Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet-Kistestvér vagy nem testvér?

2008.05.12
4

4. fejezet: Kistestvér vagy nem testvér?

Susie White

Reggelre már kutya bajom se volt, és kikönyörögtem Ginnytől, hogy had menjek be. Na nem a tanulás miatt, hanem hogy minél többet lehessek Robbal. Nem tudom, hogy bírja az állandó kirohanásaimat, de nem hinném, hogy még sokáig fogja tolerálni. Épp Robbal ebédelek az udvaron, hátunkat az épület falának vetve, mikor valaki eltakarja előlem a napot. Felemelem a fejem, és a kezemmel árnyékot vetek a szememre, hogy lássam az illetőt.

─ Mit akarsz Weaver? - kérdezem, amivel elérem, hogy a kezdeti bátorságának nyoma se maradjon.

─ Ugye te is mugli származású vagy, és arra gondoltam, hogy esetleg... talán... ha szeretnéd...

─ Mi van?

─ Elmehetnénk színházba egy Shakespeare vígjátékra - hadarja ijedten. Látszik rajta, hogy már százszor megbánta, hogy idejött.

─ Bocs, nem érek rá - felelem, és lesmárolom Robot. Aljas dög vagyok, de hát ez van, ezt kell szeretni.

─ Mi az a színház? - érdeklődik Rob, mikor újra az egyik tölgyfát kezdem nézni.

─ Ahhoz képest, hogy motorozol, ami ugye tipikusan mugli dolog, nem tudod, hogy mi a színház... Szép...

─ Direkt szívatsz?

─ Nem, csak készakarva - mosolygok rá.


Rob Wilkins

Susie vett jegyeket abba a színházba, vagy mibe, de még mindig nem mondta el, hogy mire számítsak. Annyit árult el, hogy szépen fel kell öltöznöm, és ötre odaérni hozzájuk. Kösz... Ha mugli dolog, akkor nem húzhatok talárt, más alkalmim pedig nincs. Le van szarva az egész! Felveszem az egyik farmerem, egy ujjatlant, rá pedig egy fehér inget. Ennyi telik tőlem. Belépek a nappali kandallójába, és pillanatok múlva már a Potter-házban vagyok. Lehet, hogy mégse kellett volna ezt az utat választanom, mert öt döbbent szempár szegeződik rám.

─ Á, szia, Rob! - tér magához először Mrs. Potter. - Susie mondta, hogy jössz.

─ Jó estét, Mrs. Potter! Elnézést, hogy csak így beállítottam.

─ Nincs semmi baj - áll föl a szőnyegről, ahol eddig ült, ölében az egyetlen fiával, és odalép hozzám. - Harryt biztosan ismered - mutat a férjére, akinek az ölében egy vörös hajú kislány ül, a nyakában pedig a fekete hajú lóg. Biccentek, és viszonozza a köszöntést. - A fiúnk James, a két kislányunk pedig Lily és Terri. - Mindhárman hatalmas vigyorral fordulnak felém. - És hagyd ezt a Mrs. Pottert. Nem vagyok olyan öreg, vagy annak gondolsz?

─ Dehogy is - kiáltok fel, mire mindhárom Potter-gyerek harsányan nevetni kezd, és Mrs. Potter, akarom mondani Ginny is kedvesen elmosolyodik Harryvel együtt.

─ James - szólal meg most először Harry -, hívd le Susie-t. Szerintem még mindig a tükör előtt illegeti magát.

─ Nem is! - hallom az említett hangját a lépcső felől, és amint meglátom, leesik az állam. Nem mintha amúgy csúnya lenne, egyáltalán, de most teljesen máshogy szép. Fekete élére vasalt nadrágot, fekete magas sarkút, fehér, kivágott blúzt és fekete, aranyszálakkal átszőtt sálat visel, míg a kezében egy fekete vászonkabátot és egy aranyszínű kistáskát tart. A haja lazán fel van tűzve, és szikrázóan csillognak az ajkai és a szemei.

─ Csukd be a szád, mert belerepül a sült galamb! - kacag rám.

Olyan gyönyörű, amikor nevet vagy mosolyog... az ajkai lágy hulláma, a szemei vad csillogása... Azt hiszi, ő a szerencsés azért, mert velem lehet, pedig fordítva van. Százszor különb nálam. Hatalmas szíve van, csak jól takarja. Nem mesélt a múltjáról, de biztos történt valami, ami után magába zárkózott. Nekem se nyílt még meg. Mondjuk, el se várom tőle, hiszen egy hete se ismerem.

─ Így akarsz jönni? - kérdezi már komolyan.

─ Mért? Nem tetszem? - Grimaszol egyet, és megforgatja a szemét. Tudom, mit gondol, hogy reménytelen vagyok. Van benne valami...

─ Harry, kölcsönveheti az öltönyödet? - A mijét?

Harry bólint, Susie pedig int, hogy kövessem. Bevezet egy ajtón, és mintha otthon lenne, kezd el keresgélni a szekrényben. Leakaszt egy fekete kabátot, egy sárga nyakkendőt, és egy fekete nadrágot.

─ Vedd fel! - nyomja a kezembe, az ajtóhoz lép, és elfordul.

Vállat vonok, és elkezdek öltözni. Látom, hogy toporog, ezért összekapom maga. Mikor kész vagyok, mellé lépek, ő belém karol, és így vonulunk vissza a földszintre.

─ Az előadás olyan három órás, szóval kilenc előtt ne várjatok! - mondja a szőnyegen játszó családnak. - Ti meg vigyázzatok apára és anyára, mert még rossz fát tesznek a tűzre - kacsint a három pöttömre, mire azok hevesen bólogatnak, és ideszaladnak hozzánk. Mindegyiknek ad egy puszit, belebújik a kabátjába, és már indulunk is.

Egy kihalt mellékutcában megfogja a kezem, és már hoppanál is. Hasonló környékre érkezünk, csak éppen London szívében. Pár perc gyaloglás után meglátok egy hatalmas, kivilágított épületet.

─ Ez a színház - súgja halkan, és az aulában egy ruhatár feliratú tábla felé húz. - Vedd le a kabátod! - kapom az új utasítást, és engedelmeskedek. Ő is megválik a sajátjától, elővesz egy kis papírt, majd visszaindulunk az előcsarnokba, fel a lépcsőkön, egy nőnek odaadja a jegyeket, az mond valamit, mi pedig belépünk egy ajtón a sok közül. - Lehet, hogy jönnek még rajtunk kívül, ezért most mondom, bármit is látsz, ne vedd elő a pálcádat! Világos?

─ Persze.

Most, hogy jobban körülnézek, elég fura helyen vagyunk. Egy kis szoba végül is, ahol öt szék van, de az egyik fele nyitott egy hatalmas félkör alakú helyiség felé. Rengeteg ember ül alattunk tömött sorokban, és velünk szemben is hasonló kis szobák helyezkednek el. Susie integetése ráz ki a kémlelésből, és a mellette lévő székre mutat.

─ Az előadást megkezdjük! Kérem, foglalják el helyüket!

─ Mostantól, pszt! - emeli fel Susie az ujját, és a szájára teszi.

─ Pszt! - utánzom, és a felgördülő függöny felé fordulok.


Harry Potter

Újra nyugi van, és persze itt áll Ginny is. Gyorsan átkarolom, és belecsókolok a nyakába, amitől visszafojtott nevetés tör fel belőle. Simogatni kezdem a hasát, és érzem, ahogy beleomlik a karjaimba. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy már kétszer szült, mondjuk, ha látszana is ugyanennyire szeretném. Nem is tudom, mikor volt legutóbb ekkora csönd nálunk. Persze, amikor majd´ összeestem a fáradtságtól, akkor biztos... De most reszkess Ginny! Úgy látszik, nem csak én vélekedek így, mert megfordul, és elkezdi gombolni az ingemet. Perceken belül már az ágyon fekszik alattam, miközben én újra felfedezem a testét. A következő pillanatban hatalmas robajjal kivágódik az ajtó, és Jamesszel az élen, megjelennek drága gyermekeink. Ginny az ájulás szélén van. Nem csodálom... Amilyen tapasztaltak vagyunk és gyorsak, már semmi sincs rajtunk. Felkapom az ágy végében fekvő köntösömet, Ginnynek átadom a másikat, és kiterelem a rosszcsontokat a szobából.

─ Mégis mit képzeltek magatokról? - vonom őket kérdőre már az ikrek szobájában. Olyan rémülten néznek rám, hogy rögtön elszégyellem magam. Ők nem tizenéves roxforti diákok, te marha, akikkel lehet így beszélni! Megrázom a fejem, és újból hozzájuk fordulok. - Miért csináltátok ezt? - kérdezem sokkal nyugodtabban.

─ Susie mondta, hogy vigyázzunk rátok! - védekezik Terri.

─ Mit csináltatok anyuval? - billenti oldalra a fejét ártatlanul Lily.

─ Kistestvért - előz meg James, és döbbenten nézek rá.

─ Kisbabát? - faggatózik tovább Lily. Nem akarok még felvilágosító órát tartani nekik! Nem, nem, nem!

─ Lesz egy kishúgunk? - kap az alkalmon Terri.

─ Miből gondolod, hogy lány lesz? - csattan fel James.

Ezek mindjárt egymásnak esnek, ráadásul Lily szemei égnek a kíváncsiságtól. Ezt jól megcsináltam.

─ Most fejezzétek be! - szólok rájuk, és leültetem őket az egyik ágyra, míg én a szembe lévőn helyezkedek el. - Nem lesz kistestvéretek. Legalábbis most még biztos nem. Másrészt jó lenne, ha máskor nem rontanátok ránk. Majd ha nagyobbak lesztek, ti se fogjátok szeretni, ha csak úgy bemegyünk hozzátok.

─ Akkor többet nem játszhatunk nálatok? - szomorodik el Terri.

─ Nem erről van szó - mosolygok rájuk, átülök melléjük, és az ölembe húzom egyetlen Vöröskémet. - Ugyanúgy bejöhettek, csak ilyenkor, esténként kopogjatok, vagy legalább halkabban gyertek, jó?

─ Apu, én szeretnék egy kistestvért, és nem számít, hogy húgi lesz vagy öcsi - suttogja csilingelő hangján Lily.

─ Majd meglátjuk - kacsintok ár, és nyomok egy cuppanós puszit a homlokára. - Most irány aludni! - Lefektetem őket, a saját ágyukba, majd visszafekszek Ginny mellé. - Kistestvért akarnak.

─ És te? - kérdezi bizonytalanul.

─ Nem tudom - vallom be őszintén, és közel húzom magamhoz. - Olyan furcsa rájuk nézni, és tudni, hogy belőlem vannak. Hogy olyanok, mint én, csak kicsiben, hogy tényleg az enyémek. Olyan... fura.

─ Tudom, mit érzel - súgja, és még közelebb húzódik. - Az elején én is így voltam vele, de minél többet vagy velük, annál gyorsabban megszokod.

─ Te is tudod, hogy legszívesebben egész nap veletek lennék, de az örökségemből egy hónapig se élünk meg, másrészt, azt szeretném meghagyni Jameséknek, hogyha felnőnek, legyen miből saját életet kezdeniük.

─ Nem haragszom, és a gyerekek sem.

Nem is tudod, ezt mennyire megnyugtató hallani. Persze, tudom, hogy így van, de akkor is.


Rob Wilkins

─ Csodálom, hogy ezt még nem vették át a varázslók.

─ Túl gőgösek ahhoz, hogy elismerjék, a muglik is rengeteg jó dolgot kitaláltak.

─ Azért nem mindenki ilyen.

─ Igen, akad pár kivétel.

─ Pontosan hány?

─ Mit akarsz kiszedni belőle?

─ Még én se tudom.

─ Akkor nehéz lesz.

Megérkezünk a Potter-ház elé, és Susie szembe fordul velem. Errefelé alig van pár utcalámpa, így csak a Hold és a csillagok világítanak.

─ Aludj jól, és álmodj szépeket! - súgom, és még búcsúzóul megcsókolom.

─ Te is - mondja, és belép a házba.

A színház eszméletlen volt. Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én című drámáját néztük meg modern feldolgozásban. Legközelebb, én találok ki neki valami zsákbamacskát.


Susie White

─ És White elkapta a cikeszt! Győztek az aurorok!

Na igen, én... Mit várnak tőlem? A szezon első meccse volt. Auror szakosok a hivatalisok ellen. Miller a fogójuk. Meg kell hagyni, tud, de hozzám nem ér fel. A kis egoista. Rob a nyakába kap, a stadion pedig hangosan kántálja a nevem. Ezt már szeretem. Az öltözőben letusolok, felöltözök, majd nyugodtan bevonulok a fiúk részlegébe, és leülök az első szabad helyre, amit elég nehéz találni, tekintve, hogy mindenhol pólók és nadrágok lógnak vagy feküdnek.

─ Ez egy fiúöltöző - háborog Erick.

─ Tényleg? Azt hittem eltévedtem, mert idekerült egy szurcsók is - vágok vissza. - Mellesleg kérem a tortám. - Mindenki érdeklődve néz rám, csak Erickben forr a düh.

─ Milyen kell? - préseli ki magából.

─ Kastély.

─ Olyat meg honnan szedjek?

─ Mondjuk London mugli részéről. - Felállok a padról, és az ajtóhoz lépek, de még visszafordulok. - Fiúk a következő edzésre sportcipőt, szabadidőruhát, meg pólót vagy trikót hozzatok! Seprű nem kell.

Hatalmas nyögés szakad ki Austinból, Brightból és Blaise-ből, majd mindegyikük ölő pillantással mered Erickre. Nem hitte el, hogy győzni fogunk. Itt az ára, mostantól én tartom az edzéseket.


Rob Wilkins

─ Hova megyünk? - kérdezi már vagy huszadszor.

─ Majd megtudod.

─ Gonosz vagy - durcáskodik.

─ Te is az voltál.

─ Mikor? - kéri ki magának.

─ Amikor színházba mentünk.

─ Az más volt.

─ Ez is az.

Szeptember vége van. Hogy pontosak legyünk huszonkettedike, Susie szülinapja. Kiszedtem belőle, jobban mondva ő szólta el magát, de ez mindegy. Ellógtunk a suliból, és most egy kis rétre tartok vele. Persze ő ebből mit sem sejt. Annyit mondtam csak neki, hogy hozzon kaját meg piát. Meleg van, igazi vénasszonyok nyara. Lassítani kezdek, majd megállok.

─ Innen gyalog megyünk - szállok le a motorról, és őt is lesegítem.

Riasztóbűbájt szórok a motorra, átveszem Susie táskáját, megfogom a kezét, és vezetni kezdem az erdő elhagyatott ösvényein. Nem hinném, hogy bárki is ismeri ezt a helyet. Túl gazos és elburjánzott minden ahhoz. Vége van az erődnek és egy nagy füves mezőre érünk. Széles, de sekély patak folyik a szélén, és pár fa is áll rajta.

─ Ez gyönyörű - suttogja ámultan.

─ Örülök, hogy tetszik. - Nyomok egy puszit a fejére, átkarolom a derekát, és egy nagyobb fa felé indulok, ami egy kisebb domb tetején nőtt.

Előveszem a zsákomból a pokrócot, amit hoztam, és Susie is kipakolja a napi ellátmányunkat. Szerintem beavatta Ginnyt, mert önszántából biztos nem hozott volna ennyi mindent.

─ Tudom, hogy nem nagy dolog, de ez az ajándékom - mondom kicsit szánakozva a pokrócon fekve. Nem válaszol, hanem fölém hajol, és megcsókol. Minden kiérződik belőle. Neki ez is hatalmas ajándék. Ennyire még senki se volt nekem hálás. Átgördülünk, és már alattam fekszik. Nem fogom kihasználni a helyzetet, ahogy ő is tudja. Még csak az kéne, hogy megharagudjon rám. Inkább nem akarom megtudni, hogy milyen, amikor valaki megbántotta, bár lehet, hogy én előbb vágnám fel az ereimet. Nem mondom azt, hogy amúgy falom a lányokat, de a sok közül ő a legnagyobb kincsem. - Hoztam papírsárkányt, vagy mit - sorolom a további dolgokat. Úgy csillan fel a szeme, mint egy kisgyereknek, aki előtt egy hatalmas csokitorta magasodik. Előkeresem a táskámból, kitépi a kezemből, és már fut is a mező távolabbi részére, ahol semmi sem bontja meg a füves végtelent. - Amúgy miért hívják ezt sárkánynak, amikor semmi köze hozzá? - kiáltok utána, és nézem, ahogy rohangál fel-alá, mögötte pedig a levegőben követi a papírforma.

─ Talán, mert repül, mint a sárkány - nevet vissza.

Feltámad a szél, ő pedig egyre több fonalat teker le, a sárkány pedig egyre magasabbra száll. Öntudatlanul is a legnagyobb ajándékot adtam neki, egy kis szeletet a felelősségmentes gyerekkorból. Odasétálok mellé, ő lefekszik, majd én is mellé. A kezében szorosan tartja a műanyag fogót, amihez a kötél erősítve van, és messze járó tekintettel figyeli a magasban táncoló mintás játékot.

─ Jó pár éve - kezd halkan mesélni, még mindig a sárkányt nézve, és tudom, lélekben is messze jár -, a nagyszüleimmel és a dédnagymamámmal elutaztunk a távoli rokonainkhoz. Egy kis faluban vagy városban lakott az egyikük, egy idősödő néni. Dédim testvérének a felesége, ha jól tudom. Ott volt a határban egy ilyen rét. Mindig is szerettem sárkányt eregetni, de a városban, sőt falun sincs nagyon olyan hely, ahol ilyen jól lehetett. Mamám vett egyet. Emlékszem, egy barna macifej volt rajta - mosolyodik el. - Egész nap kint ültünk a fűben, és néztük, ahogy a szél játszik vele. Nem kellett futni ahhoz, hogy felkapja, nem voltak kábelek, fák, amik az útjába állhattak volna. Mikor indultunk haza, kaptam még egyet. Azt csak egyszer reptettem meg, mert nem volt több időnk. Aztán évek múlva, újra elővettem. Teljesen más felépítésű volt, mint ez, vagy amelyiket először kaptam. Kint játszottam vele, és fenn akadt a fán. Szomorú voltam, sírtam is. Nem kifejezetten azért, mert nem tudtuk leszedni, mert a sárkány eltűnt, hanem mert vele együtt az az emlék is, amit jelentett. Egy mugli rajzfilm szereplői voltak rajta.

─ Miről szól az a mese?

─ Egy sellőlányról, aki beleszeret egy emberbe. Több változata is van. Van, amelyiknek a végén meghal a lány, eggyé válik a tengerrel, és van, amelyikben boldogan él a herceggel, míg meg nem halnak.

─ Nem vagy éhes? - töröm meg a varázslatot.

─ De, egy kicsit. Valami édesre vágyom.

─ Torta?

─ Milyen?

─ Kastély. Megszereztem Ericktől.

─ Az jó lesz - áll föl, és velem együtt elsétál a fához.

A sárkányt még biztos távolban a földhöz rögzítjük, majd a pokrócra leülve megnyalja a száját. Előhalászom a tortát rejtő dobozt is, meg két tányért, és adok neki egy szeletet. A teteje csupa tejszínhab, aminek a fele mindjárt az orrára ragad. Olyan, mint egy kismalac komolyan, egy nagy gyerek, de ezt is szeretem benne. Pillanatok múlva, már egy morzsa se maradt belőle, és szelíden néz rám még mindig maszatosan. Félreteszem az enyémet, közelebb ülök hozzá, és az ujjammal lesimítom a habot. Nevetve terül el a földön, majd kezd gurulni le a dombról. Még az utolsó pillanatban megfogja a kezem, és engem is magával ránt. Fél méterre a pataktól állunk meg, még mindig nevetve.

─ Veszélyes vagy, hallod-e.

─ Tényleg? Még nem mondta senki.

─ Talán, mert már nem tudják - viccelődök vele, mire meglök oldalról, és egyenesen a hideg vízbe esek.

Nem, hogy szánna, vagy bocsánatot kérne, még hangosabban kacag a szárazon a hasát fogva és a könnyeit törölgetve. Nekem se kell sok. Megragadom a kezét, és berántom magam mellé. Rögtön abbahagyja a mulatást, és vacogva ugrik fel.

─ Így már nem tetszik? - kérdezem mosolyogva, mire újból kitör belőle a felszabadult boldogság.


Susie White

Már az elején megmondtam, hogy álmaim pasija, de ennyire nem gondoltam bele. Tényleg az. James születésnapját megtartottuk a hétvégén, meg végül is az enyémet is, erre Rob küld egy baglyot vasárnap este, hogy pakoljak össze, mert holnap elmegyünk motorozni, és a sulit messziről elkerüljük. Alapból nem lehet ellenállni a dolognak, de ami utána jött. Nem nevettem ennyit egész eddigi életemben. Az égvilágon nem gondoltam semmire, és ez a felszabadító érzés már rég elkerült. Jó volt újra átélni.

November van, és az idő egyre hidegebb. Ginny óriási hírt súgott meg nemrég. Jön a következő Potter-baba. Ez is nekem köszönhető. Még október elején Jamesék átmentek Ronékhoz, én meg Robbal voltam, így Harryék kaptak egy nyugodt napot, és nem utolsó sorban, éjszakát. Nehéz volt kitalálni, hogy mit műveltek... A baj csak az, hogy Ginny még nem mondta el Harrynek, ő meg amilyen vak, nem vette észre. Fél attól, hogy Harry nem szeretne több gyereket, mert hogy a legutóbb nem mondott se igent, se nemet. Elvetetni nem fogja, az biztos, szóval Harry, ha akarja, ha nem, bővülni fog a család. Ginny azt mondta, valószínűleg fiú lesz. Legalább kicsit javítunk az arányon, bár marad a nőuralom!


Ginny Potter

─ Ginny, megjöttem! - A fenébe! Mért kellett pont most előbb hazajönnie?

Eszeveszett sebességgel pakolom össze a magazinokat és katalógusokat.

─ De jó végre itthon - rogyik le az ágy szélére, de megakad a szeme valamin. A francba! - Ginny? - néz rám kérdőn, és megindul a fésülködőasztal felé, ahol ottfelejtetem egy pár világoskék kiscipőt.

Odafutok, és még előtte megkaparintom. A hátam mögé rejtem az újságokkal együtt, és próbálok eltűnni. Mintha az lehetséges lenne... Harry értetlenül mered rám, és lassan lépked felém.

─ Ginny! Mi az?

─ Á, csak a kezembe akadt, amikor James régi ruháit pakoltam.

─ Az nem Jamesé.

─ Ja, akkor biztos összekeveredett Stevenével.

─ Ginny, ne akarj átverni! Az új, és nem volt senkié sem a rokonságból.

Megfordulok, és amilyen gyorsan csak tudok, kiszaladok a szobából. Mázli, hogy a gyerekek elmentek Hermionéékkal valahova. Elvileg csak Susie van a szobájában, ha nem épp Robbal csámborog valamerre. Harry a lépcső alján ér utol, és fogja meg a kezem, amitől minden kihullik a kezemből. A katalógusok persze a legjobban megtört helyen nyílnak ki, és feltűnnek a jelöléseim egyes darabok mellett.

─ Terhes vagy? - Nem, csak szórakozok... - Mért nem mondtad el?

─ Mert nem akarsz több kisbabát! - kezdenek folyni a könnyeim, és leguggolok összeszedni a papírokat.

─ Akkor mit csinálsz vele? - Szóval tényleg nem akarsz többet. Mért is hallgattam rád Susie?

─ Megszülöm, és beadom egy árvaházba. Meg fog szakadni a szívem, össze fog törni, de elvetetni nem fogom!

─ Miből gondolod, hogy nem szeretném?

─ Legutóbb még nem kellett.

─ Figyelj! - emeli fel a fejem, és mélyen a szemembe néz. - Attól, hogy még azt mondtam, nem tudom, szeretnék-e több gyereket, nem jelenti azt, hogy ha úgy hozza a sors, nem akarnám.

─ Biztos? - nézek rá vörös szemekkel.

─ Egészen - és szenvedélyesen megcsókol. - Fiú lesz? - kérdezi, mikor leül mellém a kanapéra.

─ Igen. Legalábbis nagyon valószínű.

─ Na, mutasd, mit szeretnél megvenni? - veszi ki a kezemből a magazinokat, előkotor egy pennát és pergament, majd minden általam kiválasztott darabnak felírja az árát egymás alá. - Több mindent veszel neki, mint az ikreknek összesen - mosolyog, és ad egy puszit a fejemre. - Szólj, mikor szeretnél vásárolni menni, és kiveszem a bankból a pénzt!

─ Annyira szeretlek! - ugrok a nyakába, és szorosan magamhoz húzom.

─ Én is téged.


Susie White

─ Na, gyere már! - nógatom Robot.

─ Dehogy is! - tiltakozik.

─ Gyere, Rob bácsi! - kérleli kórusban Lily és Terri.

─ Bácsi?!

─ Aha.

─ Könyörögöm, ne hívjatok így!

─ Akkor gyere - vigyorognak rá az ikrek bűbájosan.

─ Ez zsarolás - néz rám segélykérően, de én csak megvonom a vállam. - Jó, megyek.

─ Szuper! - ugrálnak rá mindhárman.

Tudtam én már az elején, hogy úgyis belemegy. Kitaláltam, hogy megkezdjük az idei korcsolya időszakunkat is. Minden évben megyek Jamesszel, Terrivel és Lilyvel. Van, hogy a Szent Mungóban kötünk ki, de hát ez van. Pár csonttörés még nem a világ.

─ Sipirc öltözni - csapok játékosan a fenekükre, mire nevetve rohannak a szobáik felé.

─ Kitervelted - közli velem Rob.

─ Mit? - teszem az ártatlant.

─ Ezt az egészet.

─ Ők is szerették volna.

─ Már megint a sötétben tapogatózok.

─ Be kellett volna járnod mugliismeretre.

─ Kész vagyunk! - visítanak fel a gyerekek. Mindegyikükön a saját síoverálja van, a vállukon átvetve pedig a korijuk.

─ Akkor mehetünk.

Én is felemelem a fűzőjénél összekötött korcsolyámat, megfogom James és Terri kezét, majd az ajtóhoz indulunk. Rob Lilyre figyel, és követ minket. A szokásos félreeső utcánk felé vezetem őket. Ott összekapaszkodik Lily Terrivel és James Robbal, majd hoppanálok. Amint megérkezünk, Lilyék kitépik magukat a kezeink közül, és mint a villám szaladnak a jégpálya irányába. Rob értetlenkedve néz rám, de szótlanul követ. A pénztárnál senki se áll. Odalépek az idős férfihoz, aki még gyorsan köszön a mellette elviharzó Jameséknek, akik egy ˝szia, Philip bácsi˝-t kiáltottak neki.

─ Jó napot, Susan! Már azt hittem nem is jönnek idén - mosolyog rám.

─ Magának is, Philip, de ezt nem gondolhatta komolyan.

─ Valóban nem. A szokásosat?

─ Igen, meg egy jegyet is.

Elveszem a négy időszaki bérletet és a jegyet, fizetek, majd Robbal a nyomomban az öltözők felé sétálok. Útközben még találkozunk Terriékkel, akik már korcsolyában loholnak a jégre. A falhoz lapulva vészeljük át a katasztrófát. Szerzek egy korit Robnak, majd segítek neki felhúzni. Miután mi is elkészülünk, kimegyünk a pályára. Rob már a szárazon majdnem hanyatt esik. El se merem képzelni, mi lesz vele a jégen. Lesegítem a kis emelkedőről, megfogja a palánkot, és kis híján seggre ül. Nincsenek sokan, ezért Lilyék rögtön meglátnak minket, és odajönnek hozzánk, majd gyönyörűt farolnak. Látszik, hogy én tanítottam őket.

─ Tudjátok mit? Inkább hívjatok bácsinak, de had menjek ki!

─ Már késő. - Megfogom az egyik kezét. - Most keresd meg az egyensúlyodat!

─ Susie, tanítasz valami újat? - kérdezi kíváncsian Terri.

─ Már mindent tudok, amit én, de próbáljatok meg pörögni - kacsintok rájuk.

Nem kell nekik kétszer mondani, el is siklanak a pálya közepére, ahol senki sincs. Visszafordulok Robhoz, aki már többé-kevésbé biztosan áll a talpán, akarom mondani az élén.

─ Most szépen elengeded a korlátot.

─ Hogy mi? - Ennyire rémültnek se láttam még senkit.

─ Engedd el! - nevetek rá, mert ezt már nem lehet kibírni.

─ Nem! - makacskodik.

─ Mitől félsz? Hogy elesel? Mi lesz akkor? Én, amikor öt év után először jöttem ki a végén sikerült akkorát vágódnom a bal kezemre, hogy két hétig nem tudtam felemelni egy üres üvegpoharat, de mégis itt vagyok.

─ Megnyugtattál - grimaszol egyet, majd elengedi a kapaszkodóját.

Lassan kezd ráérezni a dologra. Már nem fogom a kezét, és magától csinál mindent. Menni már tud, de megállni nem. Azzal nekem is mindig gondjaim voltak.

─ Versenyezzünk! - kiált fel, és gyorsít.

─ Biztos jó ötlet ez? - szólok utána.

Nem válaszol, hanem elkezdi kerülgetni az embereket. Baj lesz, baj lesz, BAJ LESZ! Baj lett... Hatalmas borulás. Kiindító pont, Rob. Mikor odaérek mellé, hangosan felvonyít.

─ Ez rohadtul fáj!

─ Állj fel! - nyújtom neki a kezem.

Megfogja, de amint ülne fel, visszahanyatlik, és összeszorítja a fogát. Füttyentek egyet, mire Jamesék rögvest megindulnak felénk. Mindig így hívom őket.

─ Menjetek ki Philiphez, és kérjétek meg, hogy hozzon egy nagy deszkát, amire rá lehet fektetni valakit, Lily, te pedig az öltözőből hozd el a holminkat!

Bólintanak, és már kint is vannak. Élvédővel a korijukon sietnek a pénztár felé. Philip nem akadékoskodik, hiszen amikor Terriék törték el valamijüket, akkor is elvittem őket, mondván, hogy az anyjuk orvos, amivel nem is hazudtam nagyot, mert csak az oklevél kéne Ginnynek. Madam Pomfrey és három ilyen örökmozgó mellett megtanul mindent az ember. Nemsokára meg is érkezik egy régi pad ülődeszkájával. Lassan betolom Rob alá, leszólítok egy erős pasit, majd a segítségével leviszem a jégről. Mégse kezdhetem el lebegtetni ennyi mugli előtt... A kapunál megköszönöm a segítséget, leveszem Rob koriját, odaadom Philipnek, ő majd gondoskodik róla, észrevétlenül előhúzom a pálcám, és könnyítő bűbájt szórok rá. A másik oldalt megfogja James, Lily és Terri, majd a sikátor felé indulunk. Hasonló felállásban visszük Robot hazáig. A hátammal belököm az ajtót, és a nappali felé hátrálok.

─ Törés! - ordítok, mire Ginny rohan ki a konyhából. - Szerintem farkcsont.

─ Rögtön hozom a bájitalt - mondja, de küzd az arcizmaival, hogy el ne nevesse magát.

─ Elengedhetitek - mosolygok rá a három lurkóra. - Menjetek, vetkőzzetek le!

Robot felkormányzom hordágyastul a nappalimig, ahol lefektetem a kanapéra, majd elmegyek én is átöltözni. Ginny közben megitatja vele az első adag forrasztófőzetet.

─ Szépen elintézted magad.

─ Mindjárt jobban érzem magam - gúnyolódik Rob.

Odalépek hozzá, és egy puszit nyomok a szájára, majd az egyik fotelomat odahúzom mellé, elhelyezkedek benne, megfogom Rob jobb kezét, és becsukom a szemem. Végül is nincs késő, de fáradt vagyok, és Rob italában is volt altató. Holnap reggel olyan görccsel fogok ébredni, hogy egész nap sajogni fog minden porcikám, de nem hagyom itt egyedül. Kell valami kárpótlást adnom neki, mivel én vagyok ennek az egésznek az elindítója. Ha nem veszem rá, hogy jöjjön el, nem törte volna el semmijét. Most már késő bánat. Majd kap pár tábla csokit, hogy jobb kedvre derüljön, na meg csókot is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.