Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet-Mi nekem egy megfázás?

2008.05.12
3

3. fejezet: Mi nekem egy megfázás?

─ Rob! Itthon vagy?

─ Igen, a konyhában - felelem, és befejezem a reggeli készítését.

─ Nem történt semmi? - aggodalmaskodik.

─ Nem. Minden rendben volt. Csináltam neked rántottát.

─ Köszönöm - mosolyog anya, és leül a friss tojás elé.

Hirtelen bagoly kopogtat az ablakon. Szó nélkül beengedem, és nagy döbbenetemre anyához száll. Leköti a fehér borítékot a madár lábáról, mire az távozik. Anya rémülten nézi a levelet. A Mágiaügyi Minisztérium pecsétje van rajta, már amennyire ki tudom venni. Mit akarhat a Minisztérium tőle? Nem hinném, hogy mugli jelenlétében varázsolt volna, mondjuk, akkor rivallót küldtek volna, de mi más történhetett? Feltöri a pecsétet, és olvasni kezd. Az aggodalmas kifejezés az arcáról rögtön eltűnik, és boldogság veszi át a helyét.

─ Munkát ajánlanak a Minisztériumban, mint titkárnő - újságolja, nekem pedig leesik az állam.

─ Mikor kezdesz? - érdeklődök felülkerekedve a híren.

─ Akár holnap, és kétszer annyit fogok kapni, mint eddig.

─ Örülök - mosolygok rá, és adok egy puszit az arcára. - Most mennem kell! Későn jövök. Pihenj sokat. Holnap bemegyek veled!

─ Köszönöm! Legyen jó napod! - Ilyen vidámnak és felszabadultnak is régen láttam.

Kigurítom a motort a járdára, felcsatolom a bukósisakot, és elindulok London felé. Ki szólhatott a Minisztériumban anya érdekében? Tuti, hogy nem sima ügy. Azok azt se tudják, hogy létezik. Hiába töröm a fejem, semmire se jutok. Kinek vannak ott olyan kapcsolatai, hogy ezt elintézze? Ki akar ennyire jót nekünk? Mikor már a Foltozott Üst előtt parkolok, akkor se tudom, ki a titokzatos jótevő. Kiveszem a táskámat az ülés alól, és átvágok az Abszol úton. A díszes márványlépcső alján Susie vár fülig érő szájjal. Hát persze... Hogy is nem jutott eszembe? A kis ravasz. Én kis angyalom, de ebből bajok lesznek, ha kiderül. Már csak az hiányzik, hogy rám szálljanak, mert kihasználom mások jóakaratát. Kedvesen rámosolygok, és szó nélkül elmegyek mellette. Annyira sajnálom!


Rob! - ordítok magamban. Mért csinálja ezt? Nem hiszem, hogy kihasznált volna. Az nem lehet! Ő nem olyan! Mindjárt síni kezdek, de ennyire nem égetem magam. Elég az, hogy bedőltem neki. Biztos rájött, hogy én intéztem munkát az édesanyjának, de ez akkor se stimmel! Mondd azt, hogy nem kell a segítségem, és kész, de ezt ne tedd velem, kérlek! Az órák unalmasan telnek, míg el nem jön az utolsó, a párbajtan. Nem értem, mért járok én erre, amikor végigalszom az egészet. Unottan figyelem Rémszemet, ahogy magyaráz. Szinte sehol sem vagyok elsősökkel. Itt is a harmad és negyedévesek között ülök, és Robot bámulom a mellettem lévő padsor utolsó padjában. Egy vonalban ülök vele. Lehajtom a fejem, és ráfekszem a padra. Még a füzetemet se vettem elő, csak ledobtam a táskámat a másik székre. Persze jött vagy hat Weaver-féle, hogy mellém ülhet-e, de én egynek se engedtem.

─ Miss White! - szólít meg Rémszem.

─ Igen, professzor? - kapom fel a fejem.

─ Meg tudja mutatni a csoportnak, hogy milyen egy igazi párbaj?

─ Kivel? - Már előre félek, hogy kit fog mondani, bár tudom, hogy úgyis ő lesz.

─ Mr. Wilkinsszel.

─ Rendben. - Felállok, előhúzom a pálcámat, és az emelvényhez megyek. Felmászok rá, és várom, hogy Rob odaérjen.

─ Most meglátják, hogy Miss White elsős létre, mit keres az önök csoportjában.

Rémszem int, mi meghajlunk, távolabb megyünk egymástól, majd mikor feltűnnek a zöld szikrák, rögtön erős átkot küldök Robra. Amikor először párbajoztunk, az járt a fejemben, hogy megmutassam neki, nem a barátaim miatt kerültem ide, de most le akarom alázni. Két dolgot nem bírok elviselni, a hazugságot és, amikor kihasználnak valakit. Úgy érzem, becsapott tegnap. Épp hogy védi a csóvát, újabbat indítok, és lassan lépkedni kezd a dobogó vége felé, de nem hagyok időt neki arra, hogy bármit tegyen ellenem, a védekezésen kívül. Hangos puffanással esik le a földre. Zihálva nézek le rá, ölő pillantással, és visszafordulok Rémszemhez. Néhányan döbbenten, mások irigykedve követnek a szemükkel. Biztos most taszítottam le őket a ˝Legjobb párbajozó a csoportban˝ címről.

─ A színvonal nem hagyott alább, csak az ideje csökkent. Gratulálok! - dicsér meg Mordon.

Lazán leugrok az emelvényről, és visszaülök a helyemre, hogy tovább viaskodjak az álmossággal.

***

─ Mi volt ma a suliban? - kérdezi Ginny, mikor kilépek a kandallóból. Kezd olyan lenni, mint az anyám.

─ Semmi - morgom neki, és egyenesen felmegyek a szobámba. A táskámat odahajítom az íróasztalom mellé, én meg levetem magam a kanapéra. A gyerekek még biztos alszanak, mivel csak két óra van. Halk lábdobogás szűrődik fel a csapóajtómon, a következő pillanatban pedig három kócos buksi jelenik meg. - Hát ti? - mosolygok rájuk. - Nem aludnotok kéne?

Felülök, ők pedig vigyorogva mellém ugranak.

─ Mi már aludtunk - bólogat Terri. Hát lehet így rossz kedve az embernek? Elég rájuk néznem, és elszáll minden sötét felhő.

─ Gyertek - ölelem magamhoz őket. Lily az ölembe ül, míg a testvérei az oldalamra. - Meséljetek, mit csináltatok ma?

─ Azt nem szabad elmondanunk - rázta hevesen a fejét Lily, és vörös tincsei csak úgy repkednek körülötte.

─ Titok - erősködik James.

─ Miben sántikáltok?

─ Anyu találta ki! - mentegetőzik Lily.

─ Jó, elhiszem.

Egy pálcasuhintással kihúzom alattunk a heverőt, és fáradtan eldőlök rajta. Mind rám mászik. Terri a lábamra, Lily a hasamra, James pedig a jobb oldalamra, és a vállamra hajtja a fejér. Már nem tudom ki aludt el előbb, de mikor Ginny gyengéden megérintette a fejem, azonnal felébredtem.

─ Hat óra van - suttogja, és én gyengéden rázogatni kezdem a szuszogó manókat rajtam.

Ásítozva nyújtózkodnak, majd lebattyogunk a konyhába vacsorázni. Harry ott vár minket. Az arcomon már újra a csalódottság győz, és unottan lapátolom magamba az elém pakolt szendvicseket. Ginny elviszi a kicsiket lefeküdni, miután mindegyik homlokára nyomtam egy puszit. Harry a szokásos magyarázatot követelő arckifejezéssel néz rám.

─ Semmi - hajtom a fejemet a tenyerembe.

─ A semmi nem szokott ekkora hatással lenni rád. - Mért ismer ennyire?

─ Rob rám se nézett egész nap. Úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, és soha nem is találkoztunk volna.

─ Nem lehet, hogy mégse kellett volna a tudta nélkül intézkedned?

─ Akkor mondja azt, de ne ezt csinálja! - fakadok ki.

─ Van benne valami. Biztos lépni fog.

─ Csak ne lépjen semmit! - Rácsapok az asztalra, és feltrappolok a lyukamba.

Már éjfél körül jár az idő, de nem tudok elaludni. Zavar ez a dolog Robbal. Tegnap nem tűnt úgy, mintha kihasználna. Mi a fene üthetett bele? Már félálomban fekszem, csukott szemekkel, mikor egy kisebb kő csapódik neki az ablakomnak. Ki a jóbúbánatos Merlin nyila akarja betörni az üveget, ráadásul a hátsókertből? Lerúgom magamról a takarót, és odavonszolom magam az ablakhoz. Egy sötét alak hajol le, és keres újabb kavicsot. Mielőtt eldobná, fürkészve figyeli a padlást. Még szerencse, hogy van függönyöm, különben biztos észrevenne. Előrébb lép így oldalról rávetül az arcára a Hold fénye. Mi a fészkes fenét keres ez itt? Gyorsan kinyitom az ablakot, és fojtott hangon lekiáltok hozzá. Nem kell, hogy felébressze Harryéket, amilyen ébren alszanak. Felkapom a világoskék, földig érő fürdőköpenyemet, és a nappaliba sietek, amilyen halkan csak tudok. Harry varázsolt egy ajtót a ház hátsó falára is, mert Jamesék állandóan a kertben játszanak, és így mindig meg kellett kerülni az épületet. Ezen az új ajtón lépek ki mezítláb, mert amilyen sok eszem van, nem húztam fel a papucsom. Lassan futva vágok át a hideg füvön felhúzott köntössel.

─ Mi a francot keresel itt? - támadok rá.

─ Beszélnünk kell - mondja némi bocsánatkéréssel a hangjában.

─ Szerintem meg nem.

─ Mért vagy ilyen velem?

─ Most engem hibáztatsz? A tegnapi nap után gondoltam, legalább köszönsz.

─ Ez nem ilyen egyszerű.

─ Dehogy nem! Csalódtam benned. Nem hittem volna, hogy képes vagy kihasználni az embereket.

─ Ezt akartam elkerülni, hogy azt gondolják mások, csak Harryék miatt vagyok veled.

─ Mit érdekelnek mások, ha nem az igazat terjesztik?

─ Sajnálom - motyogja Rob.

─ Én is. - Megfordulok, és indulok vissza, amikor átkarolja a derekamat hátulról, és nem enged tovább menni.

─ Beszéljük meg, kérlek - súgja a fülembe, és rátámasztja az állát a vállamra.

─ Jó - bólintok. Már hogy ne adnék neki egy esélyt, amikor olyan aranyosan kér?

Megfogom a kezét, és húzni kezdem. Csendesen oson utánam fel a lépcsőn, majd a létrámon. Meg van lepődve a padlástól. Hát igen... az én stílusom. Lenyomom az egyik babzsákfotelba, és én is leülök a mellette lévőre.

─ Hallgatlak - mondom neki hidegen, bár legszívesebben beleülnék az ölébe, és halálra csókolnám.

─ Tudom, hogy hülye voltam, csak megijedtem, hogy mit fognak szólni a többiek ahhoz, hogy elintézed anyámnak azt az állást. Nem akarom, hogy mindenki rám szálljon. Fontos nekem a suli, és nem akarom kirúgatni magam. Mellesleg téged is féltettelek, féltelek a Miller-féléktől. Biztos rád fog akaszkodni.

─ Nem érdekel, hogy mit csinál, de ígérd meg, hogy nem lesz több ilyen húzásod! Tudod, mennyire rosszul esett?

─ Azt hiszem igen - mosolyog rám, és megdörzsöli a hátát. Nem lehetett kellemes másfél métert esni.

Megfogja a kezem, és az ölébe húz. Nekitámaszkodok a mellkasának, és a vállára hajtom a fejem. Így már mindjárt más. A nyakának döntöm a homlokom, és gyengéden simogatja az oldalamat. Most nem csikál. Talán a helyzet miatt. Szeretem a félhomályt. Ilyenkor nem kell semmitől se félnem, biztonságérzetem van. Főleg, hogy Rob ölében csücsülök. Apró puszikat nyom az arcomra, amitől boldog mosolyra húzódik a szám. A másik keze a combom oldalán nyugszik. Ez az az állapot, amit meg akarok tartani, aminek nem akarom, hogy vége legyen. Érzem, hogy neki is tetszik, de finoman megráz, pedig már majdnem elaludtam.

─ Mennem kéne - suttogja a fülembe, mire belefúrom még jobban a fejemet a nyakába. - Muszáj. Nem maradhatok itt.

─ Miért nem? - emelem fel a fejem kicsit bágyadtan.

─ Harry biztos nem örülne neki, meg anyának is megígértem, hogy elkísérem a Minisztériumba.

─ Megyünk együtt - dőlök vissza a vállára.

─ Jó ötlet ez?

─ Ha menni akarsz, nem tartalak vissza! - Felállok, és csalódottan ellépek az útból, amely az ajtóig vezet.

Tiszta olyan, mint amikor Harry veszett össze Ginnyvel tizenegy éve. Érzem, hogy mögém áll, majd átkarolja a derekam, és szorosan magához húz. Belecsókol a vállgödrömbe, és a hasamat kezdi simogatni. Csak nem hiszi azt, hogy bordélyházat akarok csinálni a szobámból?

─ Tényleg szeretnéd, ha maradnék? - kérdezi halkan, és megpuszilja az arcom.

─ Csak miattam ne maradj! - fordulok meg, mert a hasam sokkal fázósabb, mint a hátam.

─ Jó. - Tuti, hogy mosolyog, de nem látok semmit se az arcából, csak a két szemét, melyeken az a kevés fény is vidáman csillog, ami bevilágít az ablakon.

Megcsókol, amiből rögtön tudom, hogy tényleg csak Harryék reakciójától fél. Hátrálni kezdek a szobám felé, és ő egyre szenvedélyesebben csókol. Kigombolom a farmerkabátját, és lecsúsztatom a vállán. Rövid ujjú póló van rajta, és sejtésem szerint, fekete. A lábam nekiütközik az ágy szélének. Rob kiköti a köntösömet, és messze dobja tőlünk. Szétnyitom a nadrágját, és pár pillanat múlva már az is a földön hever. Lerúgja a csizmáját, majd óvatosan fölém mászik, de a csókot nem szakítja meg. Jobb keze fel-le vándorol az arcom és a térdem között. Enyhén félreérthető csak a helyzet... Lassan válunk el egymástól, de nem távolodik el túlságosan. Apró puszikat lehel az ajkaimra, és szórakozottan kezdi csavargatni az egyik hajtincsemet. Még mindig nem tudom felfogni, hogy velem van. Annyira hihetetlen. Legördül rólam, de szorosan fog. Úgy tart, mintha az élete múlna rajtam. Bebújok a karjai közé, és az izmos mellkasára hajtom a fejem. Hallom a szíve lágy dobogását. Az ujjai még mindig a hajamban járkálnak, míg a másik kezével a karomon simít végig. Így már egyáltalán nem fázok. Kihúzza alólunk a takarót, és rám teríti. Nem igaz, hogy nem fázik egy szál alsónadrágban és pólóban. Megfogom a paplan szélét, és úgy igazgatom, hogy betakarja.

─ Meg fogsz fázni - mondja, és vissza akarja rakni rám.

─ Nem fogok.

─ De így alig takar valamennyire. - Az igaz, hogy az egész hátam kint van.

Még jobban hozzá simulok, így szinte már teljesen rajta fekszem, és adok egy puszit a szájára.

─ Látod, most már nem lóg ki semmim se - mosolygok.

Alig hozzáérve a bőrömhöz húzza végig a hátamon az ujját, amibe önkéntelenül is beleborzongok. Teljesen rámászok, és hagyom, hogy kényeztessen. Jobban élvezem ezt, mint amikor csókol. Na, nem mintha rosszul csinálná - mondjuk nem sok hasonlítási alapom van -, de ez akkor is jobb. Kicsit mocorgok, mert nyomja a csípőcsontom az övét. Attól, hogy van rajtam vagy tíz kiló fölösleg, a csontjaim eléggé ki tudnak lógni. Van egy olyan érzésem, hogy le kéne fogynom, ha ilyen királyi helyre pályázok később is. Hirtelen elfojtott nyögés szakad ki belőle.

─ Onnan vedd el a lábad! - leheli erőtlenül.

Én marha! Gyorsan legurulok róla, és felülök az ágy szélén. Sikerült megint elszúrnom valamit. Világelső lennék benne, az tuti! Törökülésben kuporgok, de hamar rá kell jönnöm arra, hogy rettenetesen hideg van. Mindig az ilyen helyzeteket kell elbaltáznom? Megsüllyed mögöttem a matrac, majd mellettem, és nemsokára meglátom Rob kicsit bűnbánó arcát magam előtt. Mért van lelkiismeret-furdalása? Nem csinált semmi rosszat. Épp ellenkezőleg. Ha nem szól, és nem cselekszik, amilyen ügyes vagyok - és mellesleg felelőtlen -, még olyan dolog is történhetett volna, aminek nem most van itt az ideje.

─ Most mért nézel így rám? - suttogom.

─ Mért, hogy nézek? - Oldalra hajtja a fejét. Komolyan, ha nem ez lenne a helyzet, biztos elröhögném magam.

─ Úgy, ahogy nekem kéne. - Az ölembe fekvő kezeimet nézem. Lassan már minden négyzetmilliméterét ismerni fogom, amilyen sűrűn bámulom őket...

─ Nem értelek - tűri a fülem mögé azt a tincset, ami rakoncátlanul a szemem előtt lóg.

─ Mért neked van bűntudatod? Én vagyok a hülye... megint.

─ Szerinted ha az lennél, veled lennék? - mosolyog rám kedvesen.

─ Honnan tudjam? Nem ismerlek.

─ Nem én tehetek róla - vigyorog.

─ Most hívjalak el ide? - kérdezem tőle gúnyosan.

─ Nem kell - ad egy puszit a homlokomra. - Nem tehetsz semmiről.

─ Én nem így gondolom.

─ Mindenért magadat okolod?

─ Nem, csak amiben én vagyok a hibás.

─ Mért lennél hibás bármiben is?

─ Ha... - kezdeném a szónoklatot arról, hogy mekkora ökör vagyok, amikor hirtelen belém fojtja a szót. Na nem akárhogy... Megcsókol.

Végigfektet az ágyon, mikor újra észhez térek - mert ki képes ilyen csók mellett józan maradni -, már újra mellette fekszem, és nem enged arrébb araszolni. Ilyen az én mázlim.

─ Tényleg, hogy jöttél ide? - érdeklődök, mikor ˝nagy nehezen˝ beletörődtem a reggelig tartó kényszerzubbonyba. - Hoppanálva nem tudtál, mert ezelőtt nem jártál itt. - Minek megvárni, míg válaszol? Elbeszélgetek én egymagamban is.

─ Motorral - feleli könnyedén.

─ Motorral? - kiáltok fel. - Fogalmam sincs hány kilométerre vagyunk Londontól, de nem öt percre az biztos.

─ Hát nem is. Elmentem suli után térképet venni, és el is indultam, amint megvettem.

─ Kettő óta úton voltál? - döbbenek meg. Ez kész őrült.

─ Aha. Nem is tudod milyen jó végre nem ülni.

─ Majd kiderül. Holnap, azaz ma, úgyis vissza kell mennünk valahogy Londonba, és Harrynél per pillanat nincs zsupszkulcs.

─ Jó, de akkor korán kell kelnünk.

─ Nem gond. - Kinyúlok az éjjelszekrényemre, és a pálcámmal rákoppintok az órára négyszer. - Majd mutatok egy rövidebb utat, amivel előbb odaérünk.

─ Rendben. Anyával a Minisztérium aulájában találkozom, a Mágikus Testvériség Szobra mellett. Most pedig aludjunk!

Befészkelem magam a karjaiba, és a fejemet a vállára hajtom. Érzem, ma nagyon frissen fogok ébredni, és mindegy hogy hány órát alszok.

***

─ Jó napot, Mrs. Wilkins - nyújtok kezet mosolyogva a nőnek.

─ Biztos te vagy Susie. Örülök, hogy megismerhetlek - rázza meg kedvesen a jobbomat.

Végigvezetem őket a folyósok labirintusán, míg meg nem látom az ajtót, amit keresek. Aurorparancsnok-helyettes. Benyitok, és lendületből a nevető férfi nyakába ugrok.

─ Régen láttalak, Sózsák - mosolyog rám, mikor lemászok róla.

─ Én is Kingsley. - Igen, Kingsley Shacklebolt Rémszem helyettese, mivel ő az Aurorparancsnok.

─ Nem suliban kéne lenned? Ha nem jársz be órákra, akkor nem leszek soha se a felettesed.

─ Csak tízkor lesz az első órám, de úgyis elalszok, mert sötét varázslatok kivédése.

─ Meg tudlak érteni. Harry nem olyan tanár, ahogy Rémszem se, aki nem veri a fejedbe az összes pajzsbűbájt, meg a többit.

─ Na igen.

─ Van egyáltalán olyan órád, amin újat mondanak?

─ Persze! Átváltoztatástan, bájitaltan, bűbájtan, gyógynövénytan, oklumencia és mágiatörténet. Párbajtanra és SVK-ra tök fölösleges bejárnom.

─ Meghiszem azt. Aki majdnem leterítette Harryt és Rémszemet is egy párbajban, annak gyerekjáték a Képző.

─ Tényleg? - Kellett neked itt fényezned Kingsley, most Rob megint elmondhatja, hogy nem vagyunk egy kasztban.

─ Elég messze voltam a győzelemtől, de ja - mondom közönyösen. - Tudtommal, nem ezért vagyunk itt.

─ Hát persze - kiált fel Kingsley.

─ Mrs. Wilkins, ő Kingsley Shacklebolt, Kingsley, ő Mrs. Wilkins.

─ Örvendek - fognak kezet.

─ Most rögtön kezdjek, uram?

─ Igen, de az uramat hagyjuk. Szólítson Kingsleynek és tegeződjünk, ha nem baj.

─ Rendben. Ön, akarom mondani te, pedig hívj nyugodtan Marynek.

─ Mi akkor mehetünk is - nézek Robra, aki bólint, és már nyitja is az iroda ajtaját. - Egy pillanat - fordulok még vissza. - Mrs. Wilkins, ha bármi rosszat mond vagy tesz Kingsley, akkor nyugodtan szóljon, és helyre teszem.

─ Köszönöm, Susie.

Még látom, ahogy vidáman elhelyezkedik az új asztalánál, majd Robot követve az aula felé veszem az utat. Mikor mellé érek, rákulcsolja az ujjait az enyémekre, és boldogan rám mosolyog. Így már mindjárt jobban tetszik. Egymás után lépünk be az egyik kandallóba, majd ki a Képzőben. Most én fogom meg a kezét. Épp kiérünk a csarnokból, amikor hangos ordítás hallatszik mögülünk.

─ Kicsi Susie bepasizott! - Úgy fordulok meg a tengelyem körül, mint akibe villám csapott.

─ Wendell, fogd be! - dörren rá Rob. Minben fogadunk, hogy Rob évfolyamára járnak? Ők is aurornak tanulnak, de ha munkába állnak, eljön a világvége.

─ Robika mérges? - röhög egy másik fiú Wendell mellett.

Kirántom a pálcámat, Rob elkapja a csuklómat, és valami hatalmasat roppan.

─ Johadj med Wijkinsz! - üvölt fel az ismeretlen srác.

─ Majd máskor visszafogod magad, Wylie - mondja Rob, és átkarolja a derekam.

Jól kezdődik ez a nap is... Az órák gyorsan repülnek. Talán azért is, mert ma lesz az első kviddicsedzés. Most kénytelen leszek iskolai seprűt használni, de Bumfolt holnap kap egy kis rivallót, az biztos.

***

─ Austin, Bright, Erick - sorolja Rob a hajtók nevét, és mindig rámutat a megfelelő emberre. Austin egy rövid, tüsi hajú szőkeség, Bright a világosbarna és a szőke keveréke, hosszabb haja van, mint Austinnak, és az Harryt megszégyenítő kócossággal meredezik az ég felé, Erick tisztára olyan, mint Jack: magasan hordja az orrát és sötétbarna haja van, amit zselével apró tüskékké állít össze. Mellesleg mindegyik ki van gyúrva, de egyik se annyira, mint Rob. Hehe. - Terelő még rajtam kívül Kyle. - Ő egy elég hosszú, sötétbarna hajú fiú, olyan emo stílusú, ahogy Babukám szokta mondani... - Blaise-t pedig ismered. - Na igen. Ő is elsős, de Robot közelíti a helyességben. Csak közelíti, jó távolból, de azért ő a második. Középbarna haja van szőke csíkokkal, és valami kakastaréj a feje tetején, vagy mi akar lenni, de nagyon aranyos. Mellesleg a legdivatosabb mugli cuccban feszít.

─ Most, hogy tudja mindannyiunk nevét, kezdhetnénk is akár. - Mi a fészkes fene baja van velem? Amúgy Erick volt ez a kedves, aki úgy beszél rólam, mintha itt se lennék.

Rob bizonytalanul néz rám, de én hanyagul vállat vonok. Nem fogok egy ilyen fafejtől kiakadni. Tojok rá, hogy ötödéves! Mindenki a seprűjére ül, de én átváltoztatom a ruhámat egy ujjatlanra és egy rövidnadrágra, előveszem a megbűvölt mp3 lejátszómat, majd a stadion szélére sétálok. Körbe salakos futópálya van, ami nekem pont megfelelő. A bokámra bűvölök még egy fáslit, a lábamra pedig futócipőt, és elkezdek bemelegíteni. Szépen nyújtok, ahogy még általánosban és Harrytől tanultam. Erick minimum úgy néz rám, mint egy csótányra. Rob leteszi a seprűjét, ledobja a fűbe a kviddicstalárját, ami alatt fehér póló van, és utánozza a mozdulataimat. A pálcámmal a farmerjára bökök, ami rögtön sorttá alakul, és egy lazítás után futni indulok, ha Erick nem szólna közbe.

─ Mit csináltok?

─ Edzenénk, ha hagynád - felelek neki teljesen nyugodtan.

─ Az itt lesz a pályán az én vezetésemmel, nem pedig a salakon a tiéddel.

─ Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de én nem fogom két óráig a cikeszedet hajkurászni.

─ Ha miattad fogunk veszíteni...

─ Én inkább rád tippelnék.

─ Kiraklak a csapatból!

─ Hajrá! De melyik srác lesz az utódom? Aki tíz perc alatt kapta el a cikeszt, vagy aki húsz?

─ Csak azért nyertél, mert ismered Harry Pottert!

─ Úgy gondolod? Akkor fogadjunk! Végigcsinálod velem az edzést, utána pedig én a tiédet.

Austin és Bright úgy néz rám, mint akik szellemet látnak. Erick leveszi a pólóját, ami alól előtűnik lapos hasa, de fele olyan izmos, mint Robé. Beáll mellém menetirányba, és fellengzősen tekint rám.

─ Nem akarsz bemelegíteni?

─ Nem.

─ Én szóltam. Legyen öt kör, de csak hogy meg tudd mutatni a nagy edzéstervedet.

Lerakom a pálcámat és a lejátszómat, hogy ne mondhassa azt, amiatt győzök. Bólintok, és futásnak eredek. Úgy sprintel el mellettem, mintha ágyúból lőtték volna ki, de ezt a tempót max két körig bírja, és akkor még sokra tartom... A következő körben már leelőzöm. Ennyit ért az a nagy energiapocsékolás. Rob kitartóan követ, bár fél körrel le van maradva. Na igen, azért a nyár nem vetett vissza annyira. Majd megyek futni minden este, és újra formába jövök. Mindjárt befejezem. Huh! Nem ezért, vagy azért, de nekem se sétagalopp. Harry rögtön napi edzést iktatna be, aminek a végén összeesek a fáradtságtól.

─ A rohadt életbe! - ordít fel Erick.

Megfordulok, és kicsit megnyújtom a lépéseimet. Erick a földön ül, és a bokáját markolássza.

─ Csak nem le akartál előzni? - kérdezem egy levegőre.

─ Nagyon vicces.

─ Mondtam, hogy melegíts be, de te olyan okos vagy. Bright! - kiabálok az iskola felé. - Nem kell gyógyító, csak hozd ide a pálcám! - Mikor Erick sérült bokájára szegezem, ő úgy visít fel, mint egy óvodás.

─ Ne merj hozzámérni!

─ Nem is akarok. Vedd el a kezed!

─ Dehogy veszem!

─ Azt hittem elit iskolába jövök, de úgy tűnik, már mindenkit felvesznek - forgatom meg a szemem. - Azt hittem edzést akarsz tartani.

─ Nem akarok!

─ Fogjátok le! - utasítom a többieket, és egyikük sem ellenkezik vagy hezitál.

Erick kapálódzik és vonaglik, de a fiúk nem engedik el. Fehér csóva bújik elő a pálcámból, és beleivódik Erick bokájába., majd az egész fehéren izzani kezd. Erick úgy üvölt, mintha nyúznák.

─ Ez ennyire fáj? - kérdezi félősen Bright.

─ Dehogy is. Egyáltalán nem érzel semmit, csak a fájdalom múlását és egy kis meleget. - Az izzás abbamarad, és szilárd kötéssé áll össze. - Holnap reggel vedd le! Jobb lesz, mint újkorában.

─ Higgyem is el?

─ Megint fogadni akarsz? Akkor legalább már pénzben, év végre magántanuló leszek. Most már elengedhetitek.

Erick kirántja végtagjait fogva tartói karmai közül, és szúrós pillantások között dörzsölgetni kezdi őket. Átbattyogok a pályán, felkapom a holmim, és az épp odaérő Robhoz fordulok.

─ Van tusolótok valahol?

─ Aha, de csak egy, az öltözőnkben.

─ Jó lesz. - Kellett nekem ezt mondanom, beindult a piszkos fantáziája. - De csak ha nem leskelődsz!

─ Úgy ismersz engem? - Olyan ártatlan képet vág, hogy már majdnem elhiszem.

─ Igen, pontosan úgy - adok egy puszit a szájára, és elindulok a suli épülete felé.

Itt nem olyan, mint a Roxfortban. Ha kilépsz az udvarra már majdnem a stadionban vagy. Nem kell fél órát gyalogolni odáig. Erdő és tó sincs. Még szerencse, különben Rob már biztos belefojtotta volna Millert. A pálya suli felöli oldala szinte teljesen nyitott, és ezen az oldalon a lelátók sincsenek olyan magasan, ezért az ablakokból is követni lehet az eseményeket. Az öltözők az iskolában vannak, de az udvarról nyílnak. Minden szaknak külön. Utamat a piros ajtó felé veszem, ami fölött egy szikrázó varázspálca van. Benyitok az ajtón. Egy rövid folyosó tárul elém három ajtóval.

─ Ez eddig nem volt itt - mutat Rob a szembe lévőre.

─ Úgy tűnik gondoltak rám is - kacsintok, és kitárom az ajtót.

Egy pad, egy szekrény és egy tükör van bent, persze a vörös jegyében. Jobbra fordulok, és belépek oda is. Vörös csempe mindenfelé és fehér porcelán. Olyan, mintha Godric´s Hollowban lennék. A lábammal berúgom az ajtót, és bonyolult záró bűbájt szórok rá.

─ Na! - kiált fel Rob.

─ Csak nem gondoltad, hogy beengedlek? - kérdezem nevetve. - Kénytelen leszel megvárni, míg végzek.

Lehajigálom a ruháimat a WC tetejére, amik rögtön visszaalakulnak eredeti formájukba, feltűzöm a hajam, és beállok a zuhany alá. Imádom folyatni magamra a vizet. Hangos dörömbölés ráz fel. Mit türelmetlenkednek? Oldalra fordulok. Hét mélyedés van a falban. Mindegyik fölött áll egy név, benne pedig egy tubus, kivéve Blaise-ében, az enyémben és Robéban. Nála szappan van. Végigszagolom az összes flakont, és végül Erickéből nyomok a tenyeremre. Miután leöblítettem a habot, leakasztom a nem messze lévő fogasokról a nevem alatt lógó fehér törölközőt, magam köré csavarom, felkapom a ruháimat, és kilépek az ajtón. Úgy néznek rám, mintha még életükben nem láttak volna.

─ Az én tusfürdőmet használtad! - méltatlankodik Erick.

─ De csak mert nem szeretem a szappant, és a tiédnek volt a legnormálisabb szaga - vetem oda nekik a vállam fölött, és belibegek az öltözőbe, majd az orrukra csapom az ajtót.

***

─ Élvezted, mi? - von felelősségre Rob, mikor már a folyosókat rójuk az aula felé.

─ Mit? - értetlenkedek.

─ Hogy ott csorgattuk a nyálunkat utánad.

─ Ja, hogy azt? - Még jó, hogy élveztem. - Észre se vettem.

─ Ne játszd nekem itt az ártatlant! - tol a falnak, egyik kezét pedig a vállam fölött nekitámasztja. - Aljas kis boszorkány vagy! - mosolyog rám, és szenvedélyesen megcsókol.

─ Úgy látszik ezt többször be kéne iktatnom - vigyorgok rá csintalanul.

─ Addig fogod csinálni, amíg ott helyben le nem teperlek.

─ Most félnem kéne?

─ Megeshet.

─ Jó, majd húzok pelust, ha bepisilnék.

─ Bepelenkázzalak?

─ Lehet, hogy kell majd egy kis segítség.

Már majdnem összeérnek az ajkaink, mikor hangos krahácsolást vernek vissza a falak. Én megölöm...

─ Lehetne, hogy ne a folyosó közepén falják föl egymást?

─ Nem, Rémszem, nem lehetne - lépek elé.

─ Itt is van büntetőmunka, nem csak a Roxfortban, kisasszony.

─ De megijedtem... Föl kell sikálnom a trófeatermet? Le fog esni a karikagyűrű az ujjamról.

─ Mostantól bejársz az elsősök párbajtanára is, és korrepetálni fogod őket.

─ Vagy elmegyek az igazgatóhoz, levizsgázok öt év anyagából, és pápá. Nem jön ki épp a legjobban, hogy velem kivételezel.

Hátat fordítok neki, megragadom Rob kezét, és tovább indulunk. Mért mindig rajtam vezeti le az idegességét? Rohadtul unom már. A kandallók előtt Rob megtorpan.

─ Ma nem alszok nálatok. Anyu gyanút fog fogni.

─ Csinálj, amit akarsz, jó? Szórakozz a kis tündérkéiddel, engem meg hagyj békén! - vágom a fejéhez kicsit se nyugodtan, és mielőtt válaszolna, elnyelnek a lángok.

Szerencsére senki se kezd el faggatni a napomról. Ledobom a ruháimat egy kupacba, felhúzom a pizsamámat, és bedőlök az ágyba. Könnyek borítják be az arcomat. Szégyell az anyja előtt? Túl nagy a büszkesége, hogy elmesélje, mi történt? Nem értem! Beletemetem az arcomat a párnába, és így nyom el a nyugtató álom. Reggel hidegrázásra ébredek. Betuszkolom magam alá a takaró két szélét, és tovább alszok.

─ Susie, már fél tíz, el fogsz késni! - kelteget Ginny.

─ Helyre tennéd a hőszigetelő bűbájt? Majd megfagyok.

─ Nincs vele semmi baj - hallom csodálkozó hangját, majd érzem, ahogy hideg keze rásimul a homlokomra. Nem értem, hogy nem fagyott még le neki. Hol tarthatja? - Mit csináltál? - kérdezi rémülten. - Tűz forró vagy.

─ Semmit. Jobban mondva... - De ki fog röhögni... - Tegnap kimentem hátra, és elfelejtettem papucsot húzni.

─ Csak nem a kis hódolód jött el? - vigyorog, és lerí róla, hogy alig tudja visszatartani a röhögést. Hogy megmondtam?

─ Óhajtasz segíteni rajtam, vagy csak élvezed a nyomorom?

─ Bocs - szabadkozik, és előkotorja a pálcáját. Bájitalom nincs itthon, csak altató, úgyhogy kapsz egy csésze, forró teát, és pihensz utána.

Rábök a pokrócokra, és azok szorosan rám tekerednek, majd újabbak jelennek meg rajtam. Ki se látszok a sok takaró alól. Ginny lesiet a konyhába, majd egy nagy bögre, gőzölgő teával tér vissza. Segít felülni, és leönti mindet a torkomon. Elővesz egy fiolát a zsebéből, és átadja nekem.

─ Álomital.

Bólintok, és egy húzásra kiiszom az üveget. Rögtön elálmosodok, visszacsúszok a takaró alá, és az oldalamra fordulok. Halk motoszkálásra ébredek. Kint már sötét van.

─ Nem tudom, mikor ébred fel, de nemsokára itt az ideje.

─ Köszönöm.

Tompán csukódik az ajtóm, és valaki leül az ágyamra a hátam mögé. A kezét végighúzza az arcomon, majd a takarón pihenő karomon.

─ Aggódtam miattad. - Sejthettem volna, hogy ő az. Ki más jönne ide?

─ Képzelem - dörmögöm.

Ledobom magamról a takarót, beletúrok a kócos hajamba, és kivánszorgok a fürdőbe. Leemelem a lila poharamat - ettől ovis korom óta nem vagyok hajlandó megválni -, megtöltöm hideg vízzel, és a mosdóra támaszkodva iszok. A lábam kezd olyan lenni, mint a kocsonya, és a másik kezemet is a kagylóra teszem. Lehajtom a fejem, majd a szemembe lógó tincseket hátratűröm. Rob engem néz, rá se kell pillantanom, hogy tudjam. Megremegnek a térdeim, és kis híján összeesek. Belenézek a tükörben, ahonnan egy falfehér, szénboglya hajú Susie néz rám vissza. A következő pillanatban elhányom magam. Csudi jó! Rob erős karjai tartanak. Most mégis örülök, hogy itt van, különben tuti, hogy a padlón kötöttem volna ki. Gyenge kezemmel hátrafogom az újból előrebukó tincseket, és várom, hogy kijöjjön belőlem minden. Mikor végre vége, Rob lassan leereszt a hideg kőre, tölt a poharamba vizet, a kezembe nyomja, és megitat. Remeg mindenem. Olyan jó itt ülni a hidegen! A fejemet oldalra fordítom, és a homlokomat nekinyomom a kád oldalát borító lapoknak. Mindig mondtam Harrynek, hogy így kell rakni a kádat. Milyen igazam lett. Rob előhúzza a pálcáját, amiből egy ezüst borz tűnik fel, majd el a csapóajtó irányába. Leül mellém, a hátamat a mellkasának támasztja, az ölébe ültet, mire a fejem a vállára csuklik. Felemeli a kezét, és a homlokomra szorítja. Jól esik a hűvös érintés még mindig. Ginny fut be hozzánk, mint akit minimum a tatár kerget.

─ Nem tudom minek hívtál, amikor mindent elintéztél - mondja Robnak az ajtóból, majd elfintorodik. - Vagy mégse? - Odasétál mellénk, és egy pálcasuhintással eltűnteti a bűzölgés forrását. - Vidd vissza az ágyába, kérlek!

Rob valahogy kikecmereg alólam, és felemel. A szemem már egy ideje csukva van. Megérzem alattam a puha takarót, és jólesően nyúlok el rajta, nem foglalkozva azzal, hogy a pólóm a hasam közepéig felgyűrődött, és a száras bugyim menőn kilátszik. Komolyan, kit érdekel? Végül is csak álmaim pasija van a szobában...

─ Ettél valami olyat, amit nem kellett volna? - faggat Ginny. Megrázom a fejem. Persze csigatempóba.

─ Ettél egyáltalán? - Bólintok.

─ Biztos csak az idegességtől és a kimerültségtől volt - suttogom.

─ Mi lesz veled öt évig, ha már a harmadik napon kidobod a taccsot?

─ Nyugi.

─ A Roxfortot kibírtad ilyesmi nélkül.

─ Ja, mert ott még erre se volt időm - mosolyodok el halványan.

─ Nagyon vicces vagy. Tudtad?

─ Most már igen.

─ Jó, hagylak benneteket. Ha éhes vagy szólj, és főzök neked krumplit. Talán az benned marad.

─ Kösz.

Rob újra leül mellém. Kitapogatom, hol a lába, ráhajtom a fejem, és a hasába fúrom az arcom. Halkan felnevet, és a buksimat kezdi simogatni, miután beljebb ült.

─ Beszéltem anyával tegnap délután. Elmondtam neki, hogy együtt vagyunk. Erre közölte velem, hogy minket beszélt ki ebédidőben Kingsleyvel.

─ De jó - kuncogok.

─ Ha megígéred, hogy nem fertőzöl meg semmilyen csúnyasággal, akkor maradok éjszakára. Itt van nálam a holnapi cuccom.

─ Mért lenne baj, ha pár bacit átadnék? Ginny ápolhatna egyszerre mindkettőnket.

─ Tetszene, mi? - borzol bele a hajamba. Mintha nem lenne már így is elég kócos...

Befekszik mellém a takarók alá, megint pólóban és alsónadrágban, szorosan átölel, és ad egy puszit a homlokomra.

─ Úgy látom, most nem lesz gond a pokróccal. - Nesze nekem. Most a fejem legalább olyan vörös lehet, mint Ginny haja.

Mielőtt megszólalnék, megcsókol. Na igen, a csók az influenza megszerzésének aránylag kellemes módja... még mindig.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.