Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A little pain - Philip

2008.10.09

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészt büszke vagyok arra, hogy ezt a remek történetet az enyém ihlette, másrészt viszont szégyellem magam, hogy másnak "kellett" megírnia azt, ami az eredetiből kimaradt. Afféle hiánypótlásnak érzem, és sajnos, kellett is. Amikor ilyen érzelemdús novellákat olvasok, akkor jövök rá, hogy milyen szárazak, tényszerűek a műveim.
El kell áruljam, hogy én bizony meghatódtam, miközben olvastam. Már az első bekezdéstől... Tudjátok, milyen az, amikor nem látszanak a betűk a sunnyogó könnyektől? Remélem, lesz benne részetek!
Azzal ne foglalkozzon senki, hogy a helyszínek nem azonosak. Ez csak apróság, szinte lényegtelen.
Most pedig megragadom az alkalmat, és ideírom: SOK-SOK VÉLEMÉNYT SZERETNÉK OLVASNI ERRŐL A NOVELLÁRÓL, LEHETŐLEG TÖBBET, MINT A TRILÓGIA ÖSSZESEN KAPOTT!!! :D
Jó olvasást!

Stoobie

***

Nem jelöltem be, hogy befejezve lenne a történet, mert stoobie megkért, hogy írjam meg Dia szemszögéből is, hogy őt idézzem ˝Mungóban, otthon, a világ végén, mindegy˝, így megeshet, sőt, szerintem elég valószínű, hogy lesz még egy rész.
Nem is szaporítom tovább a szót, remélem, hallgattok stoobie-ra, és megajándékoztok pár véleménnyel, bár én megelégszem, ha a trilógia véleményeinek felét vagy harmadát kapom :)
Emelett úgy hiszem, hogy a legnagyobb elismerést megkaptam, amit egy olyan író kaphat, aki más történetéhez ír :) Köszönöm, stoobie :)

Sove

U.i.: A dal Olivia - A little pain című száma, a fordításáért, pedig millió köszönet osztálytársamnak, a bétázásért pedig Momnak!!! :)

***

A little pain

Megláttam. Erőtlenül karolta át a nyakát Hermionénak és Lunának, míg ők erősen fogták a derekát. Olyan volt, mint egy rongybaba. Egyszerre voltam felhőtlenül boldog, és mélységesen elkeseredett. Egyszerre álltam a fényben és a sötétben. Él. Alig, de él, és ez mindennél többet jelent. Látom rajta, hogy darabokra tört. Nem csak a teste, az egész lénye, és talán már sose lesz az a mindig mosolygós, életvidám lány, nő, akit megszerettem, de nem érdekelt! Együtt felépítjük azt, amit ez... ez a mocsok lerombolt. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és a soha többé nem engedtem volna el, de felcsendültek bennem Delia szavai. Légy erős, kérlek. Valószínűleg téged sem fog megtűrni maga mellett...Tudtam, bármennyire is ölelném gyengéden, neki akkor is fájna, nem csak kívül, belül is. A haja csimbókokban lógott a hátára, az arca, mindene, ami kilógott Ginny talárjából véres és mocskos volt. Ha ennek vége, ha innen kijutunk, első utunk a Mungóba fog vezetni, vagy Luna minden nap átjön, vagy megmondja, mit csináljak, vagy... Elöntött a késztetés, hogy bárhogy, de had könnyítsek a terhein, had legyen könnyebb, had pihenjen, de tudtam, még sok minden fog történni addig, míg eljutunk idáig.

***

Hermione és Ginny hoppanált együtt Diával. Őket Luna és Neville követte, bár ők a Mungóba mentek bájitalokért és krémekért. Neil és a szülei már rég eltűntek. Jobb is, hogy nem látták a folytatást. Draco, Hound, George, Ron és Karl azt mondták, maradnak, de én menjek haza. Egyrészt rohanni akartam Diához, de tudtam, öt perc alatt nem fog felépülni, másrész viszont maradni akartam, nem is tudom, miért, talán csak hogy ne kelljen látnom az összetört testét, Hermionéék sápadt, aggodalmas arcát és hallgatni Luna későbbi beszámolóit arról, hogy milyen örökös sebei lesznek, amiken nem tud segíteni. Végül hoppanáltam a hátsó kertünkbe, ahhoz a lépcsőhöz, ahol kibékültünk Diával. A gin ott volt a lépcső mellett. Elfelejtettük akkor bevinni. Leültem, és a kezembe vettem az üveget, majd lötykölni kezdtem, mint akkor. Már sötétedett, és tudtam, alig pár perc múlva, már az orromig se fogok látni. A házból matatás hallatszott ki, és a fények árnyékokat vetettek a kert földjére. Hermione sietett be a konyhába, majd valamivel a kezében már rohant is vissza az emeletre. Újabb alak szelte át a fényt, újra. Biztos Ginny volt. Láttam magam előtt Diát az ágyunkban, ahogy Luna mellette áll, és öntögeti bele a különböző löttyöket, miközben Hermione egy puha anyaggal törölgeti a testét. Fel akartam menni, de legbelül tudtam, csak bajt okoznék, csak útban lennék, és akadályoznám Lunát.

― Hát itt vagy.

Nyílt az ajtó, és egy kedves hang hatolt az agyamig. Az árnyék leült mellém, felhúzta a lábait, és nézett a messzeségbe.

― Jobban lesz, hidd el! Erős nő.

Delia volt. Míg az elsőt csak reméltem, a másodikat tudtam. Tudtam, hogy erős, és nem csak ő, hanem az az érzés is, ami összeköt kettőnket.

― Megágyaztam neked az egyik szobában, ami a hálótokhoz a legközelebb van.

― Kösz.

El akartam neki mondani, hogy mennyit jelentett az az ölelés, az a pár bíztató szó és ez az apró figyelmesség, de nem ment, nem jöttek szavak a nyelvemre.

― Nem kell semmit se mondanod. Tudom.

A vállamra tette a kezét, és ezen az egy érintésen keresztül éreztem, ahogy erő áramlik szét a testemben, remény, egy szebb élet reménye.

― Lassan gyere be, mert hűvösödik az idő. Ha te megbetegszel, ki fogja ápolni Diát?

Lassan felálltam a lépcsőről, és Delia beterelgetett a házba. Felsétáltunk az emeletre, és megálltunk a Diával közös hálószobánk ajtaja előtt. Bentről beszélgetés hallatszott ki, de nem értettem vagy egyszerűen nem jutott el az agyamig. Delia megmutatta a szobát, amit nekem utalt ki. Az ajtaja szembe volt a hálóéval. Leültem az ágy végébe, és csak bámultam a szembe lévő falat. Hiába nem aludtam jóformán azóta, hogy eltűntek, mégse tudtam aludni, az aggodalom nem hagyott.

― Menj, tusolj le, addig Luna is elszabadul, és beszélhetsz vele!

Mint egy robot, felálltam, bementem a fürdőbe, ahol már ki volt készítve egy törölköző, egy tiszta alsónadrág meg egy póló. Beálltam a zuhanyzóba, megnyitottam a meleg vízcsapot, és hagytam, hogy végigfolyjanak rajtam a cseppek. A pára lassan beborította a fürdőt, de én még mindig mozdulatlanul álltam a zuhany alatt. Csak néztem a semmibe, és nem érdekelt semmi, míg be nem kopogott valaki az ajtón.

― Philip! Minden oké?

Elzártam a vízcsapot.

― Hallod? Philip!

Megtörölköztem.

― Ugye nem akarsz semmi hülyeséget csinálni?

Felöltöztem.

― Diának szüksége lesz rád, most nem lehetsz...

Kinyitottam az ajtót, amivel félbeszakítottam Delia egyre aggodalmasabb szónoklatát.

― Mit gondoltál, hogy öngyilkos leszek? - kérdeztem tőle, jóval mogorvábban, mint ahogy megérdemelte volna.

Nem válaszolt semmit, de láttam a szemében a megnyugvást, hogy a történtekhez képest rendben vagyok. Ahogy jobban körbenéztem a szobában, megláttam Lunát egy fotelben, közel az ágyhoz. Leültem vele szembe, és várakozóan tekintettem rá. Hallottam, hogy az ajtó csukódik. Delia kiment.

― Philip, én mindent megpróbáltam, és meg is fogok, de lehet...

― Ne kertelj! Csak azt az egyet ne! Mondd el tisztán és világosan, hogy mi van!

― Lehet, hogy Dia nem lesz képes teherbe esni, és egy ideig mindenképp erős nyugtatókat kell majd szednie, amikről majd szép fokozatosan szabad leszoktatni.

― Még valami?

Erősnek akartam látszani, olyannak, aki nem törik meg, akire Dia majd tud támaszkodni, de akkor és ott úgy éreztem magam, mint egy porcelánváza, amit kidobtak a Griffendél-toronyból vagy a csillagvizsgálóból. Hatalmába kerített az önzés, és folyamatosan ott sutyorgott a fülemben. Árulónak éreztem magam, amiért azért kesergek, mert lehet, hogy nem lehet közös gyermekünk, ahelyett, hogy örülnék annak, hogy semmi komolyabb baja nem lett. Az álmom, a rég dédelgetett álmom darabokban hevert valahol, mélyen a sötétben. Majd örökbe fogadunk! Annyi árva vár szerető családra. De az akkor se a ti gyereketek lesz. De úgy fogjuk szeretni, mintha a sajátunk lenne. Nem fogsz megbékélni vele, ahogy Dia se! Mindig is saját gyereket akartál! De Dia él és fel fog épülni, és ez mindennél fontosabb. Luna már nem ül előttem, egyedül vagyok. Mély lélegzetet vettem, és lenyugodtam. Kitisztítottam a fejem, és minden rendben jött. Ahogy a kis hang egyre halkabbá vált, úgy törtek rám egyre szörnyűbb képek. Dia nemrég lépett túl azon, hogy Chantal megbűvölt, erre itt van ez is, bár az előbbi, meg se közelíti a mostanit. Rákönyököltem a térdemre, az arcomat a tenyerembe temettem, és éreztem, ahogy nő a gombóc a torkomban. Legszívesebben kirohantam volna a világból és vissza, hogy levezessem a felgyülemlett keserűséget, de nem mertem magára hagyni Diát, bármi megtörténhet. Nyeltem párat, hogy a gombóc eltűnjön a torkomból, felálltam, és odasétáltam az ajtóhoz. Halkan lenyomtam a kilincset, és résnyire kinyitottam. A háló ajtaja csukva volt. Óvatosan kiléptem, és lehajoltam, hogy a kulcslyukon át belássak a szobába. Dia ott feküdt az ágyon az ablak felé fordulva. Csak a hátát láttam, de ez is olyan megnyugvással töltött el, mint még soha semmi. A haja szoros fonatban lógott le az ágyról, és ő maga nyakig be volt takarva. Az éjjeliszekrényen több fiola és üveg is sorakozott. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy besettenkedjek hozzá, leüljek abba a fotelba, amelyik a sötétbevesző sarokban áll, és csak nézzem, de legyűrtem magamban. Helyette visszamentem a szobámba, fogtam a párnám és a takaróm, és letelepedtem az ajtó mellé. Hátamat a falnak vetettem, a párnát a fejem mögé gyűrtem, a takarót ráterítettem a felhúzott térdeimre, és lehunytam a szemem. Tudtam, bárki is akar bemenni ebbe a szobába, én fel fogok ébredni még időben.

***

― Philip... Philip... Philip!

Az egyre hangosodó szólongatásokra, és az ütemes rázásra lassan kezdtem magamhoz térni. Mikor kinyitottam a szemem, Delia, Luna és Hermione kedvesen mosolygó arcával találtam szembe magam.

― Tudtam, hogy nem bírsz veszteg maradni - csóválta még mindig mosolyogva Delia a fejét. - Na, tápászkodj fel, mert Luna nem tud bemenni.

Mint a villám, úgy pattantam fel. Hermione és Luna bement a szobába, míg én a kinyíló ajtó adta lehetőségekhez mérten leskelődtem. Dia ott feküdt az ágyban, a plafont bámulva üveges szemekkel. Merengett. Tudtam. Biztos azon, hogy miért történt ez, hogy mivel érdemelte ki, vagy ehhez hasonlókon. Csak engedjen közel magához, had ringassam el éjjel, had őrizzem az álmát, had vigyázzak rá százszor jobban, mint ahogy eddig tettem.

― Gyere, csinálok neked reggelit, és kapsz egy bögre teát is. - Ezzel Delia karon ragadott, és levonszolt a konyhába, ott lenyomott egy székre az asztal mellett, és neki állt tüsténkedni.

Ha Dia lett volna a helyében, biztos halkan mögé lopódznék, hirtelen átkarolnám hátulról, belecsókolnék a nyakába, és egy jó ideig el se engedném, de nem ő állt a tűzhely előtt, és nem ő ingázott a pult és hűtő között. Vajon mikor fog kijönni a szobából? Mikor mer először rám nézni, és mikor engedi, hogy hozzáérjek?

― Tessék.

Delia egy jól megpúpozott tányér rántottát tett le elém, a beígért teával, de valahogy nem voltam éhes. Az illata fenséges volt, nekem mégis háborogott tőle a gyomrom.

― Delia - szólaltam meg halkan. - Nagyon köszönöm, de én képtelen vagyok enni. Megtennéd, hogy berakod a hűtőbe? Majd ha éhes leszek, megeszem.

― Persze.

Mosolyogott. De furcsa. Ő tudott. Nem irigyeltem tőle, és nem is haragudtam rá miatta. Ha nem lett volna mellettem, valószínűleg nem bírtam volna így ki ezt az egészet. Hermione jött le az emeletről, és bátorítóan csillogtak a szemei.

― Molly kötelességének érzi, hogy gondoskodjon rólatok, úgyhogy Luna minden nap ebédet fog hozni.

― Kösz. Mondd meg neki is, kérlek, hogy hálás vagyok érte.

Csak bólintott, s mikor Luna is belépett a helyiségbe, együttesen elköszöntek. Luna elmagyarázta a gyógyszerek hatásait, mellékhatásait és az egyéb tudnivalókat, majd mindhárman távoztak. Elkortyolgattam magamban a teámat, majd szép lassan felsétáltam az emeltre. A kulcslyukon át sokáig bámultam Dia mozdulatlan testét. Az ablakpárkányon ült, a háta mögött egy párna volt, a lábait pedig egy meleg takaró borította. Meredt az ablakon át a semmibe. A haja kuszán állt mindenfelé, olyan elhagyatottnak, magányosnak tűnt, mint akihez szeret odamenni az ember, az ölébe vonni, megsimogatni a fejét, és elmondani neki, ő mindig itt lesz neki. De én ezt nem tehettem meg. Nem mentem vissza az iskolába. Nem is akartam. Tudom, hogy Dia most azt mondaná, miatta ne aggódjak, végezzem csak a munkám, meglesz ő egyedül is, de még ha mondta volna is, akkor se mentem volna vissza a Roxfortba, semmi pénzért. Neville biztos beszélt McGalagonnyal, és tudtam, ő meg fogja érteni a fennálló helyzetet. Csak tengtem-lengtem a házban, míg a kezembe nem akadt a fekete köves gyűrű. Visszamentem vele a szobámba, és az ágyon fekve forgattam az ujjaim között. Ha ez nála lett volna, semmi borzalom nem történhetett volna. Egyszer csak halk kopogást hallottam az ablak felől. Mikor lustán odafordultam, a döbbenettől tátva maradt a szám. Miri volt az, aki kitartóan verte az üveget. Mit keres itt ez a madár? Odasiettem az ablakhoz, kinyitottam, ő pedig fürgén - már amennyire egy ilyen koros bagoly képes fürgén - rászállt a vállamra, és az orrom alá dugta a küldeményét. Nem volt több egy összehajtott pergamendarabnál, de mikor elvettem tőle, ő átröpült az ágy támlájára, és figyelemmel követte minden lépésemet. Lassan bontogattam ki a lapot. Mégis ki küld nekem levelet? Ráadásul Mirivel? Mikor megláttam az első betűket, rögtön leültem a hozzám legközelebb lévő fotelbe. Dia írása volt.

Szia!

Luna beszélt veled? És Hermione? Delia miért volt itt? Neil jól van? És apáék? Miért vagy itthon?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Mi ez a sok kérdés, és miért írt, miért nem kiabált, hogy menjek be hozzá? Fogtam egy pennát, és elkezdtem szépen sorjában mindenre válaszolni neki, közbeékelve, egy ˝csak nem vagy féltékeny?˝ kérdést Deliára vonatkoztatva, majd bedugtam Miri csőrébe a lapot, és hagytam, had szálljon ki a nyitott ablakon. Alig kellett öt percet várnom, érkezett is vissza a válasszal.

Nem vagyok féltékeny, jó? Kikaparom a nő szemét, ha egy ujjal is hozzád mer érni! Neked pedig vissza kell menned dolgozni!

Sejtettem, hogy ilyesmi választ kapok tőle. Jobban mondva reméltem, mert egyáltalán nem tudtam, milyen állapotban van lelkileg. Depressziós, pesszimista, esetleg öngyilkossági hajlam kerülgeti, vagy lassan, de biztos emészti a dolgokat. Szerencsére az utóbbi. Mosolyogva válaszoltam neki, és reméltem, ezzel csak segítem a gyógyulását.

***

Így teltek a napjaink. Amelyikünk előbb ébredt, az írt először, és kívánt jó reggelt a másiknak. Szegény Miri már a végkimerülés határára sodródott, ezért egyik nap vettem a bátorságot, és írtam egy levelet az Abszol úti bagolyszalonnak, hogy legyenek szívesek, egy katalógust küldeni. Miri elég hamar megérkezett a nehéz füzettel, és láttam rajta, hogy izgatja a dolog, minek cipel ő egy ekkora terhet tele a fajtársaival. Dia aludt, amikor mindez történt. Leültem az asztalhoz a konyhában, a füzetet az asztalra tettem, és kinyitottam, majd a fiatal állatokat kezdtem nézegetni. Miri fel-felhuhogott néhány példánynál, néha egyet értően, néha ellenségesen, és volt, amikor ő hívta fel a figyelmemet. A több órányi bagolyválogatásnak a vége az lett, hogy nem tudtunk megegyezni. Persze, most joggal lehet kérdezni, egy bagoly véleménye mégis, hogy lehetett ennyire mérvadó. Hát én megmondom. Az öreglány véresre csípte a fülem, az ujjam és mindenemet, ahol elért. Volt más választásom? Ilyen egy akaratos nőt, Dia kutya füle hozzá képest. Megírtam a levelet, amiben két fiatal madár, egy uhu és egy macskabagoly minél hamarabbi házhozszállítását kértem. Miri elégedetten huhogott a vállamon. Ezek után merne még megszólalni...

***

Amint megérkezett Bonnie és Clyde - én neveztem el őket, Dia megengedte - rögtön munkába is állhattak, felszabadítva ezzel Mirit a folyamatos megerőltetések alól. Utólag rájöttem, ha ennyire hallgatnak a nevükre, okosabb is lehettem volna. Mivel Dia már nem szorult állandó gyógyszeres kezelésekre, ezért Luna csak hetente egyszer jött el hozzánk, hogy ellenőrizze az állapotát, és olykor-olykor még nevetést is hallottam kiszűrődni a szobából. Ezzel együtt Hermione se jött olyan gyakran, inkább a baglyokra bízta az ebéd házhozszállítását. A gond ezzel csak Bonnie és Clyde csenő hajlama volt. Ha Molly olyat mert főzni, ami megízlett a két jószágnak, akkor azok útközben idefelé felzabálták az egészet. Ezért kénytelen kelletlen, neki kellett állnom főzni. A Diával váltott leveleim is kezdtek inkább hasonlítani két jókedvű fiatal levelezéséhez, mint egy épp lábadozó beteg és az őt erősíteni próbáló szerető firkálmányaihoz. Egyik nap épp vittem fel tálcán az aznapi ÁLTALAM főzött ebédet, és raktam le az ajtó elé, amikor meghallottam bentről Dia halk hangját.

― Hozd be, kérlek!

Ez a három szó a mennybe repített. Eddig nem láttam máshogy, csak az ajtórésen vagy a kulcslyukon át leskelődve, de most itt a lehetőség. Óvatosan benyitottam a hálóba, és megpróbáltam uralkodni magamon, hogy mégse fülig érő szájjal álljak előtte. Sikerült egy kedves mosolyra csökkentenem a boldogságom jelét, és lassan besétáltam a szobába. Dia megint az ablakban ült, a térdén Bonnie-val. A madár, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, egyre jobban dörgölődzött Dia simogató kezeihez. Azt a pofátlan mindenségét, enné meg az a nyavalyás tollas labda. Dia megláthatta az arcomra kiülő féltékenységet vagy csak a szememből olvasott, mert halkan felkuncogott. Zene volt füleimnek ez a rövid, elnyomott, mégis boldog dallam. Odavittem neki a tálcát, leraktam a térdére, miután Bonnie őnagysága volt kegyes arrébb vonszolni a pelyhes fenekét. Beültem az ablakmélyedés másik végébe, és onnan figyeltem, ahogy Dia jóízűen falatozik. Olyan közel volt, és mégis oly távol. Tudtam, ha most bármennyire is, de közeledni mernék hozzá, mindent elrontanék, ezért vettem egy mély levegőt, és tovább gyönyörködtem benne. Már nem látszottak rajta a pár hete történt borzalmak. Egy-két fehérebb folt a könyökén, a térdén és valószínűleg máshol is, még tanúskodott azokról a borzalmakról, amiket átélt, de talán már sikerült elhinnie, hogy többé nem történhet ilyen. Egy rövidnadrág és egy nagy póló volt rajta, de hiába volt háromszor akkora, mint ő, így is kiemelte a vonalait. Tudta, hogy figyelem, de remélem azt is, hogy sose tudnám bántani. Mikor végzett, felálltam, és elvettem tőle a tálcát.

― Kérsz még valamit?

― Hát... Ha lenne egy kis csokoládé... - nézett rám a felemás szemeivel.

― Persze, milyet kérsz? - kérdeztem mosolyogva tőle, mire felcsillant mindkét szeme.

― Milyen van?

― Tudod mit? Hozok neked mindegyikből. - Azzal gyengéden megfogtam a kezét, amivel még fogta a tálca másik végét, és egy könnyed csókot leheltem a kézfejére, majd lementem a konyhába, és előkotortam a ház összes csokoládéját.

Találtam fehér-, ét- és tejcsokit, mogyoróst, marcipánost - de utálom -, kókuszost, eprest, karamellást, kekszest és még vagy tíz félét. Dia ezelőtt felvásárolt egy mugli édességboltot, vagy mi? Mindegyikből törtem két sort, majd azokat kockákra, és a maradékkal együtt felvittem egy tányéron a hálóba. Még mindig az ablakpárkányon ült, és mosolyogva nézett rám, ahogy közeledek felé.

― Köszönöm - mondta hálása, és rögtön keresett is egy neki megfelelő kockát, majd felém nyújtotta a tálat, hogy vegyek, de én nemlegesen elutasítottam az ajánlatot. Morcosan összevonta a szemöldökét, és közelebb tolta hozzám a tányért.

― Neked hoztam, edd meg te - hárítottam újfent.

― Na... Kérlek...

― Tényleg nem.

Megfogott egy sima tejcsokist, és próbálta a számba erőltetni. Kisebb fajta birkózás alakult ki, aminek a vége az lett, hogy kénytelen-kelletlen, bekaptam a már megolvadt csokit, Dia ujjával együtt.

― Hé! Engedd el! - nevetett fel. - Mi vagy te, kutya?

― Vaú - mosolyogtam rá, és hagytam, hogy elfeküdjön a mellkasomon.

Addig erősködött a csokival, míg mindketten a földön kötöttünk ki, a vastag szőnyegen. Én alul, ő pedig felül. Mikor át próbáltam ölelni - bár előtte nagyon csengetett már a vészjelzőm, hogy ez már sok lesz neki -, felült, és visszamászott az ablakba, a tányérral az ölében.

Éjjel hatalmas vihar kerekedett. Az eső verte az ablakokat, a szél döntögette a kert fáit, a villámok meg-megvilágították a tájat, és a dörgés megremegtették az ablakokat. Az ablak előtt álltam, és figyeltem, ahogy a növények megadják magukat az időjárásnak. Egyszer egy nagy villám után, szinte rögtön következett a még nagyobb dörgés, azt pedig egy ijedt sikítás. Hirtelen fel se fogtam, mit hallottam. A hálóból jött, és Dia sikított. Felkaptam az éjjeliszekrényről a pálcámat, és majdnem kitörtem mindkét ajtót, de ahogy beértem Diához, és megláttam a lámpafénynél, az ágyban, felhúzott térdekkel remegő alakját, már tudtam, nem idegen behatolótól kell tartani. Becsuktam az ajtót, leültem az ágy szélére, és csak figyeltem, hogy reszket. Nem tudtam, merjek hozzáérni? Merjem megérinteni? Aztán mielőtt még jobban belekavarodtam volna a dolgokba, jött egy újabb villanás, a sötétség, majd a dörgés, és Dia törékeny teste már az ölemben volt. A villám biztos belecsapott az egyik villanypóznába, és leszakította a kábeleket. Most az egyszer megbocsátom neki. Ahogy Dia szorosan átkarolta a nyakam, és éreztem a vállgödrömben a rémült szuszogását, lassan simogatni kezdtem a hátát, míg a másik karommal gyengéden átöleltem. Többet nem rándult hirtelen össze, de éreztem - a pizsamán át is -, hogy libabőrös. Végigdőltem az ágyon, betakargattam jó alaposan a takaróval, és valamelyest szorosabbra fontam a karom körülötte. Mint egy elveszett kislány bújt hozzám, és így olyan aprónak tűnt, ahogy elveszett a sok anyag között.

***

Eltelt négy hét. Négy hét azóta, hogy megittam a havi teaadagomat. Dia már egész jól volt. Nevetett, sokat szórakozott Neillel, Ginóval tartott teadélutánokat arról az időről, amit kihagyott, Hermionéval és Ginnyvel bújta a magazinokat, és ami a legfontosabb, mindezt boldogan. Remélni se mertem, hogy ilyen hamar felépül, hogy ilyen hamar látom újra mosolyogni. Dia fent volt a hálóban, én pedig a konyhában ültem, és szemeztem a szelencémmel. Előttem már ott állt a bögre, mellette egy kancsó forró vízzel, de még vártam. Semmi esetre se akartam, hogy úgy végződjön a nap, mint legutóbb, amikor elfogyott a levél, de kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak, és felvázoljam magamban a tervet. Vettem egy mély levegőt, kinyitottam a szelencét, kivettem belőle két levelet, beraktam a csészébe, és ráöntöttem a forró vizet. Megvártam, míg a felveszi a jól ismert aranyos ragyogását, kihalásztam belőle az elszíneződött levélkéket, és kiittam a bögre tartalmát. Amilyen gyorsan csak tudtam, felsiettem az emeletre, és reménykedtem, hogy Dia nem most akar kijönni a szobából. Most az egyszer nem volt szerencsém. Dia ott állt a nyitott ajtóban, egy vékony selyemhálóingben, és engem figyelt. Szigorúan a földet nézve mentem el a szobaajtóig, és már nyomtam le a kilincset, amikor Dia megragadta a szabad csuklómat. Éreztem, ahogy az érintésének helyétől áramlik szét a testemben a vágy, de ellenálltam. Kitisztítottam az elmém, ami már szinte fizikai fájdalmakba került, és lenyomtam a kilincset. A másik keze rásimult a vállamra, míg az, amelyikkel a csuklómat fogta, felsiklott a felkaromra, majd mindkettő le a derekamra, összekulcsolódtak a hasamon, és éreztem, hogy nekem dől.

― Dia - ziháltam elfúló hangon.

Nem válaszolt, csak még szorosabban bújt hozzám. Megpróbáltam újra a lehetetlent, kizárni a fejemből a hozzám simuló testet és a derekamat átölelő két kart, de azok lejjebb csúsztak, és elkezdték kikapcsolni az övemet. Nem volt más választásom, megfogtam a két kezét, és szembe fordultam vele. Kár volt. Amint megláttam a csillogó, sokszínű haját, a fehér, puha bőrét, amit alig takart a hálóing, kezdtem elveszíteni a fejem.

― Dia - próbálkoztam újra, rekedten.

Választ most se kaptam. Felemelte a fejét, belefúrta a tekintetét az enyémbe, és megcsókolt. Bármennyire is nem akartam, a kezem rásiklott a derekára, majd a csípőjére, magamhoz húztam, és viszonoztam a csókot ugyanolyan szenvedéllyel, ahogy ő adta. Otthagyva az ajkait a nyakát kezdtem kényeztetni, mikor bevillant egy kép, s azonnal eltoltam magamtól. Mielőtt még kinyithattam volna szám, meghallottam a fejemben a hangját.

― Szeretlek, és bízom benned! - Újra szólni akartam, hogy örülök én ennek, sőt... de a közelmúltban történtek után nem biztos, hogy jó ötlet lenne. - Luna azt mondta, minden rendben.

Meg se várta, mit reagálok, újra megcsókolt, és kezdett behúzni a hálóba, miközben még a pólómtól is megszabadított. Az ágyhoz már alsónadrágban értem el, ölemben Diával. Óvatosan lefektettem az ágyra, és végigsimítottam az oldalán, mialatt nem szakítottam meg az ajtó előtt elkezdődött csókot. Vitt volna előre a féktelen vágy, ami forrott a véremben, de gátat szabtam neki, magam se tudom, hogy. Talán a féltés és az aggodalom, ami ott dübörgött bennem, az segített visszafogni. Gyengéd voltam vele, annyira, amennyire eddig talán egyszer sem. Féltem, hogy fájdalmat okozok neki, féltem, hogy újabb sebeket kap a lelkén. Minden rezdülésére figyeltem, minden sóhajt megjegyeztem, amely elhagyta az ajkát. Amikor már pihegve feküdt mellettem, és bújt a karjaim közé, akkor nyugodtam meg igazán. Most már olyan lesz minden, mint régen. A haja szétterült a párnán, amit én játékosan csavargattam az ujjam köré, törékeny testét a vékony paplan takarta, míg felemás szemei előtt boldog és nyugodt álomképek cikáztak. Én csak bámultam ki az ablakon, néztem a Hold hideg, fehér fényét, és elmerengtem a közös múltunkon, jelenünkön és jövőnkön.

***

Pár hónappal később épp teát főztem a konyhában, és vittem fel Diának az ágyba a reggelivel együtt, amikor halk dúdolás ütötte meg a fülem. Sose hallottam még Diát énekelni. Rátapasztottam a fülemet az ajtóra, és úgy hallgattam a gyönyörű, lassú dallamot. Lenyomtam a kilincset, és az a fránya ajtó persze megnyikordult, és Dia ijedten kapta fel a fejét.

― Hallgatóztál? - kérdezte a szája sarkában bujkáló mosollyal.

― Á... - legyintettem. - Csak felhoztam neked a reggelit - adtam át neki a tálcát a gőzölgő teával együtt.

― Köszönöm - mosolyodott el hálásan, és adott egy puszit az arcomra.

― Elénekelnéd nekem, amit az előbb dúdoltál? - néztem rá kérlelően. - Légyszi!

Mély levegőt vett, kibámult az ablakon, és elkezdte dúdolni a bevezetőt.

― Travel to the moon
kimi wa nemuri yume wo toku
dare mo inai hoshi no hikari ayatsurinagara

tsuyoku naru tame wasureta egao
kitto futari nara torimodosu

kidzuite
I'm here waiting for you
ima to wa chigau mirai ga attemo
I'm here waiting for you
sakebitsudzukete
kitto kokoro wa tsunagu ito wo tagutteru
ano koro no watashi me wo samasu you ni
no need to cry

Travel in silence
te wo nobaseba fureru noni
kimi wa tooi
sore wa omoide no naka no koto

koe ga kikoeru me wo tojireba
chiisana itami sae itoshikute

mitsumete
I'm here waiting for you
kaze ni fukare hitori mayottemo
I'm here waiting for you
sora wo miagete
zutto kokoro wa te wo hirogete mamotteru
ano koro no kimi ga furikaeru made
no need to cry

(Feel something Feel nothing
Listen closely Listen closely)
Wide open ears
Disarm the dream tickler
In the constant moment
(You will find me Where it's quiet
Listen closely Listen closely)
Let the blood flow
Through all the spaces
Of the universe

Japánul énekelt. Az államat valahonnan a pincéből kellett előkerítenem utána. Ahogy befejezte a dalt, kezdett visszatérni a környezet a látóterembe, mert eddig csak Diát láttam. Felém nézett, és kicsit elkomorult az arca.

― Tudom, hogy nem tökéletes a kiejtésem...

― Mikor tanultál meg japánul? Egyáltalán, honnan ismered ezt a dalt?

Válaszolni már nem tudott, mert hirtelen elsápadt, a következő pillanatban pedig a földön landolt az eddig elfogyasztott reggeli. Hirtelen nem tudtam, mihez kapjak: a lecsúszni készülő tálcáért, egy vödörért vagy lavórért, esetleg Diát vigyem rögtön a Mungóba vagy elég, ha a fürdőig futok vele. Míg ezt így végigpörgettem magamban, Dia már lekászálódott a párkányról, és a mosdó felé vette az irányt. Átkaroltam a derekát, és segítettem neki elcsoszogni odáig. Csak ekkor kezdett egy nagyon halvány remény körvonalazódni bennem. Legutóbb akkor volt ilyen, amikor... akkor, jó pár évvel ezelőtt. Amilyen halvány volt a remény kezdetben, annál erősebb lett pillanatról pillanatra. Philip, ne éld bele magad! Már késő volt. Szinte ugráltam örömömben, bár ezt Dia nem láthatta. Mikor kitámolygott a fürdőből ugyanolyan, ha nem még sápadtabban, mint ahogy bement, az ölembe kaptam, és óvatosan lefektettem az ágyra. Leültem mellé, megfogtam a kezét, és várakozóan néztem rá.

― Phil...

― Úgy érzed? - vágtam a szavába. Egyszerűen nem bírtam magammal.

― Úgy - válaszolt mosolyogva, és kezdett visszatérni az arcába az élet.

Legszívesebben fölkaptam, és megpörgettem volna, de erőt vettem magamon, hisz tudtam, a gyomra még mindig háborog. Felült az ágyban, és hagyta, hogy szenvedélyesen átöleljem. Az utóbbi időben, azóta a borzalmas hét óta, olyan boldognak éreztem magam, mint eddig még soha. Minden apróság örömmel töltött el, minden apró lépés Diával az új, közös jövőnk felé, de ez a mostani leírhatatlan volt. Végigcsókoltam az arcát, a kezét, mindenét, ahol értem. Dia már rángatózott a karjaim között, hogy hagyjam már békén, de egyszerűen képtelen voltam lenyugodni. Mégis csak valóra vált az álmom!



Szerzői megjegyzés:

 

Próbáltam a fordítást úgy tördelni, ahogy az eredeti van, de ez nem mindenhol sikerült, tekintve, hogy majdnem egy szót se értek japánul. Remélem, azért élvezhető.

Olivia - Egy kis fájdalom
Utazunk a Holdra,
Elaludva kifésülöd az álmod, senki nincs itt, a csillag fénye.
Küzdünk (megbirkózunk a dolgokkal), ketten talán az elfelejtett mosolyt visszahozhatjuk, hogy erősebbek legyünk.

Rájöttem,
Itt leszek, s várok rád,
Hogy ha más jövőnk lenne, akkor is
Itt leszek, s várok rád.
Ha tovább kiabálok, talán a lelket összekötő cérnát feltekerő akkori én szeme is eszembe jut.
Nincs szükség sírásra.

Utazunk a csöndben,
Ha kinyújtod a karod, akkor megérinthetnél, mégis messze vagy, ez egy emlékben van.
Hallom a hangod,ha becsukom a szemem, egy kis fájdalommal, de szeretettel tisztán látlak.

Itt leszek, s várok rád
A széllel elfújva, egyedül,
Itt leszek, s várok rád
Eltévedve is az eget nézve a lelkem örökké kitárva, vigyázok rá (emlékre utal), amíg vissza nem tér a régi önmagad.
Nincs szükség a sírásra.

(Érezni valamint, érezni a semmit,
Hallgass figyelmesen, hallgass figyelmesen)
Nyisd ki a füled,
Fegyverezd le a ˝határidős˝ álmot
A változatlan időben.
(Meg fogsz találni, ahol csönd van,
Hallgass figyelmesen, hallgass figyelmesen)
Hagyd a vért szétáradni az univerzum összes helyén.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

wtfjo2yn

(Bretthig, 2018.01.28 01:41)

wh0cd297246 [url=http://tadalis.us.org/]tadalis[/url] [url=http://buyzithromax.us.com/]zithromax[/url] [url=http://singulairgeneric.us.org/]can you buy singulair over the counter[/url] [url=http://buycleocingel.us.org/]cleocin gel[/url]