Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. fejezet-Angyalok angyala

2008.05.12

9

9. fejezet: Angyalok angyala

Nem gondolkodok tovább, hanem megragadom Rob csuklóját, és rohanok le a lépcsőkön, át az ajtókon, és mielőtt épp kilépnénk a természetbe, Fify jelenik meg nem messze tőlünk

─ Mi történt, úrnőm? - Ennek is ilyenkor jut eszébe kíváncsiskodni...

─ El kell mennünk, és nem tudom, mikor jövünk újra. - Ezzel ki is rántom Robot a hídra, ki a vaskapunk, és hoppanálok.

Szegénynek fogalma sincs, mi ütött belém. A Szent Mungó aulájában jelenünk meg. Szép látvány lehetünk félrecsúszott köntösben és pizsamában. Rob kezébe nyomom a levelet, és elrohanok a recepcióhoz.

─ Itt vagyok! - hallom mögülem Harry hangját.

─ Mi történt? Jól vannak? Ugye semmi komoly? - halmozom el a kérdéseimmel, de ahogy jobban megnézem fájdalmas arcát, tudom, semmi jóra nem számíthatok.


Susie eláraszt az aggódó kérdéseivel. Nem akarok itt elmesélni nekik mindent. Felsietünk Ginny szobájához, és megállunk az ablak előtt, ahonnan rálátok az ágyára.

─ A gyógyítók is tanácstalanok - mondom, de szememmel még mindig gyenge alakját nézem. - Délután lent ültünk a nappaliban, és a gyerekekkel játszottam. Ginny az egyik fotelben ült, és egy magazint olvasott, mert szerinte még nincs meg minden a kicsinek. Egyszer csak a hasához kapott, és láttam, ahogy vérezni kezd. Rögtön behoppanáltam vele ide, majd visszamentem, megnyugtattam Lilyt, Territ és Jamest, aztán átvittem őket Neville-ékhez. Ronhoz nem mertem, mert tudod milyen, jobban kiakadna, mint én, és ugyanezért nem vittem egyik rokonunkhoz sem. Mire visszaértem, Ginny már itt feküdt, abban az ágyban, és alig volt magánál. A gyógyító azt mondta, ilyen esettel még nem találkoztak, és mivel nem emelt nehezet, és hirtelen mozdulatot sem tett, így nem értik mi baj lehet. Mikor megírtam neked a levelet, még azt hittem, hittük, hogy a szülés indult el, de nem. Ginny simán vérzett és vérzik is. Ennél többet még nekem se mondtak.

─ Harry! Beszélnünk kell! - lép hozzám Norbert, Ginny gyógyítója, akihez eddig is járt mind a két terhessége alatt.

─ Megyek! - Susie-ék leülnek a kórterem előtti padra, és Rob vállára hajtja a fejét.

─ Rossz híreim vannak - csukja be maga után Norbert a szobája ajtaját. - Jobb lesz, ha leülsz. - Engedelmeskedek, és helyet foglalok az első széken, mai az utamba esik. - A vérzés okát, még mindig nem sikerült kiderítenünk, de súlyos probléma adódott. Ginny szervezete túl gyenge ahhoz, hogy elindítsuk a szülést, és így megússzák mind a ketten épségben. Egyre több vér kezd felhalmozódni a testében, és a baba tüdejébe is fog előbb utóbb kerülni belőle, ha még sokáig ott marad, mert megsérült a magzatburok, így nincs elszigetelve, és védelmet se kap ilyen téren. A baj az, hogy a bűbáj, amivel el tudjuk állítani a vérzést, az megöli a kicsit. Ha mugli módon császármetszéssel vennénk ki a babát, akkor Ginny még több vért vesztene, és már nem tudnánk pótolni. Az egész szervezetét nem lehet újraéleszteni vérpótló bájitallal. Választanod kell! Az egyikük nagyon valószínű, hogy nem éli túl, és minél tovább húzzuk az időt, annál kisebb az esély arra, hogy bármelyikük is életben marad.

Az nem lehet... Nem veszíthetem el őket! Szükségem van rájuk! Will még nem is élhetett, Ginny pedig... Nem boldogulok egyedül Jamesékkel! Képtelen vagyok! Ha ő nincs, olyan mintha levágták volna az egyik karomat.

─ Nem kell még most döntened. Elvégzünk még pár vizsgálatot, hátha találunk valami megoldást, de kicsi rá a valószínűség. Ha itt az idő, megkereslek.

Kisiet a szobából, és tudom, hogy Ginnyhez megy vissza. Most mit tegyek? Kezembe temetem az arcomat, és érzem, hogy sírni kezdek. Most nem érdekel, hányan látják, hogy milyen gyenge a nagy Harry Potter. Nem érdekel semmit, csak az, hogy egyikük se haljon meg. Ha muszáj döntenem, akkor Ginnyt mentsék meg. Nehéz lesz mindkettőnknek, de túl leszünk rajta valahogy, és utána még lehet gyerekünk, de ha nem, akkor is rá van szükségem és a gyerekeknek is. Hogy mondanám egyáltalán el három ilyen kicsi lénynek, hogy az anyjuk nincs többé? Molly összetörne, Ron megőrülne, Fred és George már nem viccelődnének. Charlie és Bill pedig... nem is tudom, mit tennének.

Órák telnek el fejlemény nélkül, és reménykedni kezdek, hogy Norbert mégis talált valami kiutat. De akkor küldött volna valakit, hogy megnyugtasson! Nem hagyná, hogy kétségek közt lebegjek. Felállok, és visszasétálok Ginny kórterme elé, ahol ugyanabban a pózban ül Rob és Susie. Karikásak a szemeik, és biztos nagyon fáradtak, de nem tudnak aludni. Megértem őket. Én sem. Az ablak felé fordulok, és látom, hogy el van húzva a függöny, így nem látok be. Valahol gyereksírás csendül. Most biztos boldogok a szülők. Az ajtó nyílik, és a sírás erősödik. Döbbenten nézem, ahogy Norbert kilép rajta, kezében egy kék csomaggal. Lehajtott fejjel odalép hozzám, és átnyújtja nekem. Lenézek az apróságra. Pár sötét hajszál tapad a kicsi fejéhez, és az arca grimaszba torzul, ahogy hangosan bőg. Érzem, ha kinyitná a szemét, Ginny mogyoróbarna íriszei köszöntenének. Mintha tudná, amire gondolok, mert hirtelen elhallgat, és rám emeli a gyönyörűen csillogó szemét. Barnák. Mosolyogva tekintek fel Norbertre, és csak ekkor tűnik fel, valami nincs rendben.

─ Mi van Ginnyvel? - kérdezem tőle, majdnem kiabálva, mire Will újra sírni kezd.

─ Sajnálom.

─ Nem. Az nem lehet. Engem meg se kérdeztél! Azt mondtad, visszajössz!

─ De hát Ginny azt mondta, megbeszélte veled.

─ Nem beszéltem vele! Azóta nem voltam mellette, hogy behoztam!

Szorosan magamhoz ölelem Will kicsiny testét, mert rádöbbenek, mi történt. Feláldozta magát. Feláldozta magát azért, hogy Will élhessen. Mért nekem lett a feleségem? Ha egy normális varázslót választott volna, akkor mérlegelte volna a helyzetet, és nem csinált volna ilyet! Susie lefejti a karomat a kis jövevényről, és ringatva arrébb viszi. Még csak az kell, hogy megöljem a fiamat. Ő is ráeszmélt, mi történt. Csendesen sírdogál, és nagyokat nyel, miközben próbálja megnyugtatni Willt.

─ Szeretnél bemenni hozzá? - kérdezi halkan Norbert, mire én bólintok, és követem a szobába.

Ginny nyugodt arccal fekszik az ágyon, olyan mintha csak aludna.

─ Nem szenvedett többet, mint amennyi elkerülhetetlen volt. Elaltattuk, mikor a babát kivettük, és már nem ébredt fel.

Norbert hátrébb áll meg, én pedig leülök az ágy mellett álló székre. A tenyerembe fogom a kicsiny kezét, és az ajkaimhoz szorítom. Olyan hideg. Összeszorított szemekkel zokogok. Mikor felnézek, és gyengéden végigsimítok a bársonyos arcán, megakad valamin a szemem. Egy gondosan összehajtogatott papír fekszik a szekrénykén, ami az ágya mellett áll. Elveszem, széthajtogatom, és újra könnybe lábadnak a szemeim.

Remélem, nem haragszol rám, amiért hazudtam, de tudtam, te úgyis engem akarnál megmenteni. James csak a kviddicses pizsamájában tud aludni. Lily fél a sötétben. Ne oltsd le nála a lámpát, míg nem alszik el! Terri minden reggel mogyorókrémes kenyeret eszik sok mogyorókrémmel. James egy seprűt kér a születésnapjára, és azt szeretné, ha megtanítanád repülni. Lily egy könyvet szeretne a hippogriffekről, és örülne neki, ha elhoznád Csikócsőrt a szülinapjukra. Terrinek engedd meg, hogy egy napot Freddel és George-dzsal töltsön a boltjukban. Tanítsd meg nekik, hogy nem számít, ha valaki Mardekáros, mert az is lehet jó ember! Susie hadd maradjon nálunk, ha szeretne, amit nem kétlek. Ő majd segít abban, hogyan birkózz meg a feladatokkal. Mondd azt nekik, hogy fentről vigyázok rájuk, és mindig ott leszek velük, bármi is történik! Hidd el, jó apa leszel, és megoldod a gondokat! Szeretlek! Ginny

Az utolsó szó, már szinte olvashatatlan, de tudom, hogy mit írt. A keze remegett, alig volt ereje fogni a tollat, de írt. Írt, hogy nekem könnyebb legyen. A szája, mintha mosolyogna. Ennyire biztos lett volna abban, hogy jól dönt?

─ Jobb, ha mész - teszi a kezét a vállamra Norbert, és felemelkedek.

Egy utolsó csókot lehelek Ginny hideg és merev ajkaira, majd lehajtott fejjel kimegyek. Susie kérés nélkül visszaadja Willt. Nekem kell felnevelnem!

─ Menjetek haza! A kicsivel minden rendben van. Kapott pár bájitalt, amik megerősítették a szervezetét, mivel koraszülött, de minden rendben lesz. - Egy nővérke lép mellé, és egy nagy táskát ad Norbertnek. - Itt van anyatej. Ginnyé nagy részben, legalábbis amennyink volt. - Miről beszél? - Mindig is sok teje volt, és bejárt, hogy a felesleget rakjuk el. Vannak nők, akiknek nem képződik elég, és így tudunk nekik segíteni, mivel ezt bájitallal nem lehet helyettesíteni. Ha elfogy, vagy bármi probléma van, gyertek be! - tájékoztat Norbert. - És Harry - szól utánunk -, sajnálom.

Nem szólunk egymáshoz. A hoppanálási pontról egyenesen Godric´s Hollowba megyünk. Kinyitom az ajtót, és felsétálok a gyerekszobába. Képtelen vagyok a hálóba menni. Lefekszem a kanapéra, a mellkasomra fektetem Willt, és csak nézek ki a sötét éjszakába. Nemsokára hajnalodik. Reggel elhozzuk Jameséket Neville-től, és Arthurékkal is beszélnem kell. Will sokszor felsír. Az ágy mellett, a földre állítottam egy cumisüveget, és melegítőbűbájt is szórtam rá. Minden alaklommal iszik egy keveset. Megböfiztetem, és újra alszik már. Reggel halk motoszkálásra ébredek. Susie leskelődik be az alig nyitott ajtón.

─ Maradj csak! Rob elment haza, én pedig elhozom Jameséket.

─ Köszönöm! Mondd meg, kérlek, Neville-nek, hogy holnap menjenek az Odúba.

─ Rendben.

Susie halkan behúzza az ajtót, és hallom, ahogy a nappaliban kimondja az úti célját. Will hátát kezdem simogatni, mire ő elkezdi a szopogatni az ujját. Olyan aranyos és olyan pici. Szinte elveszik a kezemben.

─ De mi történt? - hallom James hangját.

─ Hol van anyu? - Szegény Lily.

─ Várjatok itt, mindjárt leküldöm Harryt.

Mire Susie felér, én már állva várom. Átveszi Willt, nagyot sóhajtok, és leballagok a lépcsőn.

─ Mikor jön haza anyu? - kérdezi Terri.

─ Nem jön haza - mondom csendesen, és leülök a kanapéra.

─ Elváltok? - faggat James.

─ Nem. Eszemben sincs.

─ Akkor? - Édes, kicsi Lilym.

─ Gyertek ide! - hívom közel magamhoz őket. Leülnek mellém, és kíváncsian néznek rám. - Anyu nem jön haza. Nem tud hazajönni. Azt üzente, hogy mondjam meg, mindig veletek lesz, és fentről vigyáz majd rátok.

─ Anya... anya meg... meghalt? - James jön rá legelőször. Lassan bólintok. Hangosan felzokog, felrohan a lépcsőn, és becsapja az ajtaját. Terri is követi, és az ikrek ajtaja is nagy robajjal becsukódik. Lily itt áll előttem, és csak néz rám. A következő pillanatban már az ölemben ül, és a mellkasomba temeti az arcát. Szorosan tartom, és lassan én is sírni kezdek.


Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

 

˝Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?˝

´Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona, palástja leng...´

˝Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.˝

 

˝Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám.˝

 

´Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...´

˝Fiacskám, csendben maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél.˝

 

˝Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon, -

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s majd álomba ringat gyönge kezük.˝

 

´Hát nem látod... ott - nem látod, apám:

a tündérlányok már várnak reám. -´

˝Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves füzfák törzse ragyog.˝

 

˝Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?˝

´Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:

megragad - elvisz a Tündérkirály...´

 

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.

 

─ Nem kéne ilyesmit olvasnod - mondom Harrynek.

─ Mást nem tudok. - Becsukja a könyvet, és az asztalra rakja, majd rákönyököl a térdére, és elrejti az arcát a kezei mögé.

─ Fogalmam sincs, milyen elveszteni valaki olyat, akit ismerünk és szeretünk, de itt vannak az ikrek és James, na meg Will, akiknek nagy szükségük van rád.

─ Tudom, de... ha a szemükbe nézek, néha már azt látom, hogy bár én haltam volna meg és Ginny élne.

─ Ne beszélj már badarságot.

Feláll, és a franciaágy szélére ül, kezébe veszi az éjjeliszekrényen álló esküvői képet, és fátyolos szemekkel húzza végig mutatóujját Ginny alakján. Mellé telepedek. Lerakja a képet, és átkarolja a nyakam, majd a vállamra hajtja a fejem. Soha sem láttam még ennyire összetörtnek. Az ajtó felé pillantok, és meglátom a ledermedt Jamest. Intek neki, hogy átmegyek majd hozzá, mire ő becsukja az ajtót.

─ Olyan az illatod, mint neki - suttogja, és belefúrja a fejét a vállgödrömbe.

─ Harry...

─ Én egyedül nem birkózom meg ezzel a feladattal.

─ Harry...

─ Tudom, hogy Robot szereted, meg minden, de Jameséknek szükségük lenne egy anyára, és te...

A kezem lendül, és érzem, ahogy a borostás arcának csapódik.

─ Au! - dörzsöli meg a vörös foltot.

─ Bocs.

─ Semmi baj, erre volt szükségem.

─ Átmegyek Jamesékhez. Próbálj aludni, mert holnap el kell mondanod Mollyéknak.

─ Jó, de hozz, kérlek, egy fiola altatót.

─ Rendben.

Lesietek a konyhába, majd felviszem a bájitalt, és megvárom, míg Harry megissza. Megigazítom neki a takarót, és már alszik is. Lassan nyitok be James szobájába, ahol megtalálom Lilyt és Territ is, amint bátyjuk ágyán halkan sírnak. Leülök közéjük, és szorosan magamhoz húzom őket.

─ Sss - csitítom őket, a hátukat simogatom.

Már csak az veszem észre, mikor mindhárman békésen alszanak. Ha úgy vesszük, elég simán fogadták, de a holnapi nap lesz a legnehezebb Harry számára. Óvatosan kibújok alóluk, betakarom őket, és felosonok a szobámba.


Reggeli után magamhoz veszem Willt, egy táskát tele a fontos holmijaival, és elbúcsúzom Lilyéktől. Nem szeretném őket itt hagyni, nem azért mert nem bízom Susie-ban, hanem mert szükségem van rájuk, és nekik is rám, de nem akarom, hogy végighallgassák, mi történt. A hátsó kertből hoppanál az Odú elé. Will keservesen felsír, mikor megérkezünk, de sikerül hamar megnyugtatnom. A konyhában Molly, Hermione és Tonks ülnek az asztalnál kezükkel egy gőzölgő csészét ölelve. Molly mosolyogva veti magát a nyakamba, és rögtön Willt kezdi babusgatni.

─ Édes kicsi unokám! Milyen gyönyörű vagy!

Hermione és Tonks is gyorsan körbeveszik a kis apróságot. Mio az első, akinek feltűnik, nincs minden rendben.

─ Ginny mikor jön? - fordul hozzám Molly.

─ Menjünk be! - indítványozom, visszaveszem Willt, és a nappaliba sétálunk.

Itt van mindenki. Billék, Charlie-ék, Fred és George, Ron és Hermione, Neville és Luna, valamint Remus és Tonks is. Arthur az egyik karosszékben ül, és békésen kémleli a családi gyülekezetet. Mikor belépünk, vidám sikítások és nagy sóhajok töltik be a levegőt, és újra Will kerül a figyelem középpontjába. Megvárom, míg mindenki megcsodálja, majd értetlen pillantások kíséretében visszakérem Hermionétól.

─ Ginny mikor jön? - kérdezi most Arthur.

─ Nem jön - suttogom, és Will mosolygós arcát figyelem.

─ Hogy érted? Összevesztetek? - érdeklődik Hermione.

─ Nem.

─ Akkor? - türelmetlenkedik Ron.

─ Meghalt.

─ Tessék? - kiált fel mindenki döbbenten, és Will hangosan felsír.

Rögtön nyugtatgatni kezdem, és nem törődök a rengeteg, kétségbeesett kérdéssel. Mikor már nem folynak a könnyei, a mellkasomnak döntöm, és fel-alá kezdek sétálni vele. Elmesélem nekik, hogy mi történt két napja. Molly összetörten zokog Arthur vállán, Fred és George csak nézik a padlót, Ron, Bill és Charlie úgy tűnik, még fel se fogták, amit mondtam.

─ Harry, ha kell segítség - kezdi Hermione, és mély lélegzetet vesz -, bármikor szólj, és átmegyek.

─ Susie-val megoldjuk a nyarat, de ott kell hagynom a Roxfortot szeptembertől. Majd beszélek Minervával.

─ De...

─ Ron, nem fogom Jameséket bevinni minden nap, beköltözni meg végkép nem, és szerinted mit csinálok Will-lel? Viszem magammal órákra? És ha eltalálja egy bűbáj? Nem... Majd kérek Kingsleytől valami otthoni munkát.

─ Mi... mikor... lesz a... te... teme... tés? - szipogja Molly.

─ Két nap múlva. Addig el tudok intézni mindent.

─ Hol... hol va... van?

─ A Mungóban. Mégse vihetem haza egy majdnem hét éves, két majdnem hat éves és egy két napos gyerek mellé. Így is elég nehéz feldolgozniuk és elfogadniuk.

─ Hozd ide! - ajánlja fel Arthur.

─ Mért, a keresztlány lássa, vagy a többiek?

─ Igazad van.

─ Sajnálom, de mennem kell. Nem akarom Jameséket sokáig magukra hagyni, akkor sem, ha Susie ott van.

─ Menj csak - áll fel Tonks, és magához ölel óvatosan, hogy nehogy baja legyen Willnek.

─ Köszönöm.

Kimegyek arra, amerről megjöttem, és már hoppanálok is vissza. James egyedül ül a nagyszoba egyik eldugottabb részén az egyik kényelmes fotelban. Will már nem sírt fel, mikor megérkeztünk. Felviszem a szobájába, ahol nemrég még Terri és Lily lakott, és befektetem a bölcsőbe. Visszasietek a nappaliba, és leülök Jamesszel szembe. Felhúzott térdeit átkarolta, és csak néz a messzeségbe.

─ Ugye nem hibáztatod az öcsédet?

─ Nem. Ő nem tehet róla, és anyu se szeretné, ha haragudnánk rá.

─ Gyere ide!

Beleül az ölembe, és nemsokára megjelenik Lily és Terri is, és ők is odabújnak hozzám. Olyan jó őket itt tudni velem. Susie a lépcső végéből mosolyogva néz minket. Nem hittem, hogy lehetek még egyszer boldog, de úgy tűnik csak a tudat, hogy ők velem vannak, a fellegek fölé repít.


...megszületik az Első, ki újra birtokolja a mindenséget.

Átfordulok a másik oldalamra.

...megszületik az Első, ki újra birtokolja a mindenséget.

Felpattannak a szemeim, és mintha belém csíptek volna, ülök fel az ágyban.

─ Megszületik az Első, ki újra birtokolja a mindenséget - mondom magam elé, és kipattanok a takaró alól.

Lerúgom a csapóajtót, leugrok a létráról, és berontok Harry szobájába, aki hirtelen riad fel.

─ Mi történt? Jól vannak a gyerekek?

Hát igen, nem épp jó alvó hírében áll az utóbbi pár napban, de megértem, főleg, hogy holnap, vagy ma lesz a temetés.

─ Jól vannak, de mondanom kell valamit!

─ Nem ér rá reggel?

─ Nem. Ginnyről van szó.

─ Mi? - A hangja már teljesen éberen cseng.

─ Vissza tudom hozni.

─ Tessék?

─ Fel tudom támasztani.

─ Susie ne szórakozz, és főleg ne ilyesmivel.

─ Nem szórakozok! Tudom!

─ Dumbledore megmondta, nem lehet visszahozni embereket a halálból.

─ Azért, mert nem tudott arról, amiről én. Higgy nekem!

─ Susan! Állj le! Nem vicces!

─ Nem is viccnek szántam!

─ Nem érdekel, minek szántad! Menj vissza aludni!

Lehajtom a fejem, és felkullogok a szobámba, de aludni nem tudok. Forgolódok, míg a nap elő nem tűnik a dombok mögül, és be nem aranyozza a szobámat. Felhúzom a köntösömet, és lemegyek a konyhába reggelit készíteni. A temetést délelőttre időzítették, tíz órára. Lassan mindenki leszállingózik, és nekilát a kikészített ételnek. Indulás előtt fél órával megjelenik Rob a kandallóban, és felrángat a szobámba.

─ Mi van? - kérdezem tőle idegesen. - Mindjárt indulunk, és még fel kell öltöznöm!

─ Harry megkért, hogy tartsalak itthon. Majd bevisz a Mungóba, ha végeztek.

─ Minek? Azt hiszi... - Elhal a hangom. - Azt hiszi, megőrültem?

─ Suze!

─ Ne suze-ozzál!

─ Nyugodj meg!

─ Nem nyugszom! - ordítok. - Engedj ki! - lépek az ajtóhoz.

─ Nem tehetem! A te érdekedben.

─ Állj el az útból!

─ Suze...

─ Sajnálom - suttogom, és intek a kezemmel, mire megkövül, mintha csak egy élethű szobor lenne.

Egy következő legyintéssel az ágyra fektetem, és lerohanok a nappaliba, ki az utcára, és papucsban rohanok le a kicsit lejtős utcán, ki a főtére, egyenesen a templom mögé. Nem nehéz megtalálni, hol vannak, hiszen az összes barát, családtag és volt tanár eljött, hogy elbúcsúzzon Ginnytől. Mikor elég közel kerülök a tömeghez, egy újabb kézmozdulattal szétválasztom, és meg sem állok a koporsóig, amit épp leereszteni készülnek. Többen hangosan felhördülnek, hogy megzavarom a szertartást, de nem foglalkozom vele. Harry erős marka elől az utolsó pillanatban térek ki. Rámutatok az ujjammal a koporsóra, mire lerepül a teteje, és meglátom a szinte átlátszó bőrű, fehér selyemruhás Ginnyt. Felemelkedik a levegőbe, és közelebb lépek hozzá. A szíve fölé nyújtom a kezem, épphogy nem súrolom a ruha finom anyagát.

─ Ébredj, ki egykor halt, hogy családod visszakapd!

Elemelkedik a lábam a földtől, a kezemből ezüstös fény árad, és lassan már egy fél méterre lebegek, Ginny pedig a derekammal egy szintben. A kezemből áradó fényesség, lassan az egész testemet beborítja, és megjelennek a levegőben színes, lágy kendőhöz hasonló fénycsóvák. Vörös, kék, sárga és zöld. Érzem, ahogy a testemből árad ki az erő, majd a fény egy nagy csóvában összegyűlve Ginny mellkasába rohan. Újra érzem a hideg földet a lábam alatt - a papucsom valamikor leeshetett a lábamról. Még egy erőtlen pillantást vetek a koporsóba visszasüllyedt Ginnyre, akinek megrebben a szemhéja, majd döbbenten kinyitja a szemét. Ugyanekkor az enyém lecsukódik, és elnyel egy erőt adó sötétség.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.