Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. fejezet-Nincs visszaút

2008.05.12
7

7. fejezet: Nincs visszaút

Egy elhagyatott földúton kötünk ki. A fák közül piros tetős házak tűnnek elő.

─ Még szerencse, hogy nincs gombászási szezon - méltatlankodik Suze.

Van egy olyan érzésem, hogy az elkövetkező időben, rengeteg új dolgot fogok megtanulni. Felülök a motorra, és kérdőn nézek rá. Egy ideig magában gondolkodik, majd felül mögém, és mutatja az utat. Alighogy kiérünk abból a kis mélyedésből, ahova megérkeztünk, egy sor apró házat látok meg. Legurulunk egy meredek domboldalon, és balra fordulok. Egy kisebb falu központja felé tartunk, persze a megengedett sebességgel. A házak változatosan kísérik utunkat, míg kiérünk a főutcára. Alig pár méterre előttünk, egy apró templom csúcsa tör az ég felé.

─ Rögtön a templom után fordulj jobbra! - utasít, és én így is cselekszem.

Egy nagy, kovácsoltvas, fehér-barna színű kapu előtt állítom le a motort. Észrevétlenül pöccint egyet felé a pálcájával, és az ajtó két szárnya nyikorogva kitárul. Lassan bedöcögünk az udvarba. A házból léptek hallatszanak, és kilép egy ősz hajú, kedves nő. Amint meglát minket, döbbenten áll meg. Susie leugrik mögülem, és a nyakába veti magát. Nem értem mit beszélnek, de mindkettőjüket rázza a sírás. Hát nem mostanság találkozhattak, az biztos. Illedelmesen a háttérben maradok, mikor megjelenik egy szintén ősz, erős testalkatú, kicsit szigorú férfi. Suze gondolkodás nélkül átpártol hozzá, és élvezi a csontropogtató ölelést. Lassan mindannyian megnyugodnak, és felém fordulnak. Suze nagy lendülettel a homlokára csap, és elkezd a ház oldala felé ráncigálni, ahol már nem látnak minket. Mindenféle előzmény nélkül rám emeli a pálcáját, köröz egyet, és mosolyogva bólint.

─ Érted, amit mondok? - Furcsa, de igen. Nem angolul beszél, az biztos, mégis úgy érzem, bármit el tudok mondani.

─ Aha - válaszolok.

─ El tudod különíteni az angolt és a magyart a fejedben?

─ Magyart?

─ Igen. Magyarországon vagyunk, annak is a déli részén, Pécstől úgy tíz kilométerre. - Mi a fészkes fenét keresünk mi itt? - Gyere, bemutatlak a nagyszüleimnek! - kacsint rám.

─ Zalezsák Katalin - nyújtja a jobbját az idős asszony.

─ Robert Wilkins, akarom mondani, Wilkins Róbert.

─ Furcsa, ugye? - Úgy beszél, mintha tudná, milyen, amikor meg van zavarodva az ember.

─ Eléggé.

─ Sebaj, majd megszokod.

─ Zalezsák Ottó - szorongatja meg a kezem a férfi. - Stramm gyerek vagy - vereget vállon, amitől félig beesek a házba.

─ Nem vagytok éhesek? - terelget minket befelé Suze nagymamája.

─ Mama, körülbelül öt percbe telt, míg ideértünk.

─ Reggeliztetek?

─ Igen, bőségesen.

─ Biztos nem kértek semmit?

─ Száz százalék.

─ Milyen süteményt szeretsz? - faggat újra a nagymama.

─ Mindenfélét szeretek.

─ Na, akkor készítek neked igazi, magyar madártejet.

─ Madártejet?

─ Igen, összefogdossa a verebeket, és megfeji őket - mondja komolyan a férfi. Elég rémültnek tűnhetek, mert mindhárman egyszerre kezdenek el nevetni. - Nyugodj meg, édes fiam, semmi köze a verébhez. Zsuzsi imádja.

─ Bezony ám - nyalja meg a szája szélét Suze, vagy Zsuzsi, vagy hogy hívják.

A sütés-főzés rögtön elindul, és Susie is besegít. Úgy csinálja, mintha varázsolna, pedig a pálcája a konyhaasztal szélén fekszik. A ház nagyon hasonlít a miénkhez. Ha belépünk a bejárati ajtón, balra van a konyha, szembe a spájz, és a konyha után a fürdő. Balra lehet felmenni az emeletre, ahol rögtön az étkezőbe érünk, de balra a fenti fürdőszoba található. Ugyanezen az oldalon még két szoba nyílik, majd a nagyszoba zárja le házat, közvetlenül az utcára nézve. Nem csak madártej készül már, hanem almás pite, meggyes rétes, és egy vödör barack is előkerült.

─ A kertből van - felel a ki nem mondott kérdésemre Susie.

Azt hiszem, rászokom a magyar kajára. Legalábbis a sütikre biztos. Egész nap nem eszünk mást Suze-zal, mint piskótát, krémet, habot és gyümölcsöt. Mesélünk a suliról, hogy mi hír a varázsvilágban, és Susie átadja az édesanyja üzeneteit.

─ Kár, hogy nem tudnak sűrűbben hazajönni - szomorkodik Kati, mert kikötötte, mikor másodszorra magáztam, hogy szólítsam a keresztnevén.

─ Hiába vannak kapcsolataim, nem tudom mindig elintézni, hogy Hop-porral vagy zsupszkulccsal jöhessünk.

─ Nem is azért mondtam! Jó téged újra látni, már nagyon hiányoztál.

─ Te is nekem.

Az este a tévé előtt telik. Még szerencse, hogy Susie már megmutatta korábban, különben érdekes jelenetet rendeztem volna. Valami vetélkedő megy benne. Suze nagymamája a legtöbb kérdésre tudja a jó választ, és hangosan méltatják a versenyző bénaságát.

─ Mért nem jelentkezik? - kérdezem a reklám alatt.

─ Mi is mondtuk már neki - szól közbe Susie.

─ Á, hagyjuk, túl öreg vagyok már ehhez.

Nem feszegetjük tovább a témát. Legelőször Suze nagypapája megy lefeküdni, de még megpuszilja unokáját. A műsor végeztével, Kati is elbúcsúzik tőlünk, Susie pedig nekiáll megágyazni szép komótosan, varázslat nélkül. A mosogatást és a takarítást átvállaltuk, mondván két pálcasuhintás, és minden ragyog. A nappaliban lévő, kihúzható ágyra teríti le a takarókat.

─ Mit fognak szólni a nagyszüleid?

─ Felnőttek vagyunk, amúgy meg sokkal engedékenyebbek, mint anyám, és tudják, ha nem vagyok biztos a döntésem helyességében, szólok nekik.

─ Nagyon szereted őket, igaz?

─ Igen, de nem jöhetek el hozzájuk mindig, főleg azért, mert ha bent vannak a városban, akkor nem tudok hova hoppanálni, mert mindenhol vannak emberek, és ha levelet küldünk nekik, hogy ekkor és ekkor ne legyenek a konyhában, az meg drága, és egy hét, míg ideér.

─ Nem is szoktál velük beszélni?

─ Nem nagyon. Néha felhívom őket telefonon, vagy írok levelet, de azon kívül nem.

─ Szar lehet.

─ Az is, de így legalább tudok hova menekülni, ha kell. Ez egy másik világ, ahol nincsenek elvárások, nincsenek olyanok, akiktől félnem kéne. Itt az vagyok, aki lenni akarok.

Csendesen magamhoz ölelem, mert a sírás kerülgeti. Félek, nem egyszer lesz ennél százszor rosszabb helyzetben. Egy kispárnát szorongat, és hagyja, hogy megnyugtassam, már amennyire ez megy. Földig érő, flanel hálóing van rajta, amit a nagymamájától kapott. Jó meleg, téli darab, de nem engedett. Mikor, fogjuk rá, egyenletesen veszi a levegőt, elengedem, bemászunk a takarók alá, bár gyorsan megszabadulunk tőlük, és egy pokrócot terítek magunkra. Mellém bújik, mintha félne a holnaptól, és némán sírni kezd.

Reggel nem találom magam mellett, így elindulok a konyha felé, ahonnan hangok szűrődnek ki.

─ Elmondtad neki?

─ Nem.

─ Jobb is, nem kell mindenkinek tudnia.

─ Majd én eldöntöm, hogy kinek kell, jó?

─ Most miért vagy ideges?

─ Miért? Mert olyanba szólsz bele, amiről fogalmad sincs! Te is nélküle nőttél fel, oké, de nem úgy, ahogy én!

Szék lába húzódik végig a padlólapon, és ajtó csapódik. Láb dobog végig a földön, majd a kiskapu is bevágódik. Gyorsan előkapok egy pólót a tegnapi farmeromhoz, és én is kivágtatok az utcára. Gőzöm sincs, hogy merre keressem, de hirtelen bevillan egy kép. Víz csobog a falból, és mindenfelé hatalmas vörös homokkövek. Valami mutatja az utat, amit futva követek. Alig száz méterre a háztól megtalálom a helyet. Egy régi, falusi mosóhely. Leugrok a meredek lépcsőkön, és pillanatokon belül meg is látom Susie-t. Mocsaras terület választ el tőle. Az egyik faltól a másikig húzódó pallón ül középen, lábát a pár centis hideg vízbe lógatva. Átverekedem magam a lápon, és leülök mellé. A vállamra dönti a fejét, és szótlanul figyeli az alattunk csordogáló vizet.

─ Lehet, hogy mégis hiba volt eljönni - mondja halkan. - Tudtam, hogy rengeteg régi emlék fog megrohanni, de nem hittem, hogy még a nagyszüleimmel is sikerül összeveszni. Jó, végül is csak mamámmal, de akkor is... Nem fogadja el, hogy az én életem, és tudom, mit csinálok.

─ Biztos meg van az ok rá - próbálkozok. Most mondjam el neki, hogy mindent hallottam?

─ Nem hinném. Nem tudja, mi játszódik le bennem. Tudom, olyan, mintha kínaiul beszélnék, de egyelőre nem vagyok képes elmondani.

─ Megértelek - szorítom meg a vállát.

─ Ma délután bemegyek a városba. Velem jössz? - néz fel.

─ Persze. Kell, hogy legyen valaki, aki megvéd - kacsintok rá, mire mosolyogva ad egy puszit, és újra a fodrozódó víztükörhöz fordul.

***

Kettő körül felülünk a motoromra, és berobogunk a város közepébe. Susie megígérte, hogy holnap körbevezet. A volt iskolájába megyünk, ahol találkozni szeretne pár volt tanárával. Egy több mint száz éves épület előtt állít le, majd bevezet a nagy faajtón. Úgy mozog a repedezett falak között, mintha otthon lenne. Jobbra indul, és az első ajtón határozottan bekopog. Egy szőke, váll alá érő hajú fiatal férfi nyit ajtót, és elkerekedett szemmel próbálja feldolgozni Suze vigyorgó látványát.

─ Hát te? - tér magához.

─ Hazajöttem a nyár egy részére, de aztán vissza is kell mennem. Gondoltam, ha itt vagyok, benézek.

─ Hogy mennek kint a tanulmányaid?

─ Egész jól. Az elején nehéz volt megtanulni a nyelvet, mint németesnek, de utána minden simán ment.

─ Ennek örülök. Felmész kórusra?

─ Ha lesz...

─ Persze, a tanárúr biztos nagyon fog örülni.

─ Jó, köszönöm, akkor megyünk is. Viszontlátásra!

─ Szia!

─ Kíváncsi vagy, hogy kornyikálok? - kérdezi tőlem.

─ Ha nem szakad be a dobhártyám... - viccelődök.

Megfogja a kezem, és felvezet a harmadik emeletre, ahol már nagy szék és asztaltologatás zajlik. Susie egyenesen egy ősz hajú férfihoz megy, aki mosolyogva köszönti.

─ Jé, az elveszett báránykánk! - kurjant hangosan, mire mindenki felnéz a munkájából, és páran boldogan tekintenek rá.

─ Nem vesztem el, csak kivándoroltam. Ő Robert Wilkins, egyik iskolatársam, ha nem lenne nagy baj, maradnánk a próbára.

Kezet rázok az idős tanárra, aki szintén bemutatkozik, és leülök arra a székre, amit Suze mutat, majd ő is segít berendezni a termet. Mindenki elfoglalja a helyét, és a kórusvezető mosolyogva Susie felé biccent.

─ Nem olyan régi növendékünket köszönthetjük újra sorainkban, aki Angliában fejezte be a tanulmányait, Fehér Zsuzsanna. - Nem tom, nekem a Susan még mindig jobban tetszik...

Beénekelnek, majd olyan dalokat kezdenek el gyakorolni, amikről még így, külső, botfülű szemlélőként is meg tudom állapítani, nem éppen az óvodából valók. Egy és negyed órát ülök ott, és figyelem, ahogy mosolyogva, felszabadultan beleolvad a hangorkánba. Elköszön mindenkitől, majd visszaindulunk a lépcsőn.

─ Nem tűnt fel, hogy mindenki téged bámult? - kérdezi már a motor mellett.

─ Nem, mért kellett volna?

─ Mindenki rólad faggatott, hogy mi van köztünk, mert ha semmi, akkor igazán kezelésbe vennének.

─ És? Mit mondtál nekik?

─ Hogy ha egy ujjal is hozzád mernek nyúlni, vagy fél méternél közelebb menni, akkor kiszúrom a szeműket, kivágom a nyelvüket és eltöröm a kezüket.

─ És akkor még te mondod, hogy nem szereted a brutalitást? - nevetek rá. Valószínűleg mind az ötven lány valami testi fogyatékossággal élne, ha a fenyegetéseit beváltotta volna. Jól esett az önbizalmamnak ez a fajta megjegyzés. - Most merre tovább?

─ A tóhoz. Mutatom az utat.

Felcsatolja a bukósisakot, felül mögém a motorra, és újra átveszi a vezető szerepét. Kikeveredünk a nyüzsgő belvárosból, majd a külvároson túl Susie szól, hogy állítsam le a motort. Egy elhagyatott úton állunk. Suze mosolyogva indul előre, majd megfordul, és kitárt karokkal körbeforog. Lágy szellő söpör végig az úton, és gyorsan beérem. Megfogom a kezét, majd ismét rábízom magam. Lejtősebb és meredekebb részeken haladunk keresztül, majd elém tárul egy tó nyugodt felszíne. Elengedi a kezem, és futni kezd egy nagyobb, füves terület felé, majd szép cigánykerekeket és átfordulásokat mutat be, végül nevetve elfekszik. Felhúzza a térdeit és a kezét csapkodja a földhöz.

─ Jól vagy? - guggolok le mellé.

─ Aha - törölgeti a könnyeit.

Leheveredek mellé, és az eget kezdem nézni. Bárányfelhők úsznak keresztül az égen. A kacagás alábbhagy, majd érzem, ahogy engem figyel. Nem fordulok felé, hanem tovább kémlelem a kékséget. Érzem az ujjai hegyét, ahogy végigszánkáznak az arcomon és az enyhe borostámon, majd le a nyakamon. Imádom, amikor úgy elvan magában, és csak figyeli minden apró rezdülésemet, majd a kezével lát. A sötétben egyszer se nyúl mellé, bármit is szeretne. Csak végighúzza a vonalaimon a kezét, és olyan, mintha teljesen máshol járna. Olyan aranyos, amikor így elmerül valamiben. Legtöbbször zenét hallgat és ül az ablakában, miközben a semmibe néz.

─ Szeretlek - suttogja, mire felé fordítom a fejem. A keze az arcomon, és kedvesen csillognak a szemei. Nem fordítja el a tekintetét, hanem kitartóan mélyeszti belém. Apró puszit nyom az arcomra, majd feláll, és egy közeli padra ül a víz partján. Felkelek én is, majd mellé telepszem.

─ Nem mondtad még - mosolygok rá. Olyan egyértelműnek vettem, én legalábbis, és szerintem ő is. Azzal, hogy kimondjuk, talán kicsit csorbítunk azon, amit érzünk, hiszen egy szóba nem lehet belesűríteni mindazt, ami bennünk lezajlik.

─ Tudod, úgy gondoltam - lefekszik, és a fejét az ölembe hajtja -, majd megérzem, amikor tényleg ezt érzem, és akkor mondom majd ki, bármi is történjen.

─ És most ezt érzed?

─ Igen. Eddig más volt, valahogy több. Mostanra lenyugodtam egy kicsit. Attól féltem, hogy előbb mondod ki, és akkor nem fogok tudni mit reagálni. Nem akartam csak azért felelni, hogy ne bántsalak meg. Persze, az is fontos, de inkább vagyok őszinte.

─ Nincs semmi baj. Egyet értek veled, de van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

─ A rosszal.

─ Én nem tudom ezt mondani neked, mert én még nem nyugodtam meg - hajolok le hozzá, és szenvedélyesen megcsókolom.

─ Szerintem ne higgadj le - kacarászik, és átkulcsolja a nyakam.

***

─ Mikor mentek el? - faggatja Susie-t a nagymamája. Én megint a lépcsőről hallgatózok.

─ Nem tudom. Nemsokára. Pár napig még maradunk.

─ Utána mi lesz az úti cél? Egyáltalán mért jöttél haza?

─ Furcsa erő jelentkezett bennem nemrég, és Rob utánanézett. Tudod, meséltem arról az iskoláról, ahol eddig tanultam. Négy nagy erejű mágus alapította, és megeshet, hogy a leszármazottjuk vagyok. Na ezért. Ki kell derítenünk, hogy volt-e valamikor varázsló a családban.

─ Amikor én szóltam a Mikiéknek meg a Szandráéknak, egyikük se említette, hogy tudna hasonlóról.

─ Elhiszem, főleg mert mugli származásúnak könyveltek el.

─ Minek?

─ Olyannak, akinek egy mágus felmenője sincs.

─ Ja. Hát nem tudom... Krimhildének biztos van egy csomó családi vicik vacakja fenn a padláson. - Úgy veszem észre, túl nagy a családfájuk az én agykapacitásomhoz...

─ Menjünk el hozzá?

─ Hát, ha az én őseimben sejted a kulcsot, akkor igen. A Papa már nehezebb.

─ Felvidék...

─ Igen, és ott senki se foglalkozott még annyira mélyen se a családfájával, mint én.

─ Magyarán, nincs sok lehetőségünk.

─ Hát nem... Ha szerencsétek van, akkor Krimhildénél találtok valami nyomot, amin elindulhattok.

─ Én még arra is gondoltam, hogy lehet... megeshet, hogy...

─ Mi?

─ Hogy apával van valami.

─ Biztos nem! Az ki van zárva! - Kényes téma lehet, ha ennyire ki van akadva tőle Kati néni.

─ Mért? Az, hogy nem ismerem, nem zár ki semmit!

─ Nem és kész! Keresgéljetek Németországban, ha nem találtok semmit, akkor Róbert tévedett. - Hogy utálom, ha így hívnak...

Dühös széktologatás tölti be a levegőt, és kivágódik a konyhaajtó. Már csak annyi időm marad, hogy berohanjak a wc-be, és már meg is jelenik Suze a tolóajtóban. Az arcán millió egy érzelem tükröződik. Feldúlt, szomorú, boldog, szerelmes, zaklatott, összetört, csüggedt, bizonytalan és a remény küzd nagy erővel az életbemaradásáért. Végigtrappol a szőnyegen, és leveti magát az ágyra. A lába lelóg róla, és a papucsa hangosan koppan a parkettán. Mögé sétálok, és mellé fekszem. Egy párnára támasztja a fejét, és néz ki az utcára nyíló ablakon. Látom a szemében, hogy harcol a könnyeivel. Fél még elmondani ezt az egészet, és én nem haragszom rá. Átkarolom a vállát, és gyengéden magamhoz húzom. Hálásan simul hozzám, és nemsokára teljesen megnyugszik.

***

─ Hát akkor köszönjük, hogy itt lehettünk! - De utálok búcsúzkodni. Pár napja érkeztünk, és már megyünk is.

─ Igen - bólogatok mosolyogva. Megkedveltem Susie nagyszüleit, és ha ők ilyenek, akkor az anyukája is biztos nagyon kedves, de az apjáról még mindig nem tudok semmit.

─ Szerencsés utat, és vezess óvatosan - ráz velem kezet Ottó bácsi.

─ Nem motorral megyünk. Ha bementek a házba, majd a ház takarásában beindítom a zsupszkulcsot.

Mindketten kapunk két-két puszit, meg egy zacskó útravalót. Könnyes szemmel bemennek az előszobába, mi pedig lejjebb a garázs mögé. Susie erősen gondolkodik, megfogja a kezem, és már érzem is a forgást. Egy fenyőerdő szélén jelenünk meg, és Suze érdeklődve forgatja a fejét.

─ Remélem, jó helyre jöttünk. Nem voltam itt már nyolc éve, és akkor is csak pár hétre.

Felülünk a motorra, és a fákat követve elindulunk előre. Azt se tudom, merre van észak és merre dél. Lassan előbukkannak a háztetők, és a tőlünk balra húzódó domb teteje felé veszem az irányt. A falu nem lehet sokkal nagyobb, mint ahol eddig voltunk, de stílusilag teljesen más. Susie az első házak egyikére mutat, és én le is fékezek előtte. Emeletes kertes ház, de az épület hatalmas. A nagykapu nyitva.

─ Várnak minket? - fordulok hátra.

─ Nem, de nyugodtan hajts be!

Így is teszek. Az udvarban egy nagy, kövér macska van kikötve pórázzal a garázs előtti oszlophoz. Suze odasétál hozzá, és mond neki valamit, amitől odadörgölőzik a lábához, és hagyja, hogy kényeztessék.

─ Wer ist hier?* - hallom egy idősödő nő hangját a házból. De jó, megint nem értek semmit.

─ Krimhilde! Ich bin hier! Urenkelin von Nancsi, Susi!

─ Susi! - lép ki a házból egy őszülő, barna, rövid hajú nő. - Grüß Gott!

Hevesen megöleli Suze-t, és hadar neki valamit.

─ Ja, ja, wir waren. Sie grüßen lassen. - Heh?

Suze észrevétlenül előveszi a pálcáját, és ugyanazt a kört leírja, amit néhány nappal ezelőtt. Na, így már mindjárt más. Bemutat az idős asszonynak, aki a dédnagymamájának, az öccsének az özvegye. Felkísért minket a padlásra, és magunkra hagyott. Vastag porréteg fed mindent. Az egyik sarokban sílécek vannak a falnak támasztva, a maradék helyet pedig kartondobozok töltik ki.

─ Hol kezdjük? - kérdezem kicsit finnyásan. A por ragad, dohos az egész helyiség, és a félhomály sincs épp a kedvemre ilyen helyen.

─ Te azon a végén - mutat az ablak felé -, én pedig itt.

Letérdelek az első doboz elé, széthajtom a tetejét, és elkezdem átfésülni a bene rejlő tárgyakat. Elég monoton munka. A legtöbben számunkra értéktelen kacat lapul. A délután közepén izzadtan és szörnyen mocskosan zuttyanunk le a fal mellé. Krimhilde már nem egyszer hozott fel limonádét és süteményt.

─ Dög meleg van - állapítom meg, miközben beletörlöm az arcomat a pólóm aljába.

─ Egyet értek. Az a rozoga ablak, meg teljesen be van ragadva.

Visszarendezem a pólómat, mikor beleakad valamibe a kezem. A pálcám. Kirántom, és rögtön bűbájok egész sorát mormolom.

─ Jaj, de hülyék vagyunk - nevet fel Suze. Hát igen, enyhén.

Az ablak szélesre tárul, a por eltűnik a dobozokról, és mi is felfrissülünk. Újult erővel vetjük bele magunkat a már lassan útvesztővé változott rengetegbe. Így már könnyen rendezgetjük arrébb a már átfésült ládákat.

─ Nem akartok lejönni? Már hét óra is elmúlt.

─ Hogy mennyi? - döbbenünk meg.

Kinézek az ablakon, és nem látok mást, csak az utcalámpák sárga glóriáját. Mikor besötétedett egyikünk gépiesen felkapcsolta a lámpát, de nem fecséreltünk rá több időt. Végignézek a helyiségen, és meg kell állapítanom, hogy a felével se végeztünk. Lebaktatunk a létrán, és leülünk a konyhaasztal mellé, ahol szalámi, lekvár, kenyér és vaj vár minket. Csendesen eszünk, míg Krimhilde a nappaliban nézi a tévét. Jó éjszakát kívánunk neki, és felsétálunk az emeletre.

─ Annyira hasonlít a Grimmauld térre - jegyzi meg Susie.

─ Nem mondod, hogy te ott is voltál.

─ De igen - mosolyodik el. Harry egyszer elvitt az egyik megbeszélésre még a múlt nyáron. Mondtam neki, hogy én is be szeretnék lépni.

─ Felvettek? - lepődök meg.

─ Mért, nem nézed ki belőle, hogy képes vagyok elbánni egy pitiáner bűnözővel?

─ Dehogy nem, csak olyan... furcsa.

─ Azt mondd meg nekem, hogy mit nem találsz furcsának körülöttem.

─ Hát... megfogtál - puszilom meg az arcát.

─ Ez jól esett - ásít egy hatalmasat.

─ Egy alvás is hasonlóan jó lenne.

─ Egyet értek.

Benyitunk abba a szobába, ahova még délelőtt ledobáltuk a csomagjainkat, és egymás után elmegyünk letusolni. Mikor visszaérek, Susie már egyenletesen szuszog az ágyban, de amikor mellé fekszem még tudatlanul is hozzám bújik. Másnap délelőtt elmegyünk a boltba vásárolni, majd csak úgy barangolunk a szűk utcákon. Felsétálunk egy nagyobb dombra is, ahonnan az egész tájat belátjuk.

─ Szóval ezért van annyi síléc a padláson.

─ Igen. Ha télen jöttünk volna, kipróbálhattuk volna.

─ Síeltél már?

─ Nem. Én a korcsolya híve vagyok.

─ Jaj, ne is említsd.

─ Csak nem kellemetlen emlékek?

─ Nem csak azok. Egy angyal nagyon gyorsan meggyógyított - húzom közel magamhoz.

─ Ó, igen? - kacag fel, és mellkasomnak dönti a fejét.

Egy nagy fenyő alatt állunk a hűvös árnyékban. Lebaktatunk a meredek domboldalról, és a kertek alatt egy hatalmas mezőhöz érünk. Olyan, mint ahova én vittem még az ősszel.

─ Ez az a hely, amiről meséltél?

─ Igen. Amikor először jártam itt, nem hittem el, hogy létezik. Olyan, mint egy álomvilág.

A nap további részét újra a padláson töltjük. Lassan fogy az ismeretlen, és mikor lesétálunk vacsorázni, Suze rémülten kiált fel.

─ Nem írtam még egy levelet se Harryéknek! - kifut a konyhából, fel az emeletre, és a táskájában kezd el kotorni. Előkap egy darab pergament és pennát, ír egy gyors levelet, elveszi az asztalon álló csokik felét, kiráz egy zacskót, beledobálja őket, és a szoba kandallója elé guggol. Odanyújtom neki a Hop-poros dobozkát, és beleszór egy marékkal a tűzbe. Ráfekteti a lángokra a csomagot, és kimondja az úti célt. - Remélem, nem sértődtek meg, amiért eddig nem írtam.

─ Biztos, hogy nem.

Éjjel arra ébredek, hogy fázok. A kezemmel Suze után matatok, de nincs mellettem. Villám gyorsan pattanok ki az ágyból. A pálcámmal világítva kilépek a szobából, és meglátom a nyitott ajtót a folyosó végén, ami a padlásra vezet. Fény szűrődik le, így nyugodtan osonok fel. Susie ott ül köntösben egy doboz mellett, és benne lévő papírokat lapozza át.

─ Nem tudtál aludni? - kérdezem halkan, de ő rémülten fordul hátra, majd mikor meglát, nagyot sóhajt. Nagyon belemerülhetett...

─ Nem. Éreztem, hogy itt van valahol a kulcs, ami rendbe teszi az életem, vagy épp a feje tetejére állít mindent.

─ Segítek - térdelek le mellé.

Csöndben dolgozunk a maradék kis kupacon, mikor egy hatalmas bőrönd mögött feltűnik egy apró faládikó. Egyszerre nézünk össze. Arany fogantyú van a tetején, és arany zár az elején. A fára színes festékekkel ábrák vannak rajzolva. Amit rögtön észreveszek, az az Alapítók címere. Olyan, mint a Roxforté, csak nincs rajta a nagy ˝R˝ betű. Kulcslyuk nincs a záron, csak el kell fordítani egy pöcköt. Suze remegő kézzel érinti meg a hideg fémet. Ráteszem a vállára a kezem, így egy kicsit bátrabban nyitja fel a fedelet. Pecsétgyűrűk, levélnehezékek, levélnyitó kések és egyéb családi ereklyék vannak benne. Kiemeljük az alját, és újabb tárgyak bukkannak elő. Ezüst és aranyserlegek négy különböző mintával és színnel. Most már biztos, hogy tértágító bűbájjal van kezelve, és hogy itt van tőlünk egy karnyújtásnyira a cél. Kiemeljük ezt a részt is, és egy barna, bőrkötéses könyvet találunk arany sarokvédőkkel. A borítón cikornyás aranybetűk futnak keresztül több sorban, alattuk pedig az Alapítók címere.

Ferdinand Leicht

Az Alapítók öröksége


*Aki nem érti a német szöveget, annak itt a fordítás:

Wer ist hier? - Ki van itt?

Krimhilde! Ich bin hier, die Urenkelin von Nancsi, Susi! - Krimhilde! Én vagyok itt, Náncsi dédunokája, Zsuzsi.

Grüß Gott! - Isten hozott!

Ja, ja, wir waren. Sie grüßen lassen. - Igen, igen, voltunk. Üdvözletüket küldik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.