Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17

17. fejezet: Élet vagy halál

Vasárnap volt. Már minden készülődés a végső stádiumban volt. A sajtóval történt megbeszélés botrány nélkül lezajlott. Még Rita Vitrol is visszafogta magát, főleg, hogy Hermione bonyolította le az eseményt. Másnap minden újság fekete, öles, gyászos betűkkel hozta a hírt: A Kis Túlélő halott. Némelyik még különszámot is megjelentetett. A temetésről annyit árultak el, hogy Godric´s Hollowban lesz, de az időpontról semmit. Nem akartak nagy ceremóniát, csak a barátok és volt tanárok voltak hivatalosak.

Remus zaklatottan ment le aznap a konyhába, és rögtön Hermionét kereste. Amint meglátta félrevonta a nőt, és hadarva elsuttogott valamit arról, hogy Harryt be kell vinni a Szent Mungóba.

― De hát minek? Remus, nem tudjuk feléleszteni - mondta Hermione enyhe sajnálkozással a hangjában.

― Ne nézz őrültnek! - szidta le az előtte álló boszorkányt Remus. - Neked és Ronnak tudnotok kéne, hogy igazat mondok. Képtelenségnek hangzik, de így van.

― Remus, James nem tud üzengetni a túlvilágról. - Hermione szelíd hangon beszélt Remusszal. Már jó ideje tartott attól, hogy a férfi összeomlik, és most tessék.

― Ne kezelj úgy, mint egy elmebajost! - emelte fel Remus a hangját, amire mindenki feléjük fordult. - Mit veszthetünk rajta? Csak holnapig! Éjfélkor úgyis minden eldől. Ha nem történik semmi, bent maradok az idegosztályon.

Hermione megadóan bólintott. Nem csak Remus könyörgése hatotta meg, hanem az, hogy titkon reménykedni kezdett. Elítélte magát miatta, de nem tudott mit tenni ellene. A nap folyamán felkereste Tonksot, és megkérdezte arról a varázsigéről, amiről még akkor beszélt, amikor Ginny mellől akarták elszakítani az igazi Harryt.

― De miért érdekel? - kérdezte egy kis gyanakvással Tonks, miután megmutatta a pálcamozdulatot, és a varázsigét is elmondta.

― Ki tudja mire lesz még jó - mondta nyugodtan Hermione, ami tőle nem hangzott olyan furán, mint mondjuk, Rontól. Mindenki tudta, hogy ő minden újra azonnal ráharap, ezért Tonks nem is szívóskodott tovább.

Remus délután négy óra tájékán benézett Harryhez. Nem csalódott. Ginny, akit keresett ott volt mellette, és dúdolt valamit.

― Most már biztos békében pihen - mondta Remus, mire Ginny ijedten kapta fel a fejét.

― Nem vettem észre, hogy bejöttél.

― Sajnálom, ha megijesztettelek. Arra gondoltam, rád férne egy kis levegőzés, és én pont sétálni indulok.

Ginny vonakodva bár, de egy puszi után Harry homlokán, elindult Remus után. Hermione, amint meglátta befordulni őket a bejárati ajtó felé, beindította a csalizajgépet a konyha előtti folyosón, és ő maga Harry szobájába sietett. Elvégezte gyorsan az imént tanult varázslatot, és az igazi Harryvel a már kiürített padlásra hoppanált. Lefektette a testet egy régi ágyra, és visszament a szobájába. Beugrott a zuhany alá, hogy azt a látszatot keltse, a vízzubogás miatt nem hallotta a hangzavart, amit a három éve a táskájában porosodó szerkentyű okozott. Pár óra múlva Remus és Ginny halvány mosollyal az arcukon tértek vissza. Hermione rögtön a padlásra vitte a férfit.

― Most mit csinálunk? - kérdezte érdeklődve Hermione.

― Bevisszük a Mungóba.

― Ja, és holnap címoldalon leszünk, mint őrült gyászolók.

― Van egy ismerősöm, aki engem is kezelt. Majd beszélek vele, hogy adjon mellénk egy gyógyítót és egy nővért.

― Lehetőleg ne azt, akit Harry legutóbb elintézett - vigyorgott Hermione az emléken.

― Rendben. Megszüntetjük itt éjjel a hoppanálásgátló varázslatot, és elmegyünk. Keverj Ron italába altatót, akkor nem fogja észrevenni, ha eljössz.

A rövid megbeszélés után mindketten visszatértek a társasági életbe. Mikor mindkettőjük társa mélyen aludt az altatótól fellopakodtak a padlásra, és hoppanáltak. A Szent Mungó hoppanálási pontján már várt rájuk valaki, aki boldog, baráti üdvözléssel köszöntette Remust. Felfektették Harryt egy hordágyra, letakarták egy lepedővel, mert bár későre járt az idő, sosem lehet tudni. Az ispotály legeldugottabb részébe mentek, ahol szinte senki sem volt. Az utolsó kórteremben egy gyógyító és egy nővér fogadta őket. Átemelték Harryt egy ágyra, majd kísérőjük kiment. A gyógyító parancsra várva lépett közelebb hozzájuk.

― Na és most? - kérdezte Hermione.

― Olyasmit mondott James, hogy vért kell cserélnie.

― Adjunk neki vérpótló bájitalt? - tudakolta a gyógyító.

― Nem. Valami tűkről meg csövekről beszélt, és hogy önzetlenül kell egy hozzá közelállótól kapnia - törte a fejét Remus.

― Tehát muglimódszerrel - állapította meg Hermione.

― Mért a muglik... - ekkor esett le Remusnak. - A muglik egymás vérét használják?

― Igen, de vigyázni kell, hogy ugyanolyan tulajdonságú legyen mindkét félé. Persze vannak olyanok is, akiké többhöz jó, de ebbe ne menjünk bele.

― Tudod milyen Harryé?

― Igen - bólintott Hermione, és a barátjától balra lévő ágyhoz ment. - Olyan, mint az enyém - és lefeküdt. - Tudtommal tanítják a Gyógyítóképzőben a muglimódszereket is - fordult most a gyógyítóhoz.

― Igen, de még soha sem csináltam - rémült meg a középkorú férfi.

― Itt az ideje - mondta Hermione, és sürgető kézmozdulatot tett. Remus azt mondta éjfélig van idejük, és már tíz óra is elmúlt.

Mindkét fehér taláros eltűnt a szobából nyíló másik ajtón, majd kihoztak egy nagy gépet, aminek a belsejében egy pumpa volt elrejtve. A nővér elkezdett kotorászni az egyik fiókban, és egyenként csomagolt tűket és csöveket vett elő. Rácsatlakoztatták a furcsa szerkezetre a csöveket, majd azok végére a tűket.

― Elég kellemetlen érzés, azt mondják - avatta be a gyógyító Hermionét.

― Higgye el, volt már részem rosszabban - mondta Hermione, és feltűrte a jobb karján a pólót.

A gyógyító kedvesen mosolygott, a kezébe vett egy tégelyt, kent valamit Hermione bőrére és céltudatosan beleszúrta a tűt a vénájába. Megismételte a műveletet Harry bal karján, majd újabb eszközöket kapott a nővértől. Hermione másik karján a kézfejébe egy ugyanolyan krémezés után, mint az előbb egy kanült helyezett be, arra pedig egy vérpótló bájitallal teli infúziót kötött. Harry másik karjába egy szintén csőre rögzített tűt rakott, csak ennek a vége egy nagy edényben volt. Megbűvölte a tűt, hogy csak a férfi vérét engedje át. A gyógyító intett a gép felé, ami a két ágy között volt egy az ágyakkal egy magasságú asztalon, mire Hermione kellemetlen szívó erőt érzett az ereiben, és meglátta, ahogy bordó vére Harry felé indul.

― Volt még valami - járkált idegesen fel-alá a szobában Remus, és nyakán kidülledtek az erek.

― Ha itt fogok elpatkolni, Ron kitekeri a nyakad! - emlékeztette a férfit Hermione.

― Ron, hát persze! Kell valaki, akinek a legnagyobb a bánata, majd valami olyat kell csinálnia, ami szorosan összeköti őket, és rögtön a másik jut eszükbe róla.

― Mire vársz? Hozd ide Ginnyt! - kiáltott rá Hermione. Tudta, ha éjfélig nem tudják visszhozni, örökre elmegy, és talán őt is magával viszi.

Remus feloldotta a hoppanálásgátló bűbájt, és már a Grimmauld téren volt. Berontott a 12-es házba, és felrohant Harry szobájába. Nem érdekelte hány embert ébreszt fel. Felkapta Ginnyt, és az ölében futott vele az ajtóhoz. Ron lépett ki ásítva a szobájából, és mikor meglátta Remust húgával az ölében, azt hitte álmodik. Érezte, hogy Hermione altatót rakott az italába, ezért csak úgy tett, mintha megitta volna. Mégis kerülhetett valamennyi a szervezetébe, mert csak most ébredt fel.

― Mit csinálsz Ginnyvel? - fordult a férfihoz.

― Gyere te is, csak menjünk! - hadarta Remus, és a közben felébredt Ginnyt lerakta a földre, megragadta a csuklóját Ronéval együtt, és húzni kezdte őket a bejárat felé.

Ron még behúzta maga után az ajtót, és már érezte is a hoppanálással járó préselő érzést. Egy fehér szobában tűntek fel, ahol két, ugyanilyen fehér ember feküdt, köztük valami zörgő masinával. Remus Ginnyhez fordult, és hadarni kezdett arról, hogy mit kell tennie. A vörös hajú nő bizonytalan tekintetét látva, Hermione még utolsó erejéből rákiáltott.

― Énekelj, vagy valami! De gyorsan!

Ginny odalépett az ágyhoz, felült a szélére, és két keze közé fogta Harry jobbját. Nem tudta mit tegyen, de mikor Hermione szavai újra visszhangozni kezdtek a fejében, halkan dúdolni kezdett. Ez jutott először az eszébe. Hermione elaludt, és a szobában lévő falióra éjfélt ütött. Remus lemondóan sóhajtott. Ginny egy apró lüktetést érzett avval az ujjával, ami Harry vénájánál volt. Azt hitte képzelődik, csak bemesélni magának, de ekkor újra érezte a dobbanást, majd a következőt. Kis híján lefordult az ágyról, de Remus szerencsére elkapta.

― A... a keze - suttogta Ginny.

Remus hozzáért Harry csuklójához, és érezte az egyenletes pulzust.

― Sikerült - mosolygott a neki dőlő Ginnynek, és Ronhoz fordult. - Él.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.