Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Melletted élem az álmaimat

2008.10.09

Melletted élem az álmaimat

˝Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért, aki én vagyok melletted.˝
/Márquez, Gabriel García/

Itt ülök egyedül és rád gondolok. Mért nem vagy itt? Mért vesztünk össze? Mért nem értesz meg? Három hete már, hogy nem beszéltünk. Igaz, küldtem egy levelet, hogy hozd vissza a jegyzeteimet, amiket a vizsgára adtam kölcsön, de az nem volt beszélgetés. Még az se, amikor ott álltál a kerítés másik oldalán, néztél rám a zavarodott kék szemeiddel, és nem értetted, hogyhogy nincs minden rendben, mert te úgy jöttél, hogy biztos minden olyan, mint azelőtt. Tévedtél. Én nem tudok ilyen hamar túllépni ezen. Egy újabb seb minden alkalom a szívemen, amikor látlak megérkezni a Minisztériumba, elmenni vagy az ebédnél az étterem egy másik asztalánál, és nem szólhatok hozzád, mert nem lehet. Neked kell. Neked kell lépned. Én túl sok mindent tettem már itt. Minden nap egyre gyötrőbb, amikor nem írsz és nem teszel semmit. Nem jelenthettem csak ennyit neked. Az nem lehet. Most itt ülve, mégis ez kezd egyre élesebben kirajzolódni bennem. Csak egy ábránd volt, hogy te is érezted azt, amit én.

Ma van a szülinapod. A tizenkilencedik. Már jó pár hónapja tudom, mit fogsz kapni. Persze nem így terveztem. Úgy gondoltam, hogy majd beülünk valahova beszélgetni, vagy feljössz hozzánk, és filmet nézünk, vagy akármi mást, csak nem ezt. Gondosan elkészítettem mindent. Pontos tervem volt mindenre. Reggel korán felkeltem, elvégeztem még az utolsó simításokat a csomagon és a kártyán, beraktam egy szatyorba őket, és hoppanáltam egy, a lakásodhoz közeli sikátorba. Jól ismerem ezt a helyet. Mindig ide érkeztünk, ha hozzád mentünk, kivételesen. Óvatosan lopakodtam az ajtód elé, nehogy észrevegyél. Hallottam a bentről kiszűrődő zajokat. Otthon voltál. Gondosan leraktam a küszöb elé a csomagot, rá pedig a kártyát. Boldog szülinapot! Bekopogtam, aztán spuri. Futottam vissza a sikátorba, ahonnan még látszik az ajtód. Nyílt az ajtó, és Molly nyitotta ki. Mogorvának tűnt. Amikor meglátta a csomagot, hangosan kérdezte az utcát, hogy mi ez? Nem válaszolt neki senki. Nem árultak el a bokrok, a házak, a villanyoszlopok. Még mindig remegett kezem-lábam az izgalomtól. Így egy vizsga előtt se izgultam. Féltem, hogy lebukom, hogy nem tudok időben fedezékbe vonulni. Elégedetten hoppanáltam haza, most pedig itt ülök a kedvenc fotelemben, egy szem gyertya lágy fényénél, és próbálok rájönni a dolog nyitjára. Meg kellett kapnod, és az írásomat is fel kellett ismerned, akkor meg mért nem írtál még? Mért nem keresel?

A hajam rendezett csigákban nehezedik a hátamra, a lábaimat felhúztam, úgy karolom át őket. Egyedül vagyok ebben a hatalmas házban. Nem kellett volna ekkorát vennem. Ez is miattad van, ez is rád emlékeztet. Van egy külön szoba neked, csak neked. Sötétkék falak, ébenfa bútorok. Szerettelek nézni ebben a környezetben. Illett hozzád. Áldottam a sorsot, és egyben szidtam is, amiért semmilyen személyes holmid nem volt ebben a szobában. Hiába aludtál nálam többször is, mindig haza is vitted a cuccod. Örülök neki, mert így legalább nincs egy újabb, kínos találkozás, de átkozom, hisz mégis láthattalak volna, vagy ha nem adnám vissza, érezném az illatod.

Szerettem, amikor elnyúltál a kanapémon, és izgatottan nézted a tv-t. Utána pár óráig még terjengett a lakásban az a bizonyos illat. Az, amiről mindig te jutsz eszembe. Szorosabban ölelem a lábimat, szinte elveszek ebben a nagy fotelban, és mereven nézem a nappali sötét vonalait. Igen, végigpiszkáltad az összes dísztárgyamat, megnézted az összes könyvemet, végigszagolgattad az összes parfümömet, és kérés nélkül is véleményt mondtál róluk. Annyi támaszt jelentettél nekem, és most, hogy nem érzem a masszív oszlopokat alattam, félek, hogy lezuhanok. Mindig helyreráztál, amikor túlságosan aggódtam, amikor túl sokat gondolkodtam. Rám szóltál, és meg tudtál nyugtatni, ami eddig senkinek se sikerült. Mért nem írsz már?

Lassú, szomorú szám szól halkan. Érzem, tudnék sírni, de nem akarok. Érted, miattad nem. Ginny rávett, hogy holnap menjek el vele és Harryvel bulizni, majd aludjak náluk. Nem sok kedvem van. Állítja, hogy elfelejtem Ront, és majd felvidítanak, de nem igazán hiszek benne, hogy mindez tartós lenne. Fáj belül a lelkem, és nem tudom, mivel gyógyíthatnám meg. Ginny állítja, hogy szerez nekem egy pasit, és az majd elfeledteti velem, de ezt is erősen kétlem. Aludni se fogok tudni. Ott fogok ülni az erkélyen egy pokróccal bebugyolálva, és bámulom a csillagos eget. Veled is ki akartam ülni, és csak nézni a sötétséget, de sose alakultak úgy a dolgok. A polcon még ott van a közös képünk. Te is mosolyogtál, ahogy én is. Önfeledten és boldogan. Mi lesz most akkor velünk?

Csöngetnek. Biztos csak képzelődök. Már tíz óra is elmúlt, mégis ki a jó fene jönne hozzám ilyenkor? Nem foglalkozom vele. Újra csöngetnek. Feltápászkodom a fotelból, megigazítom a pólómat és rövidnadrágomat, amit pizsama gyanánt hordok így nyár felé. Kilesek az ajtóba vájt lyukon, és a szívem egyszerre hevesen kezd verni. Te állsz ott, és idegesen kémlelsz az ég felé. Kint szakad az eső, te pedig bőrig ázva állsz az ÉN ajtóm előtt. Mély lélegzetet veszek, kikulcsozom az ajtót, és lenyomom a kilincset. Te is megdermedsz, ahogy megpillantasz, és látom rajtad, fogalmad sincs, hogy mit mondj. A lábaim maguktól cselekednek, és állnak el az útból, hogy beljebb gyere. Ismered a járást, így nyugodtan megyek vissza a nappaliba, és süppedek bele újra a fotelomba. Leülsz a kanapéra - már szárazon -, ahova szoktál, a jobb karfa mellé, de most nem helyezkedsz el, hanem a térdedre könyökölsz, és a tenyeredbe fekteted az arcod. Nem tudod, mit mondj, még mindig nem. Nekem nincs mondanivalóm, mindent elmondtam neked, nem is egyszer.

─ Egy seggfej paraszt voltam - töröd meg a csendet.

Nem mondok rá semmit. Nem fogok ellent mondani, hiszen végre kinyitottad a szemed, és látod, hányszor bántottál meg.

─ Annyira sajnálom, Mio - emeled fel a fejed, és nézel rám.

Elhomályosodik a kép előttem, és érzem, ahogy egy könnycsepp elindul végzetes útján az arcomon. A büszkeségem és a szívem vad csatát vív. Melyikre hallgassak?

─ Tudom, hogy rengeteg új esélyt kaptam tőled, de még egy... egy utolsót kaphatok?

Némán felállok a fotelból, leülök a balodra, és csak nézem a szemeidet. Annyira szeretem őket, meg a hajadat, ami már a homlokod háromnegyedét takarja. Felemeled a kezed, és gyengéden végigsimítasz az arcomon. Egy időben indul el a te és az én kezem is. Te a derekamat karolod át, és húzol magadhoz, míg én a nyakadat, és fúrom a vállgödrödbe a fejem.

─ Annyira fájt - kezdek zokogni a válladon, és még közelebb evickélek hozzád.

─ Hidd el, hogy sajnálom! - suttogod, és a hátamat kezded simogatni vigasztalóan. - Begyógyítom a sebeidet, ígérem!

Csak bólogatok, és hagyom, hogy az imént megszárított pólód újra elázzon. Szinte beléd olvadok, egyek leszünk, mert így, a sötétben, nem lehet megmondani, hol kezdődök én, és hol végződsz te. Csak ülünk a kanapén, és ápoljuk egymást úgy, mint régen. Mégis eljöttél. Nem érdekel, hogy magadtól vagy Harry nyitotta fel a szemed, csak az a fontos, hogy itt vagy, ölelsz, és érzem, most már minden rendben lesz. Most már újra élhetem az álmaimat, mert mellettem vagy, és melletted bármire képes vagyok.


Nem értem, mi bajod... Én mondtam neked, hogy nem akarom, mért nem érted meg? Mért viselkedsz állandóan így? Mért kell mindenen megsértődnöd? Látni az elutasításodat... Majd csak megnyugszol. Ma úgyis buli lesz, csak eljössz. Remélem, Harry meghívott. Kopognak. Biztos Fred és George vagy Harry és Ginny vagy talán te.

─ Majd én nyitom - lép ki a konyhából anya. Hát persze, meg ne moccanjak...

Hallom a méltatlankodó morgását. Fogalmam sincs, mi baja. A kezében egy sötétkék papírba csomagolt téglatest formájú valami, tetején egy kártyával. Lerakja az asztalra elém, és még dörmög valamit az orra alatt, hogy mit szórakoznak az emberrel, de nem érdekel. A szemeim és minden más érzékszervem a kék csomagra tapad. Vajon te küldted? Megtörténhet? De mért nem jöttél be? Mért nem személyesen adtad oda? Még mindig meg vagy sértődve? Egy belső hang azt súgja, csak a szobámban nyissam ki. Fel is nyalábolom a kártyával együtt a csomagot, és felsietek az emeletre. Törökülésben letelepszem az ágy közepére, és elolvasom a kártyát. Boldog szülinapot! Biztos, hogy te írtad, bár nem a rendes írásod, a betűk szépen vannak megrajzolva. Óvatosan fejtem le a kemény, sötétkék papírt a kicsi formátlan tárgyról. Alatta nem lapul semmi, csak egy kis cetli és egy újabb, most a Próféta egyik oldalával becsomagolt valami.

Ha megkérdeznéd, hogy mit nem mondtam el?
Van-e még szó, amit mondani kell?
Van-e még szó, kimondható?
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék...

Ez a négy sor áll a lapon. Ismerem a dalt. De mért írtad ezt? Hisz mindent elmondtál, és én mindig meghallgattalak. Tény, hogy néha sok volt, és kellett pár nap, míg megemésztettem, de figyeltem rád! A csomagról lekerül a következő, meg az azt követő réteg is, míg újabb kis papír nem bukkan elő.

Köszönöm azt, hogy itt voltál velem,
Csak ennyi volt az életem.
Csak ennyi volt, és nincs tovább,
Ha megkérdeznéd, csak annyit mondanék:

Most ezt komolyan gondolod? De megbeszéltük, hogy nem járunk, mert... mert nem, és elfogadtad, nem hoztad fel többet, csak azt, hogy nem érzed fontosnak magad, pedig nekem az voltál, és még mindig az vagy, csak... csak nem értem. Csökken a csomag, míg mellettem nő az összegyűrt Próféta-lapok kupaca.

Ha még egyszer láthatnám azt, amit egyszer láttam már,
Kérlek, újra segíts nekem!
Ha még egyszer itt lennél, simogatnál, mint a szél,
Nélküled nem érezhetem.

De mit? Mit éreztél? Mit adhattam csak én neked? Mért nem beszélsz világosan?

Bárki mondja, el ne hidd!
Hiába volt a sok beszéd...
A szívedben őrizd tovább,
És el ne hagyd senkiért!

Nem hagyom el, ahogy téged se, csak ne légy ilyen. Szerettem veled beszélgetni, előtted meg tudtam nyílni, neked mertem beszélni a legfájóbb és legféltettebb titkaimról is. Nem féltem, hogy kinevetsz, nem is tetted, ha komoly dolgokról volt szó, ha pedig mégis kacagtál rajtam, azt se bántásból, én pedig szerettem nézni, ahogy nevetsz.

Bárki jönne, aki helyemre lép,
Mondd el neki, milyen szép volt a nyár!
A szívedben égjen a láng,
Égjen a tűz még tovább!

A nyár... Igen, az volt a legszebb. Amikor bementünk London belvárosába, és csak sétáltunk, fagyiztunk, nevetgéltünk, és néztük a turistáktól zsúfolt utcákat. Szép volt, felhőtlen. De helyetted valaki más? Nem hinném, hogy mással is tudnék így viselkedni. Nem akarom, hogy elengedj, hogy elküldj! Szinte tépem a papírt, már nem vagyok óvatos a csomagolással.

Ha még egyszer láthatnám azt, amit egyszer láttam már...
Ha még egyszer itt lennél, simogatnál, mint a szél...
Ha még egyszer láthatnám...
Ha még egyszer itt lennél...

Mio, ne! Én nem akarok egyedül maradni! Nekem szükségem van rád! A csomag már egészen kicsi, talán harmad akkora, mint az eredeti volt. Az utolsó újságpapír alól egy ugyanolyan sötétkék papíros csomag bukkan elő, mint amilyenbe a nagy volt beburkolva. Rajta két, négybe hajtott lap, teleírva. Félve hajtogatom szét, érzem, fájni fog, ahogy Miónak is fájt megírni.

Mért esett nehezedre elmondani? Mért gondoltad, hogy nem értem meg? Mért kellett velem játszanod? Tényleg, csak ennyit jelentettem neked? Ennyi volt az egész?

Nem, Mio, nem ennyi volt! Mellettem álltál, és mindig ott voltál, bármit is kértem, bármi baj volt. Bárhova eljöttél velem, csak szólnom kellett, és egy fél óra múlva, útra készen álltál az ajtóban. Sokat jelentettél nekem.

Reméltem, hogy egyszer felhívsz, eljössz, ide állsz elém, és bocsánatot kérsz. Nem tetted. Nem jöttél, nem hívtál, nem kerestél. Nem kellek. Felesleges vagyok.

Igen, azt mondtad, ha kell valami, ha érsz nekem valamit, tudom, hol keresselek. Mégse tettem. Nem tudom, miért, egyszerűen csak úgy gondoltam, majd megenyhülsz, és ahogy mindig, majd te keresel. Elkényelmesedtem. Mindig te harcoltál értünk, és sose. Csak lógattam a lábam, és élveztem a napfényt.

Mindent megtettem. Tudod. Mindent, hogy még egy kicsit élhessen. Ő. Még pár napot, esetleg hetet. Egy kicsit, még ha erőltetetten is, és szenvedve, de élt. Nem halt meg most sem. Talán. Remélem.

Kiről beszél?

Mostantól mi lesz? Ha találkozunk az utcán, köszönünk? Vagy csak elmegyünk egymás mellett, mint két idegen?

Nem tudom, Mio, nem tudom.

Nem tudok a szemedbe nézni. Én. Én, az áldozat. Én érezem magam egyedül, összetörve. Én gondolom magam kevésnek ahhoz, hogy a szemedbe tudjak nézni úgy, mint régen. Minden előítélet, számítás, hátsó szándék nélkül, puszta szeretettel, bizalommal és őszinteséggel. Mert melletted az lehettem, aki mindig is akartam lenni. Nem kellett megjátszanom magam, nem kellett vastag falat vonnom magam köré, mert tudtam, te nem bántanál meg, te nem használnád ki a sebezhetőségemet. Tévedtem. Mekkorát tévedtem...

Hát te is így érezted? Te is szabad voltál? De nem tévedtél, Mio! Egyszer se használtalak ki, csak nem mertem bevallani. Nem mertem elmondani, de képtelen lettem volna játszani veled!

Azt hiszed, az a bajom, hogy nemet mondtál. Te is tévedsz. Milyen nagyot tévedsz... A tények mindig puszta tények, az okok, mindig okok maradnak, és az indokok is mindig csak indokok, ha nem látjuk mögöttük az embert, az érzést, a kiváltó érzelmet. Mert nem az a baj, hogy nemet mondtál, hanem ahogy és amikor. Mert nem sajnálom a kárba veszett munkát, a sok elpazarolt időt, a feleslegessé vált szervezést. Nem számít, mennyi pénzt dobtam ki az ablakon, csak az, hogy te sokadszorra is elutasítottál.

Ennyire szerettél volna elmenni? Ennyire sokat jelentett volna neked az a két nap nyugalom? Az, hogy végre nyugodtan velem lehetsz? És előtte? Ennyire megbántottalak volna? Ennyi kést szúrtam volna a szívedbe? Mio, én annyira sajnálom!

Félsz tőlem? De miért? Bántottalak? Mivel? Nem érzed magad jól velem? Akkor mért voltam jó egy-egy napra? Mért van ennyi kérdés?

Nem félek! Nem bántottál! Te nem lennél rá képes, csak én, csak én tudtalak úgy bántani, hogy még észre se vettem. Azt hittem, csak egy-egy kitörés, és semmi komoly. Igazad van, hatalmasat tévedtem. Ismerhettelek volna, ismernem KELLETT volna annyira, hogy tudja, te nem csinálsz ilyet nyomós indok nélkül.

˝Megdolgoztál érte, menj el!˝ De minek? Hova? Miért? Mért nem érted, mért nem tudod, hogy itt nem a hova és a miért számított, hanem a kivel? Az, hogy veled lehettem volna, hogy jól érezhettük volna magunkat mindenféle korlát és előírás nélkül. Hogy egy kicsit közelebb engedhettél volna magadhoz, egy kicsit jobban bízhattál volna bennem. Hogy nem kellett volna se idővel, se szülőkkel, se korlátokkal foglalkozni, mert csak mi lettünk volna. Lettünk. Volna. Mi.

Tényleg ezt mondtam, és azt is, hogy menj el nélkülem, mert annyit készültél rá, és miattam úgyse maradnál. Hogy lehettem ilyen hülye?

Még ott van kettőnk között. Még él. Halványan, alig láthatóan, sebesen, véresen, rongyosan, de él és ott van. A ruhája sokszor megfoltozott, sok helyen mégis szakadt. Mindig élénken csillogó kékes barna szeme már a múlté. A kék értetlen, haragos, közönyös, míg a barna vak. Már nem lát, csak érez. Azt se sokat, csak a semmit. Néz a messzeségbe, ahogy mindig, és elmélkedik, álmodozik, újabb sebeket, szakadásokat okozva. Még bele is rúg saját magába. Inkább fájjon a teste, mint a lelke. Mért nem láttad soha a barna álmait? Mért nem néztél egyszer bele, úgy igazán? Mért nem hitted, hogy nem a kimondott szó, hanem a ki nem mondott érzelmek fájnak neki?

Láttam, én mondani akartam! Tényleg! De féltem. Féltem attól, amit éreztem, attól, ahogy reagálnál rá, bár én se tudtam, mire, hisz nem vagyok szerelmes beléd, és tudom, te se, egyszerűen szeretlek, de nem mint barátot, hanem... Nem tudom, Mio, én ehhez kevés vagyok, hogy elmondjam.

Lehet, hogy önző vagyok. Túl sok az Én, a Nekem, pedig ez az egész csak Róla és Rólad szólt. Egy emberről és a hozzá kapcsolódó érzésről. Nem tudom leírni, nem is akarom, hisz azzal karámba zárom, beskatulyázom, láncra verem és megcsonkítom. Mert Rá nem lehet ráaggatni azt, hogy barátság vagy szeretet, mert ennél Ő jóval több. Volt. Volt valamikor, pár napja, hete, hónapja. Még tartja magát. Szenved, de él, mert éltetem, mert akarom, hogy éljen, létezzen, amíg pislákol még benne egy fényecske, egy apró, halovány fénypont.

Én is akarom! Akarom, hogy éljen, hogy létezzen! Nem vagy önző! Hogy mondhatsz ilyet? Te mindig azt nézted, nekem mi a jó, mindig adtál és adtál, és nem vártál el semmit viszonzásképp.

Ha elalszik a láng, többet nem gyullad fel újra, mert nem gyulladhat fel újra. Egy másik igen. Egy új, de ugyanaz már nem. Az új már kopottas lesz az első napján, kicsit bágyadtabb, esetleg még élesztgetni is kell, nehogy elaludjon, mert már magán viseli az első hányatott sorsát. Hogy kerülhetett Ő ilyen állapotba? Mért szenved, vonaglik már hetek, talán hónapok óta? Mi tehetünk róla. Nem csak te, én is. De hiszem, ha meghal, ha elmúlik, ha a kis fénypont kialszik, felkerül az égre, és általa éled egy új csillag, most ott fent. Mert Ő is egy kis csillag volt itt lent, az igazságtalan világban. Mert a csillagok sem maguktól alakulnak ki. Kellenek ütközések, hatások, okok, indokok és némi önzés. Mert Én akarom Őt. Mert Nekem szükségem van Rá. Kellettél hozzá. Mert te is akartad. Neked is voltak okaid, indokaid, te is összeütköztél másokkal, és te is önző voltál. Mert te is akartál valakit, egy csillaggal, hogy neked is legyen. Hogy te se légy egyedül, hogy téged is megértsen valaki, hogy te is számíthass valakire, hogy téged is szeressenek.

Megindulnak a szememből a könnyek, amiket tudom, te is csak nehezen tartottál vissza. Igazad van. Hallod? IGAZAD VAN! Mindenben, és mindig is így volt, csak nem láttam, azt hittem, én nem kellek hozzá, te elintézed egyedül is. Hogy lehettem ennyire naiv? Igen, én is akartam, mindennél jobban. Tudod te is. Akartam, hogy ne legyek egyedül, hogy legyen mellettem valaki. Valaki olyan, mint te. Aki szeret annyira, amennyire te szerettél. Mert lehet, már nem szeretsz.

Rám számíthattál, és Rá is, de Ő nem él meg kenyéren és vízen, neki nem kell egy hétfogásos vacsora vörösborral, csak egyvalami. Valami, ami úgy tűnik, benned nem született meg iránta. Belőled nem váltotta ki azt a hatást, amit belőlem. Te nem szeretted Őt.

De! Most már látom, már értem! Én szeretem Őt és Téged is! Mindennél jobban! Mio, ugye megbocsátasz, ugye lesz erőm eléd állni, és mindazt elmondani, amire most rádöbbentettél, és neked, ugye lesz elég erőd ahhoz, hogy megbocsáss... Nem is érdekel, mi az ajándék, csak az, hogy beszélnem kell veled, minél előbb, amíg még nem késő, ha egyáltalán van még min segíteni. Kibontom a gondosan becsomagolt ajándékot, és elakad a szavam. Mio rángatott be egy nagy bevásárlóközpontba már elég rég, úgy négy hónapja, ott pedig egy elektronikával foglalkozó üzletbe, ahol több sor tele volt filmekkel és hanglemezekkel. Mindig is érdekelt a kelta kultúra, én ebben voltam mániákus úgy, mint apu a mugli dolgokban. Felcsillant a szeme, amikor több cd-t is találtam. Azt a kettőt kaptam, amit már az első látogatásunknál kinéztem magamnak, csak túl sokba került ahhoz, hogy megengedhessem magamnak saját lakás mellett. Megvette. Nekem. Ő figyelt rám! Annyira szeretlek, Mio! Ezért örültél annyira, amikor megtudtad, hogy mennyit kapsz a munkádért. Nem utazni akartál belőle, hanem nekem ajándékot venni.

─ Ron! Kész az ebéd! - hallom lentről anya hangját. Ezt nem úszom meg, nem fogja hagyni, hogy lelépjek, mielőtt nem ettem.

Lebattyogok az emeletről, és a már zsúfolásig telt ebédlőben mindenki sorra ölelget, majd leülünk elfogyasztani az elkészült finomságokat. Nem vagyok éhes. Semmi nem megy le addig a torkomon, amíg nem beszélek Mióval. Mondjuk utána meg lehet, hogy pont azért nem fog. Csak turkálom az ételt.

─ Ron, beteg vagy? - kérdezi Harry. Képzelem, mire gondol. Én, aki mindig legalább háromfőnyi kaját termelek be, most alig eszek valamit.

─ Nem, minden oké.

Valahogy leerőltetem a torkomon a levest, a főfogást és még a desszertet is, már állnék is fel, hogy rohanjak hozzád, amíg van még erőm, amikor betoppan az imádott Muriel néni. Hogy egyem a csöpp kis szívét az időzítésért.

─ Egyetlen kicsi Ronie-m - ölel magához anyát megszégyenítve.

─ Én is örülök neked, Muriel néni - préselem ki magamból, miközben az ajtóval kacsintgatok.

Hadd menjek, hadd menjek... Persze, hogy nem mehetek. Hiába csúszok anya előtt térden, ő hajthatatlan. Kiballagok a konyhából, ahol anyának könyörögtem, majd lehuppanok a kanapéra, és bontogatni kezdem az ajándékokat. Valamelyest lekötnek, de egyre csak az dübörög a fejemben, hogy beszélnem kell veled, méghozzá minél előbb. Hiába vetek be bármit, még a szobámba se tudok visszamenni. Harryék elég hamar elmennek, ahogy a többiek is, mondván, sok a dolguk, de szerintem tudják, mit kaptam tőled. Muriel néni viszont semmi esetre se akar lekopni. Már sötétedik, amikor végre feláll, veszi a kabátját, a kalapját, könnyes búcsút vesz anyától és tőlem, majd kilép az ajtón. Mehetek. Itt az alkalom, de... nem megy. Egyszerűen nem tudom leakasztani a fogasról a tavaszi kabátomat, és nem tudok kilépni az ajtón.

─ Ron... - kezdi anya, de a szavába vágok.

─ Bocs anyu, de el kell mennem. Nem tudom, mikor jövök.

Egy gyors puszit nyomok az arcára, és kabátban kilépek az ajtón. A közeli parkba sietek, és leülök egy félreeső padra. Mégis mit mondhatok neked? Mivel álljak eléd? Sötét felhők gyülekeznek az égen, és nemsokára már dörög és villámlik is. Vihar lesz. Egy esőcsepp koppan a lábam előtt, majd még egy és még egy. Egyre gyorsulnak a koppanások, és érzem, rám is esik néhány vízcsepp, majd egyre több. A hajam nemsokára már teljesen a fejemhez lapul, és folyamatosan folyik belőle a víz az arcomba. Nem érdekel. Újra lángolni kezd bennem az elhatározás. Harcolni fogok Érted, Értünk. Felpattanok, és rögtön hoppanálok. Az ajtód előtt állok, és remegő kézzel nyomom meg a csengőt. Semmi. Talán alszol. Nem fogsz örülni, hogy felkeltelek, de ezt meg kell beszélnünk. Újra megnyomom a csengőt. Halk léptek közelednek az ajtóhoz, majd kattan a zár, és ott állsz előttem. Hirtelen teljesen ledermedek. Egy nagyobb póló és egy rövidnadrág van rajtad. Félrelépsz az útból, de látszik rajtad, hogy már nem számítottál rám. Visszamész a nappaliba, míg én leveszem a kabátom, elmormolok egy szárítóbűbájt, és csatlakozom hozzád. Leülök a kanapéra, ahova mindig is szoktam, rákönyökölök a térdemre, és a tenyerembe temetem az arcom, és nem tudom, hogy is kezdjek neki.

─ Egy seggfej paraszt voltam - török ki hirtelen.

Nem mondasz semmit. Tudom, most nekem kell beszélnem, most nem fogsz megmenteni.

─ Annyira sajnálom, Mio - emelem fel a fejem, és rád nézek.

A szemed csillogni kezd a gyertyafénynél, és látom rajtad, küzdesz magaddal. Megértelek. Félsz, hogy újabb sebeket kapsz.

─ Tudom, hogy rengeteg új esélyt kaptam tőled, de még egy... egy utolsót kaphatok?

Felállsz a fotelból, leülsz mellém, és mélyen a szemembe nézel. Szeretem a szemeidet. Felemelem a kezem, és gyengéden végigsimítok az arcodon. Ahogy a kezeim a derekadra csúsznak, úgy a tieid a nyakamat karolják át, és fúrod a vállamba az arcod.

─ Annyira fájt - kezdenek folyni a könnyeid, és remegni az egész tested, majd közelebb bújsz hozzám.

─ Hidd el, hogy sajnálom! - súgom a füledbe, és nyugtatóan kezdem cirógatni a hátad. - Begyógyítom a sebeidet, ígérem!

Még közelebb húzódsz hozzám, és én is hozzád. Nem érdekel, mennyire félreérthető a helyzet, hogy mások mit gondolnának most, csak az, hogy itt vagy velem. Visszakaptam a szárnyaimat, újra repülhetek a felhők felett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.