Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A holnap előtti éjszaka

2008.03.06

A holnap előtti éjszaka

A sötét szoba ablakánál állt és lenézett a világos töklámpásokkal és lebegő fényekkel megvilágított kertre. Figyelte az ünneplő társaságot, majd halkan és titokban felosont a padlásra.
Harry szerette ezt a szobát, mert olyan biztonságban érezte magát benne, mint egy meleg kuckóban. A Weasley-ház padlása a túlzsúfoltság miatt a hálószobáknál is zsúfoltabb lett, és a hegyesen összetalálkozó oromfal sötétségében, a ragacsos szagú gerendák alatt most jobbra és ballra állt két kempingágy, Ronnak és neki.
Meglehetősen nagy volt a szoba, majdnem olyan nagy, mint a roxforti hálóterem. A matracok óriásiak voltak, és magasításképpen emelvényeken feküdtek, amik az egész szobán leejtősen keresztülhúzódtak és mindig két lépcsőfok vezetett fel rájuk.
De a padlódeszkák, a sötét gerendák, a ház homlokzatán nyíló, apró és roppant alacsony ablakok valamint a meleg kéménycső, ami a szobán át fel, a tetőhöz futott, biztonságot sugároztak Harrynek, amikor először lépett be a szobába.
Egy feltörő tiszta nevetés visszairányította gondolatait a lenti társaságra, a kertbe.
Bill épp most kapta erős karjaiba menyasszonyát, a csodaszép Fleurt és az asztalhoz sietett vele. A fiatal francia lány egy mugli menyasszonyi ruhát választott az esküvőre, és így kivételesen nem került összeütközésbe Mrs. Weasleyvel, aki teljesen el volt bűvölve a fehér, mesés ruhadarabtól:
- Majdnem olyan, mint a miénk, igaz, Arthur?
Harrynek önkéntelenül nevetnie kellett... ez a család mindig elintézi, hogy gondtalanul érezze magát - még ha csak rövid időre is.
És ha ez egyszer a valódi családja lehetne, sóhajtott fel gondolatban.
A szeme egyik emberről a másikra vándorolt. A rend tagjai közül sokan eljöttek: Lupin Tonksszal volt, aki tetőtől talpig hupililában ragyogott; Mordon mogorva arca kivilágosodott a nevetéstől, amikor az ikrek bemutatták új találmányukat; Ron és Hermione egyszer kivételesen békésségben egymással. Hermione szelíden nekidöntötte a fejét Ron vállának, aki pedig bizonytalanul átkarolta.
A barátai nyugodt, meghitt viszonyának látványától nőtt az irántuk való rokonszenve. Nagyon örült nekik. A barátságuk, és hogy mindig mögötte álltak, ez jelentett neki mindent.
Vagyis... majdnem mindent, helyesbített, amint meglátott egy gyönyörű szép lányt, aki felé tartott.
Ginny két hónappal korábban vált felnőtté.  Az arca komolyabb és idősebb volt, testileg is egyre nőiesedett, és ezt kiemelte a mentazöld, tündéri ruha, ahogy körülölelte, és túl egyértelműen megmutatta.
Hosszú, tűzvörös haja szabadon volt, a vállára omlott és Harrynek majdnem elállt a lélegzete, hogy utána még gyorsabban verjen a szíve a látványtól, és annál több fájdalmat okozott a seb, hogy nem tudott közeledni.
Bánatosan nézte a boldog képet és a mellkasa ólom nehéz lett, mintha minden ránehezült volna, amin gondolkodott, ami már mögötte volt, és amit a - veszélyes - közeljövőben, meg kell tennie.
A szülei képe lebegett a szeme előtt, Cedric és újra meg újra Dumbledore, akinek a halálát nehezen fogadta el, ami egyidejűleg elgyengítette és megkeményítette. Az utóbbi hetekben időről időre ürességet érzett, ami fagyos volt és rosszabb, mint minden fájdalom.
Az ablak üvegében látta homályos tükörképét. Egy fiatal és mégis idős férfi bámult rá, alig tűnt ismerősnek, a komoly és felemésztett vonalakkal, sebhelyekkel. Dühös elégtétellel fogadta azonban a ruhája alatti inas izomzatot, amiért az utóbbi két hónapban edzett.
Harry nem akarta látni ezt az embert, túl fiatal a harchoz. Becsukta a szemét, nekidőlt forró, fájó homlokával a hideg üvegnek, és kétségbeesetten felsóhajtott.
Néha majdnem összeroppant a felelősség alatt, és egyszerűen csak futni akart. De ott lent, azoknak az embereknek nem akart sem fájdalmat okozni, sem veszélyeztetni őket.
Ron és Hermione... most, amikor őszinte volt, nem tudott meggyőzően tiltakozni az ellen, hogy vele menjenek. Ha ez a kettős nem lenne, a küszöbön álló feladat miatt már most kétségbe esne.
De Molly, Arthur, Fred, George... és Ginny, Ginevra, az ő gyönyörű, erős barátnője... nem, nem hagyhatja, hogy velük akármi történjen...
Az ajtó könnyen reccsent mögötte.
Rögtön minden reflexe a végsőkig megfeszült, valamint a varázspálcája magától a kezébe repült, és a fiatal férfi megperdült, mint egy prédára leső párduc.
De csak Ginny volt, ahogy meglepetten megállapította.
Óvatosan mondta:
- Hé, szóval ide bújtál... - És gyorsan közelebb ment hozzá.
Harry, annak ellenére, hogy észrevette a lány tekintetének ideges reakcióját, visszafordult az ablakhoz, felsóhajtott újból, és ellazult egy kicsit.
A lány halkan mögé lépett, és követte a tekintetét.
- Szép, nem?
- Mhmm.
Több nem jött ki a száján, a lány illata és testi közelsége elérte, hogy a szívverése egy szempillantás alatt felgyorsuljon és akadozni kezdjen a beszéde. Hogy képes egy ember miatt így engedni a tervből? És másodpercek alatt!
Azonkívül...
Átkozott, mit keres itt?
- Téged kerestelek.
Nem tudott mit válaszolni rá, a torka összeszorult.
Ginny óvatos, búsabb, ám mégis erősebb hanggal inkább állította, mint kérdezte:
- Holnap elmész, nem igaz?
Harry nyelt egyet, és bólintott az ablakban. Nem akart ránézni.
Mért teszi nehezebbé? Kínozni akar? Bosszút áll a múlt heti távolságtartásért, hiszen saját maga is kínt érzett...
Pedig megmagyarázta. Nem lehetnek együtt... nem egyszer gondolt rá, másként Voldemort talán kinyomozhatná. És úgy tűnt megértette. Vagy nem?
Ginny felment az első lépcsőre az emelvényhez, és megállt mellette, majd könnyedén felemelte a fejét.
- Harry... Harry, nézz rám...
Akaratával szembeszegülve odafordította a fejét és felnézett a lány gyönyörű arcába, amit a fény szelíden megvilágított -
kívül a reális világban.
Pontosan úgy érezte, mintha egy párhuzamos világban lennének, amiben csak ők és ez a szoba létezett, amely hirtelen nagyon forrónak tűnt.
Mondani szeretett volna valamit, de Ginny elszánt ujjhegye feküdt az ajkain. Ez az érintés, bőr a bőrön, elég volt, hogy úgy érezze, mintha villám csapott volna belé... érezte, a jelenléte már most olyan intenzív, hogy zavartan lesütötte a szemeit.
Ginny mutatóujja újra megemelte az állát, és kényszerítette, hogy láthassa a komoly, szelíd és ugyanakkor acélos, zöldes-arany szemeket.
- Hallgass meg, Harry, kérlek, hallgass meg! Tudom, mennyire őszinte akartál lenni, mondd el a véleményed rólunk, és én elfogadom - sóhajtott - holnap. Mivel ezt szeretem benned, régóta ismerlek téged, nem tudlak és akarlak megtagadni; legalábbis nem magamtól... még, nem itt és nem ma este - ez talán az utolsó...
Harry lelke összeszorult ezeknél a szavaknál a szerencsétől és a kétségbeeséstől. Úgy gondolta, máris elveszítette. Talán mégsem? ...így vagy úgy.
Nem tudott mit mondani, képtelen volt rá. Ginny elindult halkan, de még megjegyezte előtte:
- Tudom, hová mész holnap, Harry. És tudom, hogy ezen az éjszakán kívül talán soha többé nem láthatlak újra. És ezért...
Ginny mélyet lélegzett, kemény hangja az utolsó mondatnál reszketni kezdett. Tétovázott, ahogy közeledett felé, a lépcső legszéléig, behajlította a nyakát, és szelíden mégis határozottan suttogta a fülébe a szavakat:
-... teljesen a tiéd akarok lenni. A tested minden porcikáját ismerni akarom, inni akarlak és lélegezni és többet befogadni belőled, hogy tőlem soha semmi ne tudjon újra elvenni, legalábbis nem az emlékezetemből. És szeretném, hogy te is láss és érezz... magamban érezzelek, legyél bennem, így közel, ahogy mindig hozzád jöhettem... - Hangja elhalt.
˝Mit akar mondani? Mit... Hiszen nem tud az enyém lenni!˝
És mégis vágtatott a pulzusa, hirtelen forróság vonult végig az ágyékán, érezte, hogy Ginny lélegzete majdnem perzselte a nyakát.
Ennek ellenére rekedten suttogta, majdnem segítségkérően:
- De Ginny, hiszen mi nem tudunk... - hebegni kezdett - mi... te... tudom... vagy... ehm... - Zavartságából kibúvót keresett, végül hülyének tettette magát. - Mire gondolsz tulajdonképpen?
De a lány nem engedte zavarba hozni magát. Lejjebb lépett a lépcsőn, és most már csak milliméterekkel állt Harry előtt.
Szelíd nyomással érintette majdnem hozzá a testét, csökkentette a maradék távolságot köztük, és rövid ideig látta magát szikrázó szemében, mielőtt a szája újból megtalálta a nyakát.
A hangja a fülében, amely újabb villámcsapásként érte a gerincét, most mély és ragyogva nevető volt:
- Noha a fejed tiltakozik ellene, Harry, a tested már elfogadta a vágyamat.
Egy fél pillanatig tartott, míg Harry tudta, mire gondol, aztán a nekidőlt test tudatába férkőzött, és a kemény,
lüktető valami a lábai között...
Tűzvörös lett, és érezte a vágyott, követelő ajkakat az övén.
Egy belső, már csak közömbös lázadás, és már kezdett az elméje kiürülni, körülötte mindent elfelejteni...
Most már Ginny számít, hirtelen, mint egy régóta bezárt ragadozót lerohanta a vágy, minden kételyt, minden akadályt hagyott eltűnni; az összes gondolat a múltról, a jövőről, a bánatról és a kétségbeesésről nem volt többé fontos, elillant.
Szelíden, mégis követelőzően csókolt vissza, ízlelte az ajkait, nyelvét az övén, ölelte a tarkóját, a nyakát, belemerült az illatába, hallotta, ahogy gyorsult a légzése. Végtelen percekig álltak ott így, és enyhítette a felgyülemlett szomjúságát a csók, a közelség, egyszerűen a másik.
De tisztában volt vele, hogy a következő lépés, a mohó csókokon és az első érintéseken túlmenően, mindkettőjüknek teljesen ismeretlen terület, habár a vágy már elárasztotta őket, és a bizonytalanságot és félelmet egyszerűen elsodorta.
Halk, fátyolos és a feltámadt vágytól rekedt hangon kérdezte: - Ginny, te... te tényleg biztos vagy benne? Ez az, ezt akarod?
Ezt akarta. Nem volt szükséges válaszolni. A perzselő és lüktető forróság az ágyékában elég volt válaszul.
Ginny felemelte a fejét, rámosolyogott, elvált tőle, és elhúzódott egy féllépésnyire.
Majd lassan kikötötte a ruhája csomóját, ami körülhurkolta karcsú testét, a szalagot a csípőjén, és levette a ruhát.
Most ott állt előtte majdnem meztelenül, a ruha már csak a vállain és a karjain volt, alatta csupán a bőr. Zihált. Gyönyörű. Lélegzetelállító.  Még mindig mosolygott, kinyújtotta felé a kezét, és szelíden mondta:
- Nem voltam még soha semmiben ilyen biztos... - és azután súgta - gyere...
Harry először úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
Csak bámulta ezt a csodálatos lányt, hogy így sokkal idősebbnek és biztosabbnak tűnt, amikor egyszer csak egy meghatározhatatlan félelem ébredt benne: mi történne, ha megérintené, érezné, és többé nem ölelhetné.
A vágy olyan erős és rémisztő volt benne, hogy ő is megrémült, de mint aki transzba esett, látta az ujjait lassan mozogni és megérinteni a meztelen bőrét, a dekoltázsát, a finom, lapos hasát...
Tehetetlenül állt ott, mikor Ginny újra eléállt. Először némán levette a szemüvegét, majd elkezdte az ingét kigombolni, és szelíden lesimította a válláról. Minden érintés a részéről égette a bőrét, akár a tűz.
Harry reszketett az tiszta akaraterőtől, ami nem ragadta magával, másrészt egyszerűen nem tudott mozdulni.
Amikor Ginny újra csak pár centiméterre távolodott el, a kezei alulra vándoroltak és kinyitotta Harry farmerját, az ujjhegyeivel érintette a meztelen bőrt. Harry lélegzete elakadt, muszáj volt élesen beszívnia a levegőt, és halkan felnyögnie.
A farmerja a padlóra került, így most már rajta is alig volt valami. Ginny nem beszélt, csak állt ott, nem sokkal előtte és az ujjai vándorútra indultak a meztelen, sudár felsőtestén, érintették minden izmát, miközben alaposan szemügyre vette.
Harry lobogó lánggal égett, hallotta akadozó légzését. Ginny lágyan kezdte a mellbimbókat körbejárni, kihunyt az értelem utolsó szikrája is a fejében.
Halkan felnyögött, majd Ginny nyaka köré fonta a kezét, magához húzta, ezúttal az ő csókja volt követelőző, égető, vágyakozással telt.
Ginny viszonozta a csókot, Harryhez simult a teste, bőr találkozott bőrrel.
Többet, még többet akart! Lehúzta az utolsó anyagot a válláról, a karjaiba vette a meztelen testet, legyőzte könnyűszerrel a két lépcsőfokot a matracig és finoman lefektette a lepedőre. Ott fölé tornyosult.
És akkor elkezdte az iránta régóta visszatartott vágy enyhítését. Cirógatta, kitapogatta, megízlelte miden milliméterét a bőrének, beszívta az illatát, jóllakott a megrészegítő látványtól és engedte a felforrt vére szabad áramlását az ereiben.
És Ginny odaadta magát neki, elhagyta magát, hebegte forrón a nevét és felnyögött a lenti érintésektől. Az arca, semmilyen félelmet, csak boldogságot, bizalmat és epekedő vágyat mutatott, ami mindennél többet jelentett neki.
Harry szemei vándoroltak a tökéletes testen, ami előtte tekergett és az érintése után ordított és izgalma szinte már fájdalommá vált, így kemény volt már most. De még időt akart, érezni akarta az előtte fekvő csodaszép nő minden porcikáját.
Ginny kezei is útra indultak egy idő után, és mialatt a nyelve Harry ajkain játszadozott, szívott és nyalogatott, ujjai lassan elkezdték eltávolítani az utolsó ruhadarabot is.
Harry megborzongott, amikor a sóvárgása a lány után olyan nagy lett, hogy az egész teste égett, amikor végül meztelenül feküdtek egymás mellett.
Akkor hirtelen egy forró és meghatóan birtokló kéz érintette, ami körülölelte őt, és elkezdett ritmusosan mozogni, mialatt a meglepetéstől fennakadt szemek egy kéjesen mosolygó szájra bámultak, majdnem felsikított, a feje a vállgödrében, a válla meghajolt az alapos örömokozástól, és minden önuralmát latba kellett vetnie, hogy most rögtön el ne menjen.
Vadul és szenvedélyesen csókolta Ginnyt, közben enyhült a feszültség a testében, ahogy a keze újra ellazult, miközben Ginny zihálva felnyögött. Rágördült, alul keményen tartotta és ajkai egy újabb forró útra indultak a szájától a nyakán keresztül a tökéletes melleiig. Ám ezúttal nem volt gyengéd. Követelőzően körülzárt egy mellbimbót és szívta. A válasz azonnal jött. Ginny teste vágyódóan sürgette, mialatt megpróbálta elfojtani hangos nyögését.
És többet akart, TÖBBET, azonban szinte félt, nem akart rosszat tenni, nem akart fájdalmat okozni. De érezte, hogy Ginny lábai szétnyílnak, így most közöttük feküdt és a fiatal nő utána az arcát újra felfelé húzta.
Rekedten suttogta: - Érezni akarlak - a szétnyitotta ajkait, ránézett lángoló, félig csukott szemeivel és nekinyomta a medencéjét az ágyékának.
A félelme eltűnt. Ginny ott volt, teljesen az övé és jól csinálhatta. Beszívta az illatát, érezte, érzékelte az izgatottságát, a nedvességét  ...aahhh istenem... és látta tiszta vágyát a szemében tükröződni...
Végül lassan behatolt, felrobbant benne valami és majdnem felzokogott ....jóóóó... így... aaaahhh... ne, még ne... ooohh istenem...!!!
Rácsimpaszkodott, érezte a kezeit mindenhol a forró bőrén, érezte, hogyan mozog alatta a csípője, hogyan adta a ritmust, érezte őt, mint egy fullánkot a behajlított testében, látta az örömtől eltorzult arcát, nyitott ajkait, félig lehunyt szemeit. Pillanatra összeolvadt vele, hallotta mindig hangosabb nyögését, a sajátjával keveredve, nem tudta tovább tartani, átvette a vezetést, gyorsabb ritmus, keményebb, ŐRÜLT, gyorsabb ... igen, IGEN...  és ordított.
----
Három elfojtott kiáltás szelte át a sötétséget, mikor mindketten a csúcsra jutottak, egymásba kapaszkodtak, egymásba fonódtak, egyek lettek.
A harmadik kiáltás egy távoli helyről jöhetett, teli fájdalommal és dühvel, ami a tökéletes szerelem érzése ordítások kínzó gyötrelmében.
---
Ugyanebben a pillanatban kivált a szerelemes testekből egy ezüstös fény, egyesült felettük egy majdnem átlátszó, arany örvényben, ami körülvette mindkettőjüket, mint egy búra.
Mindkét fiatal, izzadságtól nedvesen, kifulladva, reszketve, de a legkisebb szálig beteljesedve a másikkal, egymásra feküdtek, ebből az érdekes színjátékból azonban semmit sem vettek észre, és szintén nem tudatosult bennük a burok sem, ami még mindig körülvette őket.
Meglátták azonban a szelíd és teljes szerelemet, újból csókolóztak és kelletlenül elvált testük egymástól.
Teljesen kimerülve simult oda Harry Ginny oldalához és a fejét a mellkasára fektette. Védelmezőn fonta köré a karját, halkan mosolyogva cirógatta összekócolódott haját.
Egy kis idő után, egyszerűen csak a másik közelségét élvezték, végül a fiatal lány elszomorodva, halkan, de érthetően ezt mondta:
- A ma este megmarad a titkunknak, ugye Harry? Egy hangszigetelő bűbáj van a szoba körül, amióta beléptem. Ez a pillanat csak a miénk. Csak a miénk és senki másé. Nem lehetünk hivatalosan együtt, megértem a megmásíthatatlan tényt... De most - majdnem súgta - tiéd vagyok, örökre, és a szívem is a tiéd - és ez nekem bátorságot ad, mindegy mi jön.
Ginny kezei átkarolták és szelíden cirógatták azt a férfit, akiért az életét adná oda, miközben folytatta:
- Nem szükséges, hogy kettőnkön kívül valaki tudja, az veszélyes lenne, de mindenekelőtt neked. Neked minden érzékszerveddel a várható feladaton kell lenned és nem szabad állandóan féltened. Szeretlek, ez egyszerűen biztos, és gondolatban mindig veled leszek, mindegy hogy hol vagy, vagy hol leszel.
Halkan suttogva, leginkább magának, hozzátette egy idő után :
- Várni fogok rád. És várok rád bármeddig. Ha kell, az utolsó felvonásig. Bennem tovább élsz, ha - elakadt, nyelt egyet, de nem volt ereje, hogy gondolata utolsó következtetését kimondja, így helyette motyogva ezzel fejezte be: - mindegy, mit szeretnénk, hogy még jöjjön. - És szelíd csókot nyomott a fekete üstökre.
Akkor észrevette Ginny, hogy Harry válla rángatózni kezdett. Megijedt és már megbánta az utolsó szavát, ekkor hallotta, hogy elkezdett hangtalanul sírni.
De bocsánatkérés helyett, mivel csak a szomorú igazságot mondta, majdnem elveszett a karjában és folytatta, gyengéden cirógatta, mert megértette.
Ginny tudta, hogy ez a száraz, fájdalmas zokogás már régóta kiszabadulására várt. Ő két hónnappal ezelőtt tudott sírni az emlékmű előtt. Volt édesanyja és édesapja és szükség esetén ráadásul bátyjai, akik vigasztalták és megvédték.
De Harrynek senkije se volt, sőt rosszabb: mindenki, aki az utolsó öt évben legalább egy cseppnyi szeretetet tudott adni neki, akik mellette álltak, néhány kivétellel meghaltak.
Mindig erősnek kellett lennie, ő, a Kiválasztott, aki azonban sose akart az lenni.
De nem itt. Ma este vele tarthatott, kemény volt, így a fiú gyengévé válhatott.
Noha a vékony, de erős fiatal férfi a karjaiban valóban tízszer erősebb, mint ő. És noha a teljes testét megrázta a néma, kétségbeesett zokogás, a lány erősebbé tette mindenkinél. Néha, mikor a legkedvesebb könnyek, amik a szemét égették és a fojtó érzés a mellkasában alábbhagytak; nyelt és helyettük elkezdett halkabb hangon vigasztaló és szeretetteljes szavakat suttogni, míg lassan megnyugodott, ˝Szeretlek˝ - motyogta és valamikor kimerülten elaludt.
Harry nem vette észre többé, hogy dacára vasakaratának, neki nagyobb ereje van, a könnyeket nem tudta már többé visszatartani, amik hangtalanul az arcán folytak.
Röviddel ezután Ginny szemeihez hasonlóan az övéi is csukva voltak és két alvó szerelmes feküdt a szobában, át és átjárta őket egy aranyló fény ragyogása, végül, mint egy takaró lassan mindkettőjük testét betakarta és beléjük ivódott.
Mert nincs semmi, ami erősebb, mint a szerelem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.