Ott a cikesz! Rögtön előre dőlök, és Miller mellett elsuhanva száguldok felé.

─ Suze! - ordít rám rémülten Rob, mikor már majdnem elérem a kis labdát.

Hátrafordulok, és egy gurkóval találom magamat szemben. Annyi időm sincs, hogy lebukjak. Egy hatalmas roppanást érzek, és még ennél is nagyobb nyilaló fájdalmat. Utolsó erőmmel még a cikesz után kapok, és érzem is a tenyeremben a szárnyak csiklandozását, de utána minden elsötétül.

─ Susie! Susie!

Ez Rob. Óvatosan kinyitom a szemem, és döbbenten nézek a fölém hajoló fiúra.

─ Rob? - lehelem.

─ Jól vagy? Minden rendben?

─ Rob, te vagy az?

─ Mért, ki lennék még?

─ Az arcod - emelem fel a kezem, és megérintem a megszáradt vérrel borított halántékot. - Mit csináltál? - A bal szeme alig látszik, helyette egy hatalmas kékeslila duzzanat csúfítja el, az orrából, az ajkából és a felrepedt szemöldökéből még mindig szivárog a vér. Szörnyen néz ki.

─ Booth és Drabin rád szálltak. Az egész meccs alatt téged védtünk Kyle-lal, de a végére teljesen kimerültünk. Sajnálom, az én hibám! Előbb kellett volna szólnom - simít végig az arcomon.

─ Au!

─ Bocs - szomorodik el, és kinéz az ablakon. - Mikor elájultál, leestél a seprűdről, és még pont időben kaptunk el Erickkel. Rémszem majdnem görénnyé változtatta azt a két barmot, de sajnos a hivatalisok vezető tanára leállította. Nem igaz, hogy nem tűnt fel neki! Csak téged akartak bántani! Brighték sorra dobták a pontokat, de annyira se érdekelte őket, minthogy milyen fából készült Mordon lába. Amint kiértünk a stadionból az egész csapa rávetette magát arra a két seggfejre. Kicsit elgyepáltak minket, de ne félj, ők se úszták meg jobban.

─ Hogy mit csináltatok? - ülök fel hirtelen, amitől belehasít a hátamba a fájdalom, és megfeszített izmokkal esek vissza a párnák közé.

─ Meg vagy őrülve? - Muszáj ennek ordibálnia? Beszakad a dobhártyám. - Majdnem lebénultál, mert a nyakad olyan ívben hajolt meg, hogy kis híján eltört a gerinced!

─ Képzelem, hogy néz ki akkor a képem - fordulok a fal felé. Csak most veszem észre, hogy kórházban vagyok. Legalábbis a körülmények erre utalnak. Ha az arcom már attól fáj, hogy hozzáér, akkor rosszabbul festhetek, mint ő.

─ Most mér az érdekel? Nem azért szeretlek, amilyen a külsőd. Jó, az se utolsó, de nem sorsdöntő. Szeretem a szemedet, de az ugyanolyan gyönyörű, mint volt. A többi meg...

─ Most menj el! - suttogom.

─ Tessék?

─ Azt kértem, hogy menj el!

─ Mi rosszat mondtam?

─ Semmit, de most hagyj magamra!

Szótlanul feláll, és nemsokára hallom az ajtó csukódását. Felhúzom a térdeimet, és sírva fakadok. Égeti a bőrömet az ezernyi sós patak, de nem érdekel. Kezemmel megkeresem a nyakamban lógó nyakláncot, és erősen megszorítom a medált. A kiálló, hegyes részek belenyomódnak a tenyeremben, de nem foglalkozok vele. Robra gondolok, amikor még nem verette szét magát miattam. A többieket el se merem képzelni.


Elküldött! Ez mégis, hogy a fenébe jutott az eszébe? Végül is meg lehet érteni. Biztos sír, pedig még nem is látta magát. Annyira össze fog törni. A szemén kívül semmi sem olyan, mint régen.

─ Jobban van? - kérdezi Austin.

─ Igen.

─ Felébredt? - faggat Bright.

─ Aha.

─ Akkor hogy hogy itt vagy? - értetlenkedik Kyle.

─ Elküldött.

─ Heh? - Na igen, neked, Erick ezt megerőltetés felfogni.

─ Mr. Wilkins! Engedi végre, hogy ellássam? - lép elém csípőre tett kézzel egy nővérke.

─ Nincs semmi bajom. Rengeteg dolga lehet, még rajtam kívül. Foglalkozzon azzal. - Hátat fordít, és kisétál a szobából.

─ Rob! - kiált fel Blaise, mintha maga Voldemort állna előtte.

─ Mi van? - förmedek rá.

─ Az arcod! Begyógyultak a sebeid.

─ Biztos hallucinálsz.

─ Igaza van! - erősködnek a többiek.

Odalépek a tükörhöz, és döbbenten látom, hogy semmi bajom. Mikor visszafordulok, meg se bírok szólalni. Blaise teljesen eldeformálódott orra a régi, és a többieken se látszik a legapróbb karcolás se. Villámként hasít belém a felismerés. Szélvészként rohanok vissza Susie kórtermében, nyomomban a fiúkkal.

─ Megőrültél? A franc essen abba a rohadt nagy szívedbe! Mért minket gyógyítgatsz? Heh? Nagyon jól tudod, hogy százszor rosszabbul vagy, mint mi együtt, erre neked megint mindenen jár az eszed, csak azon nem amin kéne!

─ Megmondanád értelmesen, hogy mi bajod? - fordul felém. Mögöttem rémült sóhaj szakad fel mindannyiukból.

─ Nagyon jól tudod te azt! Te hoztad helyre mindegyikünk képét, ahelyett, hogy a saját hátadat gyógyítottad volna meg!

─ Nem tudod bizonyítani - felesel. Megáll az ész!

─ Most mondjam azt, hogy szétveretem magam mindannyiszor, amíg nem vagy hajlandó magadon is segíteni?

─ Azzal max azt éred el, hogy végkimerültségben fogok meghalni - mondja komolyan.

Lassan felül, kitakarja magát, és kék pöttyös hálóingben csoszog felénk.

─ Most azonnal feküdj vissza!

─ Mi vagy te? Az anyám? Nem hinném - vágja vissza.

─ Ha le fogsz bénulni...

─ Elhagysz. Mert egy olyan csaj még kell, akinek a szeme maradt meg egyedül, de olyan már nem, aki béna is.

─ Hogy mondhatsz ilyeneket? - tajtékzom.

─ Mért, te nem ezt akartad?

─ Nem. Te komolyan azt hiszed, hogy cserbenhagynálak? - Hidegzuhanyként ért ez az egész.

─ Megeshet.

─ Ebből elegem van.

Felkapom az ölembe, visszarakom az ágyába, leülök mellé, és az arcára teszem a tenyerem. Ha ő képes meggyógyítani minket, akkor én is őt. Arra gondolok, amikor együtt voltunk. Sárkányt eregettünk, karácsonykor énekelt és legutóbb hógolyóztunk. Kivezérelte az egész Potter-családot a hátsókertbe velem együtt, és nekiálltunk egymást dobálni. Mi voltunk Suze-zal egy csapat, és Harry, Ginny, James, Lily és Terri a másik. A végére már mindenki mindenki ellen harcolt, és sikerült az én kis angyalom nyomát hagyni a hóban. Elég alaposan megfürdettem. Mondjuk utána fel is melegítettem. Nem akartam, hogy még egyszer megfázzon miattam. A kezem hirtelen sárgán kezd el fényleni, és érzem a tenyerem alatt, ahogy Susie bőrén tűnnek el a sebhelyek. Az orvosok azt mondták, hogy a gerincsérülése miatt nem kezelhetik még ezzel, mert a két bájital ütné egymást, és valószínűleg, hogy így is annyit kap a felépülése miatt, hogy az teljesen gátolja a sebgyógyító főzetet. A fény alábbhagy, és elemelem a kezem. Az arcán semmi sem látszik. Olyan, mint volt.

─ Fáj még a hátad? - kérdezem halkan. Ez a varázslat, vagy mi kiszívta szinte az összes energiámat.

─ Már nem - feleli csendesen.

─ Mit műveltél, haver? - lép mellém Bright.

─ Csak szerettem - adom a választ, de még mindig Susie-t nézem.


─ Harry! Beszélnünk kell! - lépek elé.

─ Miről?

─ A nyáron el szeretnék utazni Robbal. Fontos dolog.

─ Értem. Nyugodtan menjetek.

─ Biztos? Nem akarom, hogy túlterheljétek magatokat. Ginny akkorra már szinte semmit se csinálhat, és Mióék is épp elég elfoglaltak...

─ Megoldjuk, nyugodj meg. Pénzetek van elég?

─ Ott van a számlám, amire anyu utal minden hónapban és Robnak is van egy kevés dugipénze a hétvégi melókból.

─ Meddig lesztek távol?

─ Jó kérdés. Igazából azt se tudom, hova megyünk. Emlékszel, meséltem azokról a képességeimről, amik előjöttek. Rob kitalálta, hogy azért van, mert az egyik Alapító őse vagyok. Nem tudom, mégis hogy gondolhatja ezt, hiszen mugli származású vagyok, de mindegy. Valami magyarázatnak kell lennie.

─ Akkor a nagyszüleidnél kezdtek, ugye?

─ Igen.

─ Szerzek nektek egy programozható zsupszkulcsot. Azzal könnyebb lesz. Vihetitek Rob motorját is.

─ Jó ötlet. Köszi - nyomok egy puszit az arcára.

***

─ Mit csinálsz erre Suze?

─ Amit akarok, Erick! - felelem. Mit érdekli őt ez?

─ Örülök, hogy kiengedtek.

─ Ja.

─ Nem fáj már semmid?

─ Nem, de elárulhatnád, hogy mi a szart akarsz!

─ Már beszélgetni se lehet?

─ Nem vagy az a típus, aki csak úgy odamegy emberekhez, főleg hozzám nem.

─ Miből gondolod?

─ Talán abból, ahogy eddig viselkedtél velem. Lassan vége a tanévnek, hogy pontosak legyünk alig van vissza egy hónap, és te most találod ki, hogy beszélgessünk... Ja persze...

Egy teljesen kihalt folyosón sietek Erickkel a nyomomban. A vége majdnem az udvaron van, ahol Rob vár rám minden bizonnyal, mivel sikerült megint elkésnem. Erick megragadja a karom, és a falnak lök, de olyan erővel, hogy a fejem zsibbadni kezd a találkozástól.

─ Megőrültél? - ordítok rá. Milyen különös... Ez a kérdés az utóbbi időben elég gyakori.

─ Te őrjítesz meg!

─ Tessék? - kérdezem, de többre már nem futja.

Erick átkarolja a csípőm, a száját az enyémhez nyomja, és már érzem a nyelvét félig a tokomban. Nem kapok rendesen levegőt. Erick felemeli az egyik lábam. Mért kell nekem ilyen félreeső helyeken császkálnom? A csókot nem hagyja abba, így esélyem sincs, hogy segítségért kiabáljak. Kellett nekem olyan megerőltető edzéseket tartani... Ha nem lenne ilyen kondiban, talán egy kis időre meg tudnék tőle szabadulni, de így semmi esélyem. Rob, Rob, Rob! Mért nem vagy itt? Merlin, segíts! Erick keze már a szoknyám alatt kalandozik. Ezt is magamnak köszönhetem. Ennyi vége... Anyám ki lesz akadva. Az lesz a legjobb, ha senki se tudja meg, bár Erick nem biztos, hogy csöndbe marad, és az én szavam egy végzősé ellen... Én húzom a rövidebbet. Ó, Rob, remélem, te azért hiszel majd nekem. A blúzom a csuklómon lóg már, de egyszerűen nem tudok megmozdulni. Rám szórhatott valamilyen bénító bűbájt.

─ Mocskos állat!

Erick nyomása eltűnik, és én reszketve rogyok le a fal mellett. Erőtlenül felemelem a fejem, és látom, ahogy Rob egy jól irányzott ütéssel beveri az orrát. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Nem járt erre senki. Erick eszméletlenül csuklik össze a kövön, Rob pedig mellém ugrik, és szorosan magához ölel. Akaratlanul is feltör belőlem a zokogás, és Rob nyakába fúrom a fejem.


Az a mázlija, hogy jobban aggódtam Susie-ért, minthogy megöljem.

─ Mi történt? - fut ki Harry a kandallóból.

─ Jobb, ha nem tudod.

─ Kicsapatom! Azkabanba küldetem!

─ Drágám, állj le! - csitítja Ginny.

─ Hogy mondhatsz ilyet? Mindketten egyetértettünk abban, hogy olyan, mintha a lányunk lenne! Mit tennél, ha Lily vagy Terri kerülne ilyen helyzetbe?

─ Nem érünk el semmit azzal, ha egymást csépelitek! - szólok közbe.

─ Igazad van - ül le mellém a kanapéra Harry. - Mondj el mindent!

─ Az elég kevés, mert csak a végén érkeztem meg. Amint megláttam, mi történik, lerángattam róla azt a barmot, és kezeskedtem róla, hogy egy ideig feküdjön még ott a földön. Mikor Susie fogjuk rá megnyugodott, elhoztam.

─ Honnan tudtad, hogy hol van? - kérdezi Ginny.

─ Emlékszel? Kaptam tőle ezt a karkötőt - emelem fel a jobb kezem. - Beszéltünk róla, hogy keresünk majd egy olyan varázsigét, amivel összeköthetjük az ő medáljával, és így gondolati úton is beszélhetünk. Tudtommal, nem csináltunk semmit, de egyszer csak meghallottam a hangját a fejemben, és a szemem előtt a folyosót az ő szemszögéből.

─ Ez különös - dörmögi Harry.

─ Az, és egyre több hasonló dolog van körülötte.

─ Ezért akartok elmenni, igaz?

─ Suze mondta már?

─ Igen. Remélem, találtok értelmes magyarázatot minderre, mert engem is aggaszt. Ha tényleg van egy plusz ereje, amihez nem kell varázspálca és varázsige, akkor az másokra is veszélyes lehet, amíg nem tudja irányítani.

─ Hallottál már ilyesmiről?

─ Még soha.

─ Akkor hosszú nyarunk lesz.

─ De azért hazajöttök, amikor William megszületik, ugye?

─ William? - Már megint miről maradtam le?

─ Úgy látom, te már eldöntötted, hogy fogjuk hívni - mosolyog Harry, és az ölébe húzza Ginnyt.

─ Ja, a kisbaba. Szeretnénk, legalábbis Susie biztos. Most, ha nem bánjátok, visszamegyek mellé. Nem akarom sokáig egyedül hagyni.

─ Persze. Szüksége van rád - bólogat Ginny. - Ha bármire szükségetek van, szólj nyugodtan.

─ Rendben - ezzel felállok, és felsétálok a lépcsőkön.

Halkan benyitok a szobába, ahol a kis angyalkám összekuporodva fekszik az ágyon. Mellé ülök, és finoman megsimítom a hátát, amitől rémülten összerázkódik, de amint meglátja, hogy csak én vagyok, szorosan mellém bújik. Még sosem láttam ennyire félni. Nem tudom, mit érez, de biztos szörnyű lehet. Megkért, hogy Harryéken kívül, senkinek ne meséljek róla. Egyetértek vele. Már csak az hiányoznak, hogy mindenki elárassza a sajnálatával. Semmi szüksége rá. Remélem, rendbe jön, és nem kell elhalasztanunk az utunkat. Nem miattam, hanem miatta. Muszáj, hogy végre fény derüljön a múltjára. Ez így nem állapot. A végén még kiderül, hogy nagyobb ereje van, mint Harrynek.


Mi lenne velem már megint Rob nélkül... Ericket kirúgták, mi pedig letettük a vizsgáinkat. Kellemes lehetett neki, hogy az utolsó hónapjában kell új suli után kutatnia. Nem sajnálom. Rob a maradék időben végig kísérgetett minden szünetben. Ha vécére kellett mennem, akkor is ott állt az ajtóban, és nem engedett be senkit addig, amíg én bent voltam. Ha vége volt az órámnak, meg kellett várnom a teremben, amíg ő odaért értem, de nem bántam. Jól esett a figyelme. Erre az egyre volt szükségem ahhoz, hogy el tudjak számolni a történtekkel, na meg persze a türelemre. Nem erőltetett semmit, és azt se tette szóvá, hogy majdnem egy hónapig csak a kezemet foghatta meg. Nem akartam bántani azzal, hogy nem bízok bennem, de egyszerűen nem ment, és ő megértett.

─ Mindent elraktál? Ruha, törölköző, szendvics, fogkefe...

─ Ginny, nyugi! Nem túlélőtáborba megyünk - mosolygok rá.

─ Ezt azért rakd el - nyom a kezembe egy nagyobb erszényt Harry.

─ Dehogyis! Nem fogadhatom el! - tiltakozom. - Ez legalább ötezer galleon.

─ Pontosan annyi.

─ Nem, szó sem lehet róla!

─ Tartalék, ha nem kell, visszaadod! Megegyeztünk?

─ Jó. - Úgyse tudnám eltántorítani az ötletétől.

─ Ha választanotok kell, inkább kerüljetek mágikus bíróság elé, minthogy kórházba, világos? Tudtommal, a legtöbb országgal van kiadatási egyezményünk. Itthon már gyerekjáték lesz eltussolni az ügyet.

─ Ha te mondod... - nevetek fel.

─ Nem menj el, Susie! - pityeredik el Lily. Odasétálok elé, és felemelem.

─ Sietek vissza, megígérem, és küldök majd mindig levelet, és csokit. Rendben?

─ Ühüm - szipog, és kicsit elmosolyodik.

─ Hiányozni fogtok - rakom le Lilyt, és mindhárom lurkónak adok egy puszit.

Kint állunk a hátsó kertben. Anyuéktól már két hete elbúcsúztam. Rob hátán hatalmas hátizsák, bár az is tértágító bűbájjal kezelt. Mégse mehetünk úgy muglik közé, hogy egy kézitáska az összes holmink... Megölelem Harryt és a már gömbölyű hasú Ginnyt, és én is megérintem a golyóstoll-zsupszkulcsot. Ginny a jövő hónap végén fog szülni. Elvileg akkor, mikor Harry születésnapja lesz. A huszonkilencedik. De öreg már, persze ezt nem merném a szemébe mondani, mert rögtön megskalpolna. Addig haza akarok érni. Úgyhogy van bő egy hónapunk. Nem sok...

─ Mehetünk? - kérdezi Rob, mire bólintok, ő megmarkolja a motorja kormányát, én pedig beindítom a bűbájt.

─ Sziasztok! - kiáltom még oda a kertben álló öt Potternek, és már forog is velem a világ.

Furcsa lesz újra otthon. Igen, most megyek igazán haza.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.