Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet-Egy apróság, ami mégis a világ

2008.05.12

2

2. fejezet: Egy apróság, ami mégis a világ

Itt vagyok. El se hiszem. Az alkalmassági vizsgákon is átmentem, most pedig az ünnepélyes tanévnyitón ülök. Egyenruhánk van. Az aurorjelölteknek, vagyis nekünk, fekete, vörös szegéllyel. Hasonlít a griffendélesekéhez, csak ezen a Képző címere van. Egy penna, egy bájitalos fiola, egy varázspálca és egy könyv. A gyógyítók talárjának fehér szegélye van, a hivatalisokénak barnássárga, a tanárokénak pedig zöld. Az előbb közölték, hogy mindez azért szükséges, mert rengetegen vagyunk - csak itt a teremben vagy ezren -, és így könnyebben megtaláljuk egymást. Minden szak külön kupacot alkot a teremben. Fél füllel figyelem az igazgató prédikálását, hogy nem szeretné meglátni, hogy a talár alatt miniszoknyát és haspólót hordanak a lányok. A másik felem pasi vadászatot tart. Tudom, javíthatatlan vagyok. Kiket látnak szemeim? A kis kávézós csapatunk. Mázli, egyikük se aurornak készül. A két lány gyógyítói talárt visel, a két röhögő srác hivatalnokit, a harmadik pedig tanárit.

─ Öt ötödéves, azaz végzős diákunk lesz a vezetőjük a mai napon. - Mért versz Merlin? - Szeretném bemutatni Adrianne Ivant - mutat az igazgató egy hosszú, sötétbarna hajú lányra, aki mosolyogva int -, és Nora Foxyt. - Ő egy világosabb barna, válig érő hajú lány. - Ők vezetik a gyógyítónak tanulókat. Gabriel Millert kövessék az aurorjelöltek. - Na ne! Ez nem lehet! Mért pont őt? Remélem, nem vesz észre. Ő küldte a repcsit. Magas, rövid, világosbarna haja van, és lenne mit fogynia. Az a vigyor pedig, ami a képén elterül... jobb nem is beszélni róla. - Mr. Miller, mint látják, nem aurornak készül, de mivel az ötödévesek gyakorlaton vannak, nem tehettünk mást. A hivatalnoktanoncok mai főnöke Garey Smith lesz. - A másik röhögő. Ő is magas, tüsi, fakóbarna hajú, és ugyanúgy vigyorog, mint a barátja. - Míg a tanári pályára lépőké Thomas Weaver. - Hogy bír így felöltözni? Tudom szegényeket sajnálni, akik hozzá kerülnek. Kék szabadidőnadrág van rajta és sötétkék, piros-fehér rácsos ing. Ja, és pulóver. Én egy ujjatlanban majd´ meg sülök. Nem is int, csak biccent. Kész két lábon járó illemkönyv őskövületi kiadásban. - Mindenki álljon be a megfelelő ember mögé, és induljanak! Jó tanulást!

Mintha betanulták volna, emelik fel egyszerre vezetőink a pálcájukat, és írják le ugyanazt a bonyolult mozdulatot. A két lány pálcájából fehér fénysugár bukkan fel, és a fejük fölött egy üstöt formálva megáll. Thomaséból zöld, és könyvet alkot, Gabrieléből vörös, és pálcát ábrázol, míg Garey barnássárga csóvájából penna lesz. A Gabriel mögé gyülekező tömeg közepébe furakszom egy magas srác mögé. Már vagy egy órája rójuk a folyosókat, mikor nagy bánatomra észrevesz.

─ Egy régi, kedves ismerős - mosolyog rám.

─ Én nem neveznélek kedves ismerősnek - mondom neki.

─ Csak nem megbántottunk?

─ Nem, de ha nem vigyázol magadra, megbánod a mi kis ismeretségünket - sziszegem, és szép lassan a mellkasának nyomom a pálcám hegyét.

─ Gabriel! - Itt a házirend neves betartója... - Mit művelsz már megint?

─ Ne avatkozz bele! - vetem oda neki. - Nem vagyok már kislány! A drága barátod pedig minden bizonnyal meg tudja védeni magát. Vagy tévedek, Gab? - kérdezem tőle kihívóan.

─ Végre egy kis izgalom! - kiált fel valaki Gab mögül boldogan.

─ Rob - húzza el az előttem álló fiú a száját.

─ Emlékszel rám? Milyen kedves.

─ Lehet rád nem emlékezni? - gúnyolódik Gab.

─ Engedelmeddel átveszem az aurorpalántákat - lép ki Gabriel takarásából Rob.

Ha elolvadtam, szedjen össze valaki. Álmaim pasija áll előttem fél méterre. Rövid középbarna haja van, szürke szeme, farmernadrág és fekete póló van rajta, nem utolsó sorban pedig aurori talár.

─ Csak a testemen keresztül!

─ A párbaj lehetőségét átadom a kisasszonynak - mosolyog rám ellenállhatatlanul. - Van egy olyan érzésem, hogy ő jobban ellátná a bajod, mint én.

─ Szíves örömest - somolygok Robra. Kész csoda, hogy meg tudok szólalni.

─ Akkor irány a párbajterem!

Rob után mindenki izgatottan indul el. Közvetlenül mögötte én és Gabriel megyünk. Az említett hely egy akkora helyiség, mint a roxforti Nagyterem. A közepén egy hosszú, három méter széles emelvény magasodik. A végén lévő lépcsőn felsétálok, míg Gab a másik oldalon. Jól kezdem a tanévet. A többiek körben elhelyezkednek, én pedig elindulok Gab felé. Lerí róla, hogy nem tudja, mit kell csinálni. Mikor találkozunk középen, meghajolok, majd távolabb lépek, és felveszem a kiinduló pozíciót.

─ Csak nem kimaradtál a párbajtanról? - kiáltok oda neki, majd rögtön küldök mellé egy rontást is.

Ennél unalmasabb küzdelmem se volt még. Gab össze-vissza ugrál, míg én néhány mozdulattal védem a gyerekes próbálkozásait. Negyed óra ásítozás után, kidolgozva a megfelelő taktikát, bonyolult támadást indítok. Na nem azért, mert szükség lenne rá, hanem hogy Rob lássa, nem tévedett, mikor átengedte nekem a párbajt. A sort egy nonverbális Levicorpus zárja, és Gab fejjel lefelé lóg előttem. Egy intéssel lehúzom a nadrágját, ami alól egy Garfieldos alsógatya kandikál ki.

─ Milyen aranyos - gügyögöm neki, és megpaskolom az enyémmel egy magasságban lévő arcát. - A kis barátod biztos leszed majd, ha rájön az ellen varázslatra. Hallgatnod kellett volna a barátnőmre - kacsintok rá.

Mindenki görnyedezik a röhögéstől, kivéve Rob. Ő elismerően mosolyog rám. Lesétálok a pódiumról, és a sok gratuláció után elindulunk Rob után, magára hagyva a füstölgő Gabot és a tehetetlen Tomie-t a tanítószakosokkal együtt. Végigsétálunk a Képző szinte összes folyosóján, majd mikor elérünk a főbejárathoz, nyugodt szívvel kimegyünk. Rob még int a portán ülő idős varázslónak, aki barátságosan viszonozza a gesztust, és visszamélyed az újságába. Az Abszol út egy félreeső utcájára érünk, majd a főutcán bearaszolunk egy kihalt kávézóba, ahol pár hónapja még Gabrielékkel találkoztam. A csapos régi jó barátkánt üdvözli Robot.

─ A szokásost? - kérdezi egy poharat törölgetve.

─ Igen. Mindenkinek egyet! - Körbefordul, hogy megnézze, hányan vagyunk, majd legyint. - Négyszáz biztos elég.

Rob egy belső, eldugott helyre visz minket. Egy újabb ajtón átlépve azonban egy kerti terasz tárul elénk egy nagy ovális asztallal, körülötte több száz székkel. Mindenki talál magának egy helyet. Én két lány között ülök, majdnem szemben Robbal.

─ Sziasztok! - szólal meg Rob. - Rob Wilkinsnek hívnak, és harmadéves vagyok a Képzőben, auror szakon. Ennyit a formaságokról. Gondolom, azt többen tudjátok, hogy ide jár majdnem mindenki a suliból. Ha olyan emberek társaságára vágytok, mint Miller és a haverjai, akkor ajánlom ezt a helyet, bár én a helyetekben nem tenném, de ti tudjátok.

─ Ki se jöhetnénk! - sápítozik egy szőke lány.

─ Akkor menj vissza! Ha minden szabályt vaskosan betartasz, sohasem lesz belőled jó auror. Amúgy igazad van. Tényleg nem szabadna kijönni a tanítás ideje alatt, de ha jó vagy az órákon, nem fognak szólni érte. Legalábbis eddig senkinek se szóltak. Ha történeti adatok érdekelnek a suliról, forduljatok a kis Weaverhöz. Egy óra alatt ledarálja nektek az anyagot. Mint láttátok, a hivatalisok eléggé el vannak szállva maguktól, de a gyógyítósok között aranyos nővérkék vannak. - A fiúk némán összemosolyognak. Jellemző... Közben megérkeznek a vajsörök, és még valaki.

─ Mr. Wilkins! - Az igazgató. Ebből baj lesz. - Mit keres maga itt? Tudtommal órája van.

─ Csak lenne, uram. Mr. Weaver az elsősöket vezeti, és mivel ő tartaná, így elmaradt.

─ Rendben. Azért remélem, a következőn ott lesz.

─ Persze, uram. - Megvárja, míg becsukja az ajtót maga mögött az igazgató, majd újra felénk fordul. - Visszatérve a sulira. Minden szaknak van kviddicscsapata. A hivatalisok már egy jó ideje folyamatosan nyernek. Mondjuk csak azért, mert már évek óta hiányos a csapatunk. Nagy reményeket fűzünk hozzátok. Per pillanat fogóra lenne a legnagyobb szükségünk. Jómagam terelő vagyok. - Ki hitte volna... ilyen izmokkal... Nem mintha a többi poszton nyüzüge csontkollekciók játszanának, de azért... Na, értitek. - Nekem nemsokára órám lesz, ezért mennem kell - és fel is áll. - A számlát a suli állja. Holnap találkozunk.

─ Holnap? - kérdezi egy szőkére melírozott, barna hajú lány.

─ Igen. Az én évfolyamom fogja felmérni a képességeiteket.

─ A párbajt is? - mosolygok rá.

─ Azt is - kacsint rám, és kisiet a teremből.

Lehúzom a vajsöröm maradékát, majd utána megyek. A Képző csarnoka olyan, mint a Minisztériumé. Kandallók egész sora van a falak mellett, de egy helyen hoppanálási pontot is kialakítottak. Így nem kell senkinek se Londonba költöznie a suli miatt. Belépek az első kandallóba, kimondom az úti célomat, és el is tűnök. A következő pillanatban már Harry és Ginny előtt állok a nappaliban. Rájuk vigyorgok, és szökdécselve a szobám felé igyekszem. Úgy néznek rám, mintha minimum a Szent Mungó zárt osztályáról szöktem volna. Egyáltalán nincs késő, de én teljesen fáradtan állok be a zuhany alá. Vagy fél óráig engedem magamra a meleg vizet, olvasok egy kicsit, és alszom is. Nem akarok holnap nyűgös lenni, és tegyük fel, szégyent vallani egy párbajban.

Reggel korán kelek. Megreggelizek a konyhában, és egy bögre kakaó fölött olvasom a mai Prófétát. Harry újabban itthonról jár a Roxfortba, hogy minél többet lehessen Ginnyvel és a gyerekekkel. Most lép be az ajtón, és kicsit meglepetten néz rám. Hát igen. Nem épp a koránkelésről vagyok híres.

─ Ilyenkor már fent vagy? ? kérdezi mosolyogva. - Csak nem találkád lesz? - Ez nem igaz...

─ Muszáj neked is ezzel szekálnod?

─ Ne húzd fel magad! - simít végig a hátamon, és leül mellém. - Tudod, hogy mi csak jót akarunk neked.

─ Tudom, bocs - szégyellem el magamat egy kicsit.

─ Én kérek bocsánatot mind a magam, mind Ginny nevében. Felnőtt nő vagy. Azt csinálsz, amit akarsz, és akivel akarod. Olyan vagy számunkra, mintha a családunkhoz tartoznál, ezért van az, hogy állandóan zaklatunk - vigyorog még mindig.

─ Annyira szeretlek titeket! - ölelem át.

─ Mi is téged. Akkor szent a béke? - nyújtja felém a kezét.

─ Még szép! - csapok bele vidáman, és gyorsan elmesélem neki az előző napi kis akciómat, amit ő elismerően bólogatva hallgat.

─ Pálca és seprűtörést! - kíván szerencsét, mikor befejeztem az élménybeszámolót, majd belépek a nappaliban a kandallóba, és a Képzőbe távozok.

Az aulában még kevesen vannak, hisz nagyon korán van. A Díszteremben, ahonnan majd szétosztanak bennünket, alig lézeng pár elsőéves, de a harmadikosok - Rob is - már felszabadultan beszélgetnek. Lehuppanok egy székre a sarokban, előveszem a kedvenc könyvemet, és olvasni kezdek. Ilyenkor olyan szinten kikapcsolok, hogy egy bombarobbanást se hallanék meg. Rob jelenléte is csak akkor tűnik fel, amikor kikapja a kezemből az olvasnivalómat. Érdeklődve forgatja, majd visszanyújtja nekem.

─ Biztos érdekes.

─ Szerinted olvasnám, ha nem lenne az?

─ Honnan tudjam? Nem ismerlek.

─ Nem én tehetek róla. - Upsz. Ezt rögtön meg is bántam. Megfogadtam magamnak, hogy nem kezdeményezek, erre tessék.

─ Ha gondolod, ma délután beszélhetünk.

Én és Rob? Kettesben? Ajjaj... ebből bajok lesznek, de képtelenség neki ellenállni. Vagy lehet, hogy csak én nem tudok...

─ Jó, rendben. A kviddicsválogatás után mehetünk. - Na most jó kis könnyelmű nőcinek tarthat...

─ Te is jelentkezel fogónak? - Felcsillan a szeme. Reménytelen...

─ Aha. Próba szerencse.

─ Hol a seprűd? - Seprű... Hát persze...

─ Egy szóval se mondtad, hogy azt is kell hozni.

─ Végül is nem kell, csak ajánlatos. A sulinak elég béna típusai vannak.

─ Egy pill! - mondom neki, és már a táskámban kotorászok, míg a kezembe nem akad az, amit keresek. Egy ikertükör. Méghozzá speciális. Harry elintézte, hogy három tükör között létezzen a varázslat. Egy van nála, egy Ginnynél, és egy nálam. - Harry James Potter! Ginevra Molly Weasley Potter! - motyogom, mire előtűnik mindkettőjük arca. A baj csak az a dolgokkal, hogy ha nem mondom ki Ginny egész nevét, akkor nem működik. Mellesleg bármennyire is suttogtam, Ron meghallotta a két nevet, és most érdeklődve nézi a tükröt.

─ Valami baj van, Suze? - aggodalmaskodik Ginny.

─ Nem, baj az nincs, de kéne délután háromra a seprűm.

─ Az az igazság, hogy Bumfolt még nem végzett vele - húzza el a száját Harry, miközben megforgatja a szemét.

─ De már egy hónapja nála van! - méltatlankodok.

─ Nem kellett volna elkalandoznia a figyelmednek, és akkor most minden oké lenne - kezdi Ginny a hegyibeszédet, mire Harryvel egyszerre emeljük az égre a tekintetünket. Ginny kicsit megváltozott. Vannak pillanatok, amikor rájön az anyáskodás és a dirigálás, ami elől, sajnos, én sem menekülhetek. A seprűvel az történt, hogy amikor kimentem egyszer Harryvel a Chudley Csúzlik edzésére, és a szünetben tanítgatni kezdett, megjelent Jack - aki amúgy egy bunkó seggfej, de állatian néz ki -, én pedig elfelejtettem felhúzni a seprűt a Vronszkij-féle műbukásból. A seprűm beleállt a földbe, és elrepedt. Én minden karcolás nélkül megúsztam, de azóta nem repültem. Amúgy egy újfejlesztésű Tűzvillám volt, amit Harrynek csináltak, de ő nem mond le a régijéről, ezért nekem adta.

─ Most nem ez a lényeg! Kell egy seprű délutánra.

─ Majd elviszem az enyémet. Akkor már úgy sincs órám.

─ A tiédet? - döbbenek meg. Még sosem repültem Harry seprűjén. Én se kértem, ő se ajánlotta.

─ Igen, de csak akkor, ha megígéred, nem intézed el úgy, ahogy a sajátodat.

─ Az nem az én hibám volt!

─ Tudom, Jacké.

─ Világos! - vigyorgok rá, és megszakítom a kapcsolatot.

─ Ő az a Harry Potter? - kérdezi komolyan Rob, de nem néz a szemembe, hanem a tükröt szuggerálja.

─ Igen, de nem kell belőle pletykát csinálni, jó?

─ Ok, de mért nem mondtad, hogy ilyen felsőbb körökhöz tartozol? - Ahogy ezt mondja, érzem, hogy egy vaskos fal emelkedik kettőnk közé, és nem azért, mert nem kürtöltem világgá a dolgot.

─ Mert nincs szükségem arra, hogy a barátaim miatt vegyenek fel.

─ Aha, értelek - mondja még mindig a tükörnek, majd megfordul, és indulni készül, amikor utána szólok.

─ Amit most megtudtál, kérlek, ne mondd tovább!

Bólint, és folytatja útját. Valami itt nincs rendben... Közben mindenki megérkezett, és szétosztanak minket több csoportba. Felmérik a képességeinket átváltoztatástanból, bűbájtanból, bájitaltanból, párbajból, sötét varázslatok kivédéséből és oklumenciából. Az első három gyorsan és simán megy. Elmegyünk a párbajterem felé, ahol már végzett az előttünk lévő csoport. A helyiségben két meglepetés is vár. Az első Rob, aki az emelvény szélén ül, és hanyagul a lábát lógatja, míg a másik Alastor Mordon.

─ Rémszem?! - kiáltok fel, amivel kínos helyzetbe sikerül hoznom magam. Megint...

─ Mordon professzor, ha kérhetem! - Megmentett. Huh.

─ Bocsánat, professzor - kacsintok rá észrevétlenül, amit ős is viszonoz.

A nyáron többször oktatott ő is, és elég jóba lettünk. Persze azért egy szóval se említette, hogy itt tanít. Névsorban hív ki mindenkit, de Rob csak ásítozik. Nem tudom milyen tanáraik voltak a többieknek, de nem sokat tanulhattak. Többen nem is nonverbálisan harcolnak, és ahogy elnézem, oklumenciát se használnak, mivel Rob már csírájában elfojtja a próbálkozásaikat. Nem kell mondanom, én vagyok az utolsó. A többiek csüggedten nézegetik a földet, mikor Rémszem sorolni kezdi az adataimat.

─ Roxfort, 2001-2008. Tanár: Harry James Potter. Kíváncsi vagyok, Miss White, hogy ilyen neves oktató mennyi minden tanított meg magának.

Az emelvényhez sétálok. Rob a közepe tájékán áll. Mikor odaérek mellé, lenyújtja a kezét, és felhúz. A viselkedése olyan, mintha nem történt volna semmi. Meghajolunk egymás előtt, majd mosolyogva hátrálunk. Rémszem int, és rögtön egy nonverbális rontást küldök Robra, aki könnyűszerrel védi. Hamar rájövünk, hogy így sose lesz vége. Egymás után szórjuk az átkokat, épp csak akkora szünetet tartva, hogy a felénk tartókat védjük, miközben a csata már az elmében is folyik. Amelyikünk előbb elfárad, az a vesztes. Nem csalódtam, Rob enyhén jobb, mint az a beképzelt Miller. Ő legalább tud is. A csoport többi tagja már rég kapkodja a fejét közöttünk. Ahogy a szemem sarkából látom, két fiú már fogadásokat köt. Rémszem is izgatottan várja a végeredményt. Furcsa, eddig mindig nyugodt volt. Még sosem láttam ilyennek. Már kezdem unni ezt a kiegyenlített párbajt. Mondjuk, Rob rendesen megizzaszt - nem mintha én nem -, de akkor is sablonos már. Eszembe jut egy érdekes kombináció, amit még Rémszem tanított. Elég bonyolult volt megtanulni, de a nyár végére sikerült. Itt az ideje élesben is kipróbálni. Az elején még egy szokásos támadásnak tűnik, de három különböző fénycsóva hagyja el a pálcámat, majd ezután még három. Rob bármennyire is ügyes, ez azért még neki is sok. Az egyik varázslat telibe találja, és négy méterrel hátrább löki.

─ Ezt nevezem! - kiált fel Rémszem, miközben felsegítem Robot. Hallom ám a hangodban a büszkeséget!

─ Köszönöm, professzor!

─ Most menjenek tovább a sötét varázslatok kivédésére! - utasít minket, és Robbal elkezdi kielemezni az összecsapásokat.

Persze a következő két felmérésen is tarolok. Nem hiába tanultam és gyakoroltam egész nyáron. Az aulában pontosan háromkor megjelenik Harry, mindenki nagy ámulatára. Azt hozzá kell tennem, hogy ha szemmel ölni lehetne, már rég egy temetőben lennék.

─ Harry! - üdvözli Rémszem, és erősen megszorongatja szegény kezét.

─ Hello, Rémszem! Hogy mentek a mai párbajok?

─ Ha nem lett volna itt a kisasszony - biccent felém -, valószínűleg elaludtam volna Mr. Wilkinsszel együtt.

─ Ugyan, professzor - pirulok el teljesen.

─ Hagyd már ezt a professzorozást! - recseg rám mérgesen.

─ Oké, Rémszem! - vigyorgok. Eléggé idegesítő, hogy míg valakit egész nyáron tegeztem, azt most hirtelen magáznom kell.

─ Szóval szépen szerepeltél, Suze - büszkélkedik Harry.

─ Mordon professzor! - Rob közeledik hozzánk futva.

─ Harry, ő Robert Wilkins - mutatja be Rémszem egymásnak kettőjüket. - Őt győzte le Susie, a Képző párbajbajnokát.

─ Tessék? - döbbenek meg Harryvel egyszerre.

─ Hát igen - bólogat Rémszem. - Ő volt az első, aki egyedül volt bajnok. Mindig minden évfolyamon volt egy-egy, de Rob legyőzte mind a négy évfolyamelsőt. Most te vagy a bajnok, White.

─ Ezt most nem gondolod komolyan! - hüledezek mit sem törődve a csodálkozó diákokkal, hogy így beszélek egy bölcs tanárral.

─ De, halálosan komolyan.

─ De jó - húzom el a számat.

─ Mr. Wilkins, miért jött?

─ Elkezdenénk a kviddicsezők válogatását, professzor, és mivel ön az aurorok vezetője, jelen kell lennie.

─ Harry, te is velünk tartasz?

─ Még szép, Alastor! Talán meg tudom akadályozni, hogy Susie összetörje a seprűmet.

─ Nagyon vicces vagy - gúnyolódok vele.

Harry átkarolja a vállam, és az udvar felé indulunk. Ott már a fél iskola tolakodik, amikor pedig mi is megjelenünk, elviselhetetlen lesz a ricsaj. Rob rögtön odasiet egy csapat vörös kviddicstalárba öltözött fiúhoz, és egy pálcaintés után már rajta is hasonló szerelés van, kezében egy masszív terelőütővel.

─ Harry - fordul hozzá Rémszem. - Elvállalnád a válogatás lebonyolítását?

─ Hogy én? - Mintha még életében nem kviddicsezett volna.

─ Jobban értesz hozzá, mint én. - Na, ebben egyet értünk.

─ Felőlem - von vállat Harry, és mágikusan felerősíti a hangját. - Figyelmet! Mordon professzor megkért, hogy vezessem le a válogatást. Minden jelentkező álljon a saját szakjához, és azon belül ugyanazt a posztot választott emberekhez!

A többségnek még arra se volt ideje, hogy elgondolkodjon, ki ugráltatja, mert Harry csak úgy hadarta az utasításokat. Nem sokára már a hivatalisok hajtóit vette szemügyre, míg én az épület falának vetem a vállam, és onnan figyelek. Mindenhol új fogót keresnek, így azt is fel tudom mérni, ha bekerülök, milyen lesz az ellenfél. Minket hagy utoljára. Már minden jelentkező, csapattag és néző kivonult szinte a stadionból, mikor elkezdődik az őrzőnk kiválasztása. Érdekes módon, ahogy telik az idő egyre szivárognak vissza az emberek.

─ Kérem a fogó posztra jelentkezőket! - harsogja Harry, és pár fiúval elé lépek. Meg kell említenem, tágra nyílt szemekkel lesik a kölcsönseprűmet. - A feladat a következő: minél előbb kapjátok el a cikeszt. Beépített stopper méri az időt, és azt, hogy mennyire tudjátok követni. - Feldobja az aranygolyót, és az első srác már száguld is utána. Tíz perc múlva kifulladva érkezik vissza a cikesszel a markában. A többiek is hasonló eredményt elérve landolnak. Már csak én vagyok. - Hajrá, Suze! - kacsint rám, és elengedi a labdácskát, ami szélsebesen száll a magasba.

A többiekkel nem szórakozott ennyit ez a kis vacak. Most lefelé száguldok kinyújtott kézzel. Alig pár centi hiányzik. Harry alig tudja palástolni az idegességét. A homokos talaj vészesen közeledik. Négy méter... Három... Kettő... Egy... Az utolsó pillanatban emelem fel a seprű nyelét fél kézzel. A másikban ott ficánkol a kis golyó. Harry szétnyitja a cikeszt, és leolvassa a benne rejlő adatokat.

─ Negyvenöt másodperc és 93%. Szerintem egyértelmű, hogy az aurori csapatnak Susan White az új fogója.

Többen méltatlankodnak, és azt kifogásolják, hogy közeli kapcsolatban állok a bíróval, míg a csapat többi tagja a nyakamba ugrik, és bátorítóan veregetik a vállam. Most tűnik csak fel. Egyedül vagyok lány. De jó...

─ Jössz? - fordul hozzám Harry az aulában az egyik kandalló elől.

─ Ha nem túl nagy baj, elrabolnám a délután további részére - előz meg a válaszadással Rob.

─ Csak nyugodtan - mosolyog Harry rám, és eltűnik a zöld lángok között.

─ Gyere, a Foltozott Üst előtt áll a motorom. Tudod, mi az? - néz rám kérdőn, de mikor meglátja a vigyorgó képemet, már rájön magától is.

Az utcán tényleg ott áll egy fekete Indián. Elővesz két bukósisakot. Az egyiket nekem adja, a másikat pedig ő húzza fel. Lassan kikeveredünk a belvárosból, majd magunk mögött hagyjuk a külvárosokat is. A semmi közepén száguldunk persze a sebességhatár átlépése nélkül. Hogy én ezt mennyire élvezem. Mondjuk, az még jobb lenne, ha tegyük fel, úgy százhússzal mennénk, de azért ez se semmi. Az izmos hasát ölelem át, de most megbököm a vállát, mire bólint, hogy hallgat, de egy pillanatra se veszi le az útról a szemét. Rámutatok a kilométerórára. Még mindig nem néz rám, de megfogja a jobb csuklómat, visszateszi a hasára, és gázt ad. Akkorát sikítok, hogy ha lenne bárki is ezen az úton, az ijedtében az árokba rántaná a kormányt. Robnak rázkódik a válla a nevetéstől. Remélem, nem süketült meg. Pár perc múlva lassítani kezd. Legalábbis már nem nyomja tövig a gázt. A horizonton házak tűnnek fel. Most jut eszembe, a nagy izgalomtól azt se kérdeztem meg tőle, hogy hova megyünk. Nem is érdekelt. A hűvös szél kifújta a fejemből az össze többi problémával együtt. Hat óra lehet. Rob teljesen lelassít, és beérünk a faluba. Egy elágazásnál befordulunk, majd az utca végén egy tornácos ház előtt végleg megállunk. Rob leszáll a motorról, leveszi a bukósisakját, utána pedig nekem is segít.

─ Te itt laksz? - döbbenek le, mikor már megszabadultam a sisaktól, és jobban szemügyre vettem a házat.

─ Talán baj? - kérdezi némi sértettséggel a hangjában.

─ Dehogy! - kiáltom gyorsan még mindig a látvány hatása alatt. - Épp ellenkezőleg. Nagyon tetszik.

Furcsa pillantást vet rám, majd kinyitja a nagykaput, és begurul rajta a motorral, majd utánam bezárja. Persze mugli módon. A veranda után bevezet az előszobába, onnan pedig a balra nyíló konyhába. Leülünk egymással szembe, az asztal két oldalára, és szótlanul nézzük a fehér terítőt.

─ Kérsz valamit inni? - kérdezi unottan. Most minek szórja ezeket a közhelyeket? Mondja inkább azt, hogy menjek el!

─ Egy pohár vizet elfogadok - felelem, csak hogy tudjak majd mit kezdeni a kezemmel.

Feláll, kivesz a kredencből egy poharat, és megtölti a mosogatónál. Olyan más íze van ennek a víznek, mint a Godric´s Hollow-inak. Sokkal finomabb.

─ Figyelj, ha nem szeretnéd, hogy itt legyek, akkor mondd azt, és elmegyek - török ki, mikor már a fél poharam üres.

─ Bocs. Ne menj el, csak elég fura a helyzet - mondja még mindig az abroszt bámulva.

─ Az a furcsa, hogy egy házban lakok a nagy Harry Potterrel, és Rémszemmel voltam egész nyáron?

─ Mért, szerinted nem az?

─ Nem. Vigyázok a gyerekeire, mert Ginny nem bírná, Rémszem pedig keményen meghajtott, hogy átmenjek az alkalmasságin.

─ Amíg én azért dolgozok egész hétvégén, hogy meglegyenek a jegyzeteim, és a tandíjam, addig te biztos a barátnőiddel lógsz egy menő cukrászdában. - Ha eddig furcsaságokról beszéltünk, akkor ezt nem tudom minek nevezni. Alig ismerem, és már itt kiönti nekem a szívét, ami eddig nem volt rá jellemző. Ja, két nap alatt még nem fordult elő.

─ Eléggé el vagy tévedve - mondom fintorogva kicsit sértetten. Felemeli a fejét, és szürke szemét az enyémbe fúrja. ? Mugli származású vagyok. Úgy mentem a Roxfortba, hogy azt se tudtam, mire számítsak. Persze elolvastam a könyveket, amikben találtam valamit, de az semmi. Mikor végeztem a sulival, Harry tudta, hogy auror szeretnék lenni, és elég jóban voltunk már a kezdetektől, így felajánlotta, költözzek hozzájuk azzal a feltétellel, hogy segítek Ginnynek. Addig is ezt tettem, amikor ráértem. Imádom Jamest és az ikreket. Anyu halálra dolgozza magát, hogy öcsém tudjon tanulni, és engem is segítsen. Nem láttam nyár eleje óta a családomat. Akkor költöztem el Harryékhez. Ha ők nem segítenének, nem lennék sehol.

─ Bocs, nem akartalak megbántani, csak amikor kiderült, hogy ilyen viszonyban vagy velük, azt hittem...

─ Azt hitted, hogy egy elkényeztetett, beképzelt plázacica vagyok, aki minden jelentkezővel elmegy motorozni, aminek a végén az ágyában köt ki - vigyorgok rá.

─ Hát, valami ilyesmit - mosolyog vissza.

─ Na, szép. Amikor még nem tudtad, hogy kinél lakok, hogy kik a barátaim, akkor nem viselkedtél velem olyan távolságtartóan, pedig én nem változtam meg.

─ Bocs, csak tudod...

─ Az előítéletek - bólogatok, de a szám ugyanolyan görbe, mint volt. Olyan aranyos. - De most már elég ezekből a bocsokból. Annyit kérek, hogy ne a barátaim vagy a környezetem alapján ítélj meg, hanem magam miatt.

─ Megegyeztünk - nevet rám, és az asztal fölött kezet rázunk. - Amúgy honnan ismered ennyire a motorokat? Nem úgy tűntél, mint aki először ül rajta.

─ Pedig először ültem.

─ Komolyan? - képed el.

─ Aha, csak amikor még kicsi voltam, mindig motorozni akartam, de amikor letehetettem volna a vizsgát, anyukám nem engedte. Utána jöttek az egyre nehezebb felmérések, és el is felejtettem. Mondjuk, ebben a kviddics is közrejátszott. Száguldás, szél, magasság - álmodozó kifejezés jelenik meg az arcomon, a szemem előtt pedig látom a végtelen kék eget és a meseszép tájakat.

─ Meg tudlak érteni. - Látom, hogy nem csak mondod, hanem át is érzed.

─ Amúgy te minden reggel bemotorozol Londonba, tanítás után pedig vissza?

─ Aha.

─ Nem unod? - Hülye kérdés. Ki lenne képes ezt megunni?

─ Nem, egyáltalán nem. Bár még csak a második évemet kezdem így.

─ Előtte hogy jártál?

─ Sehogy - von vállat.

─ Hogy hogy? - Érzékeny helyre tapinthattam, mert az arca grimaszba torzul.

─ Másodévesként kezdtem a Képzőt, és egy év alatt jártam kettőt.

─ Én biztos kipurcantam volna.

─ Én is közel álltam az idegösszeomláshoz, de ha az ember tényleg akar valamit, akkor nem adja fel az első akadálynál.

─ De mért nem kezdted elsősként?

─ Egy évvel ezelőtt se volt több pénzünk, mint most. Épp csak annyi, hogy elkezdhessem.

─ Sajnálom.

─ Akkor menj el!

─ Mi?

─ Nem kell sajnálni! Nem azért mondtam, hanem mert kérdezted!

Feláll, és a kis konyha ablakához lép, ami az udvarra néz. Fogalmam sincs, hogy miért, de követem, és hátulról átkarolom a derekát - ahogy a motoron ülve is tettem -, és a lapockájának döntöm a fejem. Olyan jó érzés a közelsége. Nem rezzen össze, nem tesz semmit, csak áll mozdulatlanul. Biztos őrült sebességgel cikáznak a fejében a gondolatok, hogy mit tegyen. Ellökjön, vagy sem? Úgy érzem, mintha már rég ismerném, pedig tegnap láttam életemben először. Elhatározásra juthatott, mert mocorogni kezd, és lassan megfordul.

─ Nem kellett volna - hadarom, és rohanni kezdek az udvar felé.

─ Várj! - kiált utánam, és hallom, ahogy futva követ.

Nem állok meg. Dehogy is állok. Nem tudnék a szemébe nézni. Hogy lehettem ekkora marha? Pont olyan voltam, amilyennek hitt azután, hogy kiderült, Harryékkel lakok. Gratula magamnak. Hülye leszek megvárni, hogy meghallgassam a ˝bocs van barátnőm, és amúgy se vagy az esetem˝ című szöveget. Biztos, hogy van csaja. Ilyen pasinak ne lenne...

─ Állj már meg! - lihegi mögöttem.

A lábaim lassítanak, majd megállnak, pedig én minél messzebb akarok innen kerülni.

─ Te... aztán... tudsz... futni... - zihálja kezét az oldalára szorítva.

─ Ha Harry felügyeli az edzéseket, akkor erősítünk fél órát, majd másnap körbefuttatja a birtokot kétszer-háromszor. Nem csodálom, hogy a hivatalisok mindig legyőznek benneteket, ha mindannyian ilyen puhányok vagytok.

─ Ezt majd mondd el a csapatnak is, de vigyázz, mert a végén megköveznek!

─ Már ha hagyom magam. - Mit gondol? Hogy ott fogok állni mozdulatlan céltáblaként?

─ Miért futottál el? - Közelebb lép hozzám, és érzem, hogy egyenletesen vesz levegőt.

─ Mert nem akarom meghallgatni a ˝nem akarok bunkó lenne, de kopj le˝ monológot.

─ Miből gondolod, hogy ezt mondtam volna? - Egy fejjel magasabb nálam, és most olyan aranyosan néz le rám a szürke szemeivel.

─ Mert tudom. - Azért se fogok a karjaiba omolni, pedig annyira jó lenne. Mielőtt valaki ki akarna igazodni rajtam, megsúgom, nem fog menni.

─ Meg tudlak győzni az ellenkezőjéről? - A kezei lassan rásimulnak a csípőmre, majd a hátamra, és könyörtelenül húz közelebb magához.

─ Talán - válaszolom, és kitartóan fürkészem a szemeit.

Kínzó óvatossággal hajol le hozzám, és kezdi ajkaival az enyémet simogatni. Olyan bársonyosan puhák, hogy képtelenség neki ellenállni. De asszem ezt már mondtam... Önkéntelenül visszacsókolom, és a kezeim a nyaka köré fonódnak. Hogy lehetek ekkora mázlista? Egyre szorosabban fog, és egyre szenvedélyesebben csókol. Most boldog lehetsz Ginny.

─ Nem folytathatnánk ezt máshol? - szakítom félbe, mivel az út közepén állunk.

─ De - feleli Rob, és csillogni kezd a szeme. Komolyan mondom, nincs olyan pasi, aki nem rögtön a szexre gondol? - Nem akarlak leteperni - kezd védekezni. - Tényleg. - Milyen különös. A szeméből látszik, hogy igazat mond, de ez annyira... fura.

─ Elhiszem - mosolygok rá végül. Nem tudom, hogy csinálja, de elég, ha rám néz, és mindent elmond vele.

Megfogja a kezem, és az ajtó felé kezd húzni, ami a verandáról nyílik. Egy kisebb előszobába érünk. Jobbra a nappali van, szemben egy szoba, ami biztos Rob anyukájáé lehet. Mi balra megyünk, és egy étkezőbe jutunk. Pár lépcsőfok vezet lefelé, ahol már a konyha van. Benyit a jobb oldali ajtón, ami mögött egy harmad akkora szoba van, mint az enyém - és itt csak a hálómra gondolok! Balra egy könyvespolc, a fenti sarokban egy egyszemélyes ágy, míg a jobb oldali falat egy szekrény foglalja el. Leül az ágyra, és az ölébe von. Rögtön a nyakamat kezdi csókolgatni, amit szabadon hagy a sárga pamuttop. Ha az előbb nem néztem volna a szemébe, tuti leállítanom, hogy ez nekem korai. Mondjuk, az is érdekes, hogy kétnapi ismertség után már a szobájában vagyok. Gyengéden simítja végig az ujjaival a hátamat, a nyakamat, végül az oldalamat. Nevetve dőlök hátra a párnáira. Vigyorogva mászik fölém, és tovább csikálja a bordáimat.

─ Hagyd abba! - fetrengek már kínomban.

Visszahúzódik, és értelmezhetetlenül tekint rám. Nem értem ezt a pasit. Megfogja a kezem, és a hüvelykujjával lágyan simogatja a kézfejem.

─ Anyukád mikor jön haza? - Nem akarok ilyen helyzetben találkozni vele, mellesleg nem biztos, hogy örülne neki. Rob már nem kisfiú, de akkor is.

─ Holnap reggel. Huszonnégy órázik.

─ Aha. - Mért van olyan érzésem, hogy túl keményen dolgozik az anyja, túl kevés pénzért?

─ Ha valami baj van, nyugodtan mondjad!

─ Nem találod kicsit furcsának, hogy ennyi idő után már az ágyadban fekszek? - Feltámaszkodok, és kicsit oldalra döntöm a fejem.

─ Talán zavar? - A bal kezét a csípőm mellé teszi, míg a jobbal az egyik hajtincsemet kezdi csavargatni. Nem néz az arcomra, csak arra a fránya tincsre. Még így is látom a szemében, hogy neki is szokatlan a helyzet, de nem tagadhatja le, hogy élvezi.

Végül a keze áttér az arcomra, és gyengéden végigsimít rajta. Borzongás fut végig a hátamon. Meleg, sima keze van. Csak néz a szemembe, miközben nekidönti homlokát az enyémnek. Az orrunk is összeér. Szinte már érzem, ahogy újra megcsókol. A jobb kezével átkarolja a derekam, és lassan tolni kezd a fejemnél. Megfeszülnek az izmai, hogy megtartson. Nem hittem, hogy ilyen erő van benne, bár gondolhattam volna. Az egyik térdét berakja a combjaim közé - ne gondoljunk semmi rosszra! -, és félig rám fekszik. Olyan jó érezni a teste súlyát, pedig csak az egyik kezével nem támaszkodik. Tudom, vannak fura dolgaim, de hát istenem... A keze felcsúszik az oldalamon, a vállamon, a nyakamon, majd megállapodik a tarkómon, és csókokkal borítja be a nyakam. Fél óra meghitt csókcsata - és hangsúlyozom, kizárólag csók -, után hop-porral megyek vissza Godric´s Hollowba. Harry és Ginny izgatottan ül a kanapén, mikor megérkezek.

─ Na? - kérdezi Harry.

─ Mi na? - vigyorgok rá, amitől ő is mosolyogni kezd.

─ Részleteket akarok - nevet Ginny. Olyanok, mint a kamaszok...

─ Magánügy - öltöm ki feléjük a nyelvem, és felsétálok a szobámba, ahol rögtön egy levél írásának állok neki.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.