Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


21. fejezet-Áldozatok

2008.08.23

21

21. fejezet - Áldozatok

A történtekhez képest elég jól aludtam. Most a csili-vili kis rucimban lejtek az ebédlő felé. Mindenki ott van, és ahogy belépek, kíváncsian fordulnak felém.

─ Mi ez a ruha? - kérdezi Harry. Ja, hát tényleg, ebben még senki se látott.

Már épp nyitom a szám, amikor valaki közbevág.

─ Egy divatos, a származásához illő darab - mondja Helga, kedves mosollyal az arcán, ahogy az enyémhez kísértetiesen hasonló ruhájában - ilyen volt rajta tegnap is, meg szerintem mindig - odasétál mellém.

A jónép meg bámul, mint borjú az újkapura. Helgát szorosan követi Godrik, őt pedig Hedvig, oldalán Malazárral. Ettől a hapitól mindig kiráz a hideg.

─ Szájakat becsukni, szemeket megkeresni! - A hangomra kirázódnak az ámulatból, és újra kíváncsian fordulnak felém. - Azt ígértem, ha ideértünk, választ kaptok a kérdéseitekre. - Mindenki mocorogni kezd a helyén. - Nozomi, Oliver, Ron, James, kérlek, gyertek ide! - A szólítottak felállnak, és idetotyognak mellém. Beállítom őket az ősükkel szemben, és várom, hogy tegyék a dolgukat. Különböző színű csillámfelhő veszi őket körbe, hogy aztán eloszolva ugyanolyan színű ruhába öltöztessék a Többeket. Nozomi ugyanúgy fest, mint én, csak a ruhája gyönyörű mélykék, és a fejpántján a virág is. A fiúkon hosszú nadrág, ing és köpeny van. James bordóban, Oliver smaragdzöldben, míg Rob piszkos sárgában feszít. A nadrág mindannyiukon fekete az inggel együtt. A köpenyeiket egy-egy díszes csat fogja össze. Elégedetten nézek végig rajtuk, ahogy húzogatják a ruhát magukon. - Akkor kezdhetjük is a mesedélutánt - fordulok az asztalnál, guvadt szemekkel ülőkhöz. - A Négyekről már mindannyian hallottatok. Mint látjátok, sikerült megtalálnunk mind a négy Örököst. A feltétel egy: egyenes ági leszármazottnak kell lenni. - Intek egyet, mire megjelenik a Jóslatok Termének hátsó falának másolata, mint valami kemény lap, ami magától áll meg a levegőben. Griffendél örökösét a fiától, Benignusztól származtatják, Hollóhátét, a lányától és egyben Benignusz feleségétől, Szofróniától. Az ő gyerekük volt Ivor, akitől számítják a tiszta vérű Mardekár leszármazottakat. A Hugrabug vonal feje pedig Eulália.

─ Akkor te hogy jössz a képbe? - szólt közbe Cho, mire kapott mindkét oldaláról egy dühös pillantást.

─ Úgy, hogy a két család egyesült. Ivornak volt egy lánytestvére, ahogy Euláliának egy fiú, akik végül összeházasodtak, és a fiúk, Taddeus leszármazottja vagyok én. Ivor mindig is érdeklődött a sötét varázslatok felé. Akkor is volt sötét mágus, így Taddeus a gyerekeivel együtt elhagyta a kastélyt miután lezárta és elrejtette, majd Németországba költözött, és ott felvette a Ferdinand Leicht nevet. Wylie és Wendell korunk sötét varázslói, de remélem, nem érik el Voldemort szintjét. Azt még nem tudjuk, mi a céljuk, de egy biztos, nekünk - mutatok a mellettem állókra - közünk van hozzá.

Még sokáig folynak a kérdések, és amennyire tudok, válaszolok rájuk, majd az ebédet is feltálalják. A hangulat egyre oldottabbá válik, és mindenki kezdi otthonosan érezni magát, amikor mind a négy Alapító megjelenik előttem.

─ Beszélnünk kell - közli velem Godrik, és már indul is.

Libasorban halad szótlanul a kis csapat, míg meg nem érkezünk az Emlékek Terméhez. Most nem üres a terem, egy kis asztal is helyet kapott benne. Egyenesen oda mennek, majd sorban mindenki helyet foglal. Látom rajtuk, hogy zavarban vannak.

─ Na? - kérdezem nem épp udvariasan.

─ Az a helyzet tudod - kezdi Helga -, hogy mi se voltunk olyan szentéletűek, mint hiszed.

─ Mi se tartottunk be minden szabályt és törvényt - veszi át a szót Godrik.

─ Nekünk is voltak hibáink, kicsik is, nagyok is - folytatja Malazár.

─ De elrendeztük őket, és amennyire lehet, jóvá is tettük őket - kapcsolódik be Godrik is.

─ Most már kibökhetnétek, hogy mi van - szólok közbe.

─ Mi is csak a halálunk után, festményalakként kaptuk meg az információkat úgy, hogy mégse tudunk egymásra haragudni, nem tudjuk egymást számon kérni - veszi vissza a szót Helga. - Te eddig úgy tudtad, hogy Hedvignek és Malazárnak két lánya, míg Godriknak és nekem két fiúnk van. Tévedés. Viszony alakult ki, még ha nem is hosszú életű, de annál gyümölcsözőbb, Godrik és Hedvig illetve Malazár és köztem. Letícia Godrik lánya, nem pedig Malazáré, ahogy Oberon se Godrik fia, hanem Malazáré.

─ Ez olyan, mint egy brazil szappanopera - húzom el a számat, de az értetlenkedő pillantásokra csak legyintek.

─ Kérlek, ne hangoztasd azt, amit most elmondtunk, és csak is akkor fedd fel a titkot, ha az elkerülhetetlen.

─ Rendben - bólintok, és visszamegyek a szobámba.

Kezd ez a sok adat összekuszálódni a fejemben, és összeállni egy hatalmas nagy csomóvá.

***

Robbal ücsörgünk kint az udvaron, kivételesen nem a hét mázsás ruháinkban, hanem hagyományos mugli darabokban.

─ Mi volt abban a dobozban, amit a táborban dugdostál? - kérdezem tőle minden fajta előrejelzés nélkül.

Döbbenten néz rám, és látom rajta, hogy azt se tudja hirtelen, hogy miről beszélek.

─ Te honnan tudsz arról? - világosodik meg.

─ Mielőtt bementünk volna a városba. Korábban felébredtem, és akkor pakolásztál, de én alvást színleltem.

Hümmög párat, és nézi az ódon falakat. Lehet, hogy nem kellett volna így rátörnöm ezzel, de eddig sose volt alkalmam rá, hogy megkérdezzem. Vesz egy mély levegőt, és elmosolyodik.

─ Volt benne egy fotóalbum, annak a mása végül is, amit kaptál tőlem, és egy halom levél, amit az évek alatt írtam neked, de vagy nem küldtem el, vagy Harryék visszafordították. Sokszor nézegettem őket Amerikában és itthon is. Azok tartották bennem a lelket. Azok hitették el velem, hogy van még remény, hogy eljöhet a csoda, és újra veled lehetek. - Kisebb csönd áll be közöttünk. - Ugye megbocsátottál már Harryéknek.

Ezzel az egy mondattal egy elég mély sebet szakított fel. Megrohannak az emlékek arról az éjszakáról, az érzések, az, hogy éreztem kicsúszni a kezemből a boldogságot.

─ Ugye nem haragszol rájuk? Hallod? - ráz meg egy kicsit, amikor nem válaszolok.

─ Aha.

Tény, hogy nem haragszom rájuk, de ott az a tövis, és mindig is ott lesz. Bemászok az ölébe, és szorosan átfonom a nyakát. Valahogy nem tudok megnyugodni. Persze, Rob közelsége még mindig ugyanolyan hatással van rám, mint régen, de valami nem stimmel, valami történni fog.

***

Minden párkányon gyertyák, a víz tetején foltokban habcsókok, és élvezem a nyugalmat. Halkan kattan a zár, résnyire nyílik az ajtó, majd teljesen, és megjelenik benne Rob egy szál törölközőben. Döbbenten nézek rá. Mintha csak sétálni menne, belenéz a tükörbe, megnézi a tusfürdőm flakonját, majd közeledni kezd hozzám. Riadtan húzom fölém a megmaradt habot, és a mellem előtt összefonom a karom.

─ Mit keresel itt?

─ Gondoltam átruccanok. Zavarok? - kedvesen mosolyog, és leguggol a kád mellett.

─ Menj el, kérlek! - nézek a szemébe.

─ Most mi baj?

─ Csak annyit kérek, hogy menj ki.

Megütközve néz rám, de feláll, és egyenesen kimegy az ajtón. Lecsúszok a víz alá, így hallom, ahogy csukódik a szobám ajtaja, majd egy újabb. Visszament a szobájába. A homály és a habfürdő illata már nem nyugtat meg. Lassan kimászok a kádból, megtörölközök, belebújok a pólómba és a bugyimba, majd átcsoszogok a szobájáig. Ott ül az ágyon már betakarva, és a falnak dobál egy labdát. Leülök mögé, felhúzom a lábamat, és az ágy sarkán a baldachint tartó oszlopnak döntöm a hátamat.

 


 

─ Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni.

─ Nem voltál az. - Befejezem a dobálózást, és elé ülök a fejtámlához.

─ Amikor beléptél, hirtelen elfogott valami. Igen, most meglesz. Tényleg ott tartok már rég óta, hogy szeretnék veled lenni, de a következő pillanatban elfog az undor és a hányinger.

─ Kösz - húzom el a számat.

─ Nem miattad! Jaj, Merlin! - A fejét hátra dönti, a kezét az arcára rakja, és nagyokat sóhajt. - Annyira nem értem magam! Tom alatt jött ez az egész undorodás dolog, és nem tudod milyen szar, amikor magadtól undorodsz! Attól, amit teszel, és inkább nem is gondolsz rá, és el is megy tőle a kedved, mert, hogy képesek mások ezt csinálni? Egy idegbeteg vagyok. Az agyamra ment ez az egész.

─ Css - ülök közelebb hozzá, és felhúzom az ölembe, majd szorosan átölelem. Tényleg fogalmam sincs, mit érez, de azt se tudom, hogy hogy tudnék segíteni. - Nincs semmi baj.

─ Már hogy ne lenne? - ugrik fel, és elsiet az ágy egyik végétől a másikig, majd vissza. - Itt vagy te meg én, és miattam fog zátonyra futni a kapcsolatunk!

─ Most fejezd be! - ugrok elé, és megragadom a kapálódzó kezeit. - Nem foglak elhagyni! Érted? - nézek mélyen a szemébe. - Nem foglak azért eltaszítani magamtól, mert olyat érzel, amiről nem tehetsz! Szeretlek, akkor is, ha sosem leszel velem úgy!

Nem válaszol, csak újra felzokog, és a nyakamba veti magát. Annyi rossz dolog történt vele eddig is, bár a gyerekkoráról még mindig nem tudok semmit, de a java még hátra van, és mégis tud feltétel nélkül szeretni.

 


 

Hazudtam. Jobban mondva, inkább elhallgattam az igazságot, mert tényleg éreztem ezt, és tényleg Tomnál jött elő az egész, és Helgának igaza van, és nem állunk úgy, hogy azt csináljak, amit akarok. Rob szorosan ölel magához, és gyengéden simogatja a hátam. Annyira szeretem ezt. Ilyenkor minden olyan békés, és tudom, ő mindig velem lesz. El szeretnék mondani neki mindent. A megérzésemet, a feladatot, mindent, de nem tehetem.

***

Ha izgalomról van szó a kastélyban, akkor Steve-et és Christ senki se körözheti le. Hol Godrikon, hol pedig Hedvigen lógnak, néha Malazár és Helga is sorra kerül. Szeptemberben megkezdik első évüket a Roxfortban, ha minden jól megy. Sajnos a helyzet egyre súlyosbodik, bár az iskolát még nem érte el, de jelen van, és minden szülő aggódik. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy fogják velük megértetni, hogy mégse mehetnek iskolába, ha úgy adódik. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy utolsó évemet kezdeném a Képzőben. Muszáj visszamennem!

***

Sikerült a lehetetlen. Rá tudtam venni Rémszemet, a Renddel és legfőképpen Tonksszal és Mióval együtt, hogy a fiúkat engedjék el az iskolába. Kemény harc volt, de győztem. Most itt állunk a peronon, és folyik a könnyes búcsúzkodás. Elérnek hozzám és Robhoz is. Mi vagyunk az utolsók a sorban.

─ Ezeket rakjátok el! - adom a kezükbe a két csomagot úgy, hogy senki se lássa.

─ Ez... - kezdi kapizsgálni Steve.

─ Csak nem... - vigyorodik el Chris.

─ De, pont azok, de nekem el ne áruljátok, hogy odaadtam, mert a szüleitek még leszedik a fejem. - A nyakamba ugranak, és majd kiszorítják belőlem a szuszt. - Aztán egy jó szót se haljak rólatok! - kacsintok rájuk, ők pedig felszállnak a vonatra, zsebükben egy felejthetetlen év kellékeivel.

Rob játékosan megcsóválja a fejét, és átkarolja a derekam. Hát igen. Ő is nagy érdeklődéssel hallgatta Harryék és az én meséimet. Ahogy eltűnik a vonat a szemünk elől, Rémszemmel azonnal a Képzőbe hoppanálunk. Igen, ez is sikerült. Belépve a termünkbe elfog valami megismételhetetlen érzés. Utoljára léptem be ezen az ajtón szeptember elsején. Jess azonnal rám veti magát. Szép barnára sült a nyáron, míg én ugyanolyan fehér vagyok, mint télen.

─ Na, hogy telt a nyarad? - nyom le a helyemre, és látom a szemében, hogy mit akar tudni.

─ Nem, nem történt meg. Nem akartam. - Úgy néz rám, mint egy sültbolondra. Ő az egyetlen, aki tud Robról és a kis történetéről, Blaise-t kivéve. Mindenki másnak Rémszem azt mondta, hogy Matnek sürgősen vissza kellett mennie Amerikába.

─ Te meghibbantál? - Jól van Jess, még csak a fél osztály figyel ránk, nem lehetne kicsit hangosabban?

─ Nem, de nem az volt az a pillanat.

─ Ugye tudod, hogy mekkora mázlid van vele...

─ Igen, tudom. - Ilyenkor mindig elfog a bűntudat Rob miatt. Nem félek, tudom, hogy nem csal meg, de annyi mindent tett értem, elrendezhetném már ezt magammal, majdnem 22 évesen. De öreg vagyok.

Mi vagyunk a rangidősek. De fura. Az elsőévesek úgy néznek ránk, mint hatszemű, háromorrú, tízkarú szörnyekre. Én is ilyen lettem volna? Jess nem felejt el beszámolni a nyáron elfogyasztott pasijairól sem.

─ Komolyan, irigyellek - fakad ki ebédszünetben.

Az udvaron henyélünk a fűben, rövidnadrágban és topban. Felkönyökölök, és úgy bámulok le rá.

─ Mert?

─ Ott van neked Rob, és tök mindegy, mennyire csöpög, de ti egymásnak vagytok teremtve.

─ Csak nem egy tartós kapcsolatra vágysz, édesem? - mosolyodok el, hallva a mindig feminista, betörhetetlen Jesst.

─ Változnak az idők, én is változom, még ha nem is olyan nagy mértékben, de változom.

Eljátszom a gondolattal, hogy Jess egy jóképű, kedves fiúval sétál valahol. Eddig nem nagyon volt szokása. Mindig valami baja volt minden fiúval.

─ Na, és mi lesz a kviddicscsapatunkkal?

─ Jé, tényleg, hajtóhiányunk van - kap a témán.

─ Bezony - húzom el a szám -, és semmi kedvem egy elsőst bevenni.

─ Megértelek. Shane a legfiatalabb, de ő is már harmadéves az idén.

─ Nehéz dió - ráncolom a homlokom. - Mégsem írhatom ki úgy a jelentkezési papírt, hogy csak harmad évtől fölfelé.

─ Hát elég nagy botrány lenne belőle, az tuti.

─ Kéne egy ismerős, aki jó hajtó, és velünk egy korú.

Jess komolyan elgondolkozik, de ahogy én, úgy ő is eredménytelenül jár. Ránézek az órámra, és csalódottan veszem észre, hogy ideje visszamennünk. A teremben Rémszem mellett egy ismeretlen, fiatal férfi áll. Jess-szel leülünk a helyünkre, és kíváncsian kezdjük vizslatni az idegent.

─ Szeretném bemutatni Martin Craiget, aki az idei évben átveszi a párbajtan illetve az SVK órákat.

Jess-szel hitetlenkedve nézünk össze. Mit akar egy most végzett ˝tanár˝ egy csapat végzős aurorral? Ezt valahogy nem most és nem itt kellett volna. Mért nem az elsősök kapják meg? Végül mégis felnézünk a kis zöldfülűre. Sötétbarna haja van, olyasmi, mint Harrynek, izmos teste, széles vállai és... szürkéskék szemei. Ezt nem hiszem el! Jess-szel egyszerre fordulunk egymás felé, és tör ki belőlünk a nevetés. Az egész csoport minket bámul, ahogy fetrengünk a padon. Rémszem már készül is a fenyítésre, de Martin - de furcsa - visszatartja. Lassan sikerül úrrá lennünk magunkon, így Rémszem visszatér a szokásos szövegéhez, de én nem tudok rá figyelni. Leköt egy kristályosan csillogó, kék tenger.

Jess tengerparton szerzett barna keze ver ki az álmodozásból.

─ Vége a szövegnek. Jössz, eszünk egy fagyit az Abszol úton?

─ Nem, bocs, majd holnap találkozunk!

Rá se nézve kapom a vállamra a táskám, és enyhe csípőrázással elindulok a tanári asztal felé, ahol Rémszem beszél az új tanerővel. Mint a kis nyomulós libák, dörgölőzök Martinhoz.

─ A tanár úr nem szabad véletlenül délután? - rebegtetem a szempilláimat.

Blaise megforgatja a szemét, a többi fiú pedig megütközve bámul rám. Rémszem is megpróbál a másvilágra küldeni a pillantásával, de nem igazán érdekel. A domborodó izmok, a csillogó szemek túlságosan lekötik a figyelmem.

─ Miért érdekli az a kisasszonyt? - kérdezi ellenállhatatlanul mosolyogva Martin.

─ Csak arra gondoltam, elmehetnénk valamerre. Van motorja, professzor, ugye?

─ Ne bámészkodjanak már! - rivall rá Rémszem a csoportra, és mint pásztor a nyáját, kezdi kiterelni a jónépet a teremből.

Nem várok választ, én is elindulok kifelé, de mielőtt még kilépek a folyosóra, megragad egy erős kéz az alkaromnál, és beránt az ajtó takarásába. Mosolyogva fogadom a szenvedélyes csókot, amit kapok, és amit jókedvem elmúltával, ugyanolyan szenvedéllyel viszonzok. Érzem a fenekemre lecsúszó két kezet, az egyre erősebb húzást, a hozzám simuló, kidolgozott testet és valamit, ami mindennél jobb érzéssel tölt el. Hirtelen tépem ki magam az ölelő, simogató karokból, igazítom meg a felgyűrődött felsőmet, és a kábult, homályos tekintetű Martint otthagyom az ajtó árnyékában. Én se festhetek sokkal jobban. Az éles fény, ami a folyosón a szemembe tűz, bántón irritál. Te megőrültél? Mért hagytad ott? Iskolában vagyunk! Első nap kivágnak, ha rajtakapnak minket. Nem megyek még az aulába, még nem megy. Elsétálok egy kihalt folyosóra, ahol olyan termek vannak, amelyeket már nem használnak, felülök a nyitott ablak párkányára, és nézem az udvart szegélyező öreg fákat. Lassan kezdek megnyugodni. Annyira szeretném Robot ilyen közel érezni magamhoz, szeretnék vele csak úgy együtt lenni, hogy nem vagyunk időhöz kötve. Amikor boldog lehetnék, mért kell, hogy valami közbe jöjjön? Nem akarok visszamenni a kastélyba, mert ott rögtön rám aggatják a bajaikat, a gondjaikat, a jóslataikat. Lepattanok az ablakból, és a hoppanálási ponthoz sietek, mit sem törődve az utánam kiabálókkal. A hely régi ismerősként köszönt. A kis domb, a patak, a végtelen mező... Elterülök a fa árnyékában a dombocskán, és nézem a lassan sárguló leveleket. Néhol átszökik a lombon a fény. Fogalmam sincs, mióta gondolkozom, amikor távolról halk pukkanást hallok, majd sietős lépteket.

─ Hála Merlinnek! - hallom a megkönnyebbült kiáltást, majd pár perc múlva meglátom Rob aggódó arcát. - Hol voltál eddig? Már nem tudtuk, hol keressünk.

─ Nem vagyok óvodás, tudok magamra vigyázni! - ülök fel, és a szemem sarkából látom, ahogy eltűnik egy ezüstös borz.

─ Az volt a suli feltétele, hogy rögtön visszamész a kastélyba, amint vége az óráidnak!

─ Igen, és nem az, hogy kapok még egy felügyelőt! - pattanok fel, és érzem, most rázúdítom minden mérgemet.

─ Ha olyan nagy meglepetés, hogy én is aggódom érted, akkor sajnálom! - kiabál már ő is.

─ Igazán szólhattatok volna! Amúgy meg nagyon jó lesz, ha az utolsó évemben még azért is rám szállnak, mert kikezdek az egyik tanárommal! Már csak az hiányzik, hogy a diri előtt kössek ki! - tajtékzom.

─ Nehogy már mindenért engem hibáztass! Nem én kezdtem szórakozni az osztályom előtt!

─ Úgy csinálsz, mintha te semmit se léptél volna!

─ Hát nem csináltam hülyét magamból!

Nem mondok semmit, hátat fordítok neki, intek a pálcámmal, mire sportcipő és egy laza póló lesz rajtam, rövidnadrággal, majd futni kezdek a mező eddig még sosem látott vége felé. Nem szeretek terepen futni, de most szükségem van rá, különben Rob nyakába borítok mindent. Már látom a rét túlsó végét szegélyező fákat. Újból földhöz csapódó lábakat hallok közeledni.

─ Még mindig jól tudsz futni.

Gyorsítok. Rég nem mozgattam meg magam ennyire. Nyújtom a lépteimet, érzem, ahogy a hajam lobog mögöttem, és száguldok. Az ellenszél kifújja minden dühömet, azokat otthagyom magam mögött. Véletlenül megbotlok egy kiálló fűcsomóban, elterülök a földön, és gurulok még pár métert.

─ Susie!

Ahogy fölém hajol, és látja, semmi bajom, elkezdi csikálni az oldalamat.

─ Ne! Hagyd abba! - visítok, és rúgkapálok. Csak fejbe ne rúgjam szegényt.

Legördül rólam, mellém fekszik, és úgy liheg.

─ Sajnálom - töröm meg a beállni készülő csendet.

─ Én is sajnálom. Nem szabadott volna ilyen szigorúnak lennem veled. - Szorosan odabújok az oldalához. - Fogalmam sincs, milyen elvárásokat állítanak eléd, de belehalnék, ha valami történne veled.

─ Tudom, bocs, csak ami a suliban történt...

─ Semmi baj! Te ne haragudj rám, hogy így rád támadtam.

─ De ne kérj bocsánatot! - ülök fel mellette. - Jó volt, és igazán adhatnék már én is neked valamit.

─ Nem tartozol semmivel - ül fel Rob is, és simogatni kezdi az arcomat. - Én akkor is szeretnélek, ha te nem, és bármeddig küzdenék érted.

Átölel, és hagyja, hogy a mellkasának döntsem a fejem. Gyengéden simogatja a hajam, majd feláll velem együtt, letesz maga mellett, és megfogja a kezem.

─ Ideje mennünk. Holnaptól kemény hajtás kezdődik, és én se foglak kímélni.

─ Remélem is - mosolygunk össze.

─ Amúgy nem izgulsz a látogatók miatt?

─ Milyen látogatók? - Lehet, mégis oda kellett volna figyelni Rémszemre?

─ Több aurorparancsnokságtól és különböző nyomozó vagy őrző-védő irodától jönnek küldöttek, hogy kiválasszák a legtehetségesebbeket. Nem figyeltél Rémszemre? - kacsint rám.

─ Majd nem bámulsz, és akkor menni fog. Amúgy nem izgat, mivel nem mehetek dolgozni.

─ De...

─ Nem. Nem lehet. A sulit is csak azért járhatom ki, mert szükségem lesz rá. Ha pedig már itt tartunk, ki tudja, hogy túlélem-e ezt az egészet.

Rob megtorpan, és úgy néz rám, mint akit a legszebb álmából rángattak vissza a valóságba. Ő tényleg nem gondolt erre.

─ Ne mondj ilyet! - suttogja elfúló hangon.

─ Jobb, ha felkészülünk rá. Minden háborúnak vannak veszteségei.

Nyugodtnak kell maradnom, higgadtnak, pedig legszívesebben mindent megtennék, amit szeretnék, hogy ha itt hagyom ezt a világot, elmondhassam magamról, éltem.

***

Másnap, ahogy Martin mellett belépek a terembe, egy papírgalacsin száguld el az orrom előtt, és ér célt csont nélkül a sarokban álló kukában. Kíváncsian fürkészem a termet a küldőjét keresve. Jess is észreveszi, hogy mi spannolt fel ennyire, és észrevétlenül Blaise felé int a fejével. Drága őrzőm a szokásos haveri társaságában mulatja az időt, és épp hátba veregeti... Timet. Hát persze! Tim Buckley. Rövid, csigás, aranyszőkés barna haja van, kellemes árnyalatú barna bőre és világító kék szeme. Minden hajtóválogatón ott volt, és nem is volt rossz a teljesítménye, csak mindig akadt egy kicsivel jobb nála.

─ Tim! - kiáltok oda neki. A teremben néma csend lesz egy pillanat alatt. - Gyakorolj Blaise-zel, kapsz egy hetet.

Nem kell senkinek se magyaráznom, mindenki érti, és az említett két fiútól még egy hálás pillantást is kapok.

─ Így kell kérlek hajtót szerezni - ülök le Jess mellé.

─ Miből gondolod, hogy jó lesz?

─ Tudom - pillantok a felvillanyozott fiúra. - Minden válogatón ott volt, és egyre ügyesebb is lett, Blaise pedig segíteni fog neki, hogy tökéletes legyen.

A fontos beszélgetést Martin szakítja félbe.

─ Úgy gondoltam, nem fogunk szórakozni. Most azonnal átmegyünk a párbajterembe, ahol el is kezdjük a gyakorlati felkészülést. A cuccotokat hagyjátok itt!

Átbattyogunk a nem messze lévő terembe, ahol most rendhagyóan, két emelvény van.

─ Mordon professzortól tudom, hogy Mis White a legkitűnőbb párbajozó a csoportban, ezért a segítségével fogom felmérni a tudásotokat. - Többen nagyot nyelnek. - Választhattok ti, hogy melyikünkkel szeretnétek megküzdeni.

Egy csoport szőke liba már indul is Martinhoz. Fogalmam sincs, hogy jutottak el idáig, de megtépem őket, ha be mernek próbálkozni nála!

Csak nyugi, egyiküknek sincs esélye nálam.

Hitetlenkedve kapom Martin felé a fejem, mire ő büszkén felemeli a jobb kezét. Rajta van. Rajta van az a karkötő, amit az első, közös Valentin napunkon kapott tőlem. Még vetek egy ölő pillantást a libucikra, majd visszafordulok a körülöttem összegyűlt kis csoporthoz. Jess áll közvetlenül mellettem, és nyugtatóan mosolyog.

Legyél velük kíméletes!

Tim és Blaise is mellettem van. Sorban lépnek fel az ellenfelek, ahogy az előttük lévő pálcát vesztett. Nem szólhat senki semmit, nagyon visszafogom magam. Végül Martin lép fel velem szembe, és kihívóan néz rám.

Gondolod, hogy most le tudsz győzni?

Nem válaszol, csak meghajol, és hátrál. Hát akkor hajrá! Kiderül, mennyit fejlődtünk négy év alatt. Én indítok, Martin lazán véd. Feszegetjük, ki kezdje el az igazi párbajt. Koncentrálok, összeszedem a gondolataimat, és indítok. Nem akarok itt szórakozni holnap estig. Kombinált átkok, ártások, rontások töltik be egy pillanattal később az egész termet. Vissza kell fognom az előtörni készülő mágiámat, azt, amit a Négyek hagytak rám. Így mindenki előtt nem parádézhatok, de le kell győznöm. Ha vele nem tudok elbánni, akkor Wendellnél és Wylie-nél esélyem sincs. Indulni kell. Amennyire tudok a folyamatos fénycsóváktól, előre gondolkodom, összerakok egy sort az általam ismert legerősebb igékből, és visszaverve egy átkot, elindulok. Most vagy soha. Nem védekezem pajzsokkal, elfordulok vagy elhajolok előlük, miközben folyamatosan menetelek Martin felé. Már csak védekezik, és az utolsó átkot elküldve, egy karnyújtásnyira állok tőle, a pálcát a mellkasának szegezve.

─ Túl lassú - hallok egy rekedt hangot oldalról. - Lassú vagy.

─ Tudod, miért - fordulok Rémszemhez.

─ Minden délután edzeni fogsz.

─ Értettem.

Leugrok, és Rémszem mellett, a döbbent tekintetektől kísérve, kisétálok a teremből. Jess fut utánam, és kapja el a felkarom. A szemében értetlenség csillog.

─ Mondd meg Blaise-nek, hogy mostantól ő a csapat vezetője!

─ Tessék?

─ Nem lesz rá időm. Keressetek egy új fogót!

─ Mi van?

Nem válaszolok, hanem elfutok az aulába, a hoppanálási pontról pedig rögtön a kastélyba megyek.


Jess rohan felém a kifelé tartó diákokon keresztül.

─ Beszélned kell vele! - csukja be az ajtót maga mögött, így csak ketten vagyunk. - Most adta át Blaise-nek a csapatkapitányságot és lépett ki a csapatból!

─ Tessék? - Mért csinálod ezt, angyalkám?

─ Jól hallottad! Meg kell neki mondanod, hogy nem teheti ezt, tök mindegy, hogy miért!

─ Attól tartok, nem hallgatna rám, és tény, hogy nem fog tudni elég időt fordítani rátok.

─ Mi a dolga, hogy ennyire lefoglalja?

─ Jobb, ha nem tudod, és amúgy se mondhatom el.

Ahogy beteszem a lábamat a kastélyba, hangos ordibálás hallatszik mindenhonnan. Ginny és Mione a fejüket csóválva sietnek az emeletre. A hangokat követve indulok el a földszinten. Mi a Merlin nyilát csinálnak ezek?

─ Tartsd a pajzsot!

─ Védekezz!

─ Ne lassulj!

─ Használd az örökölt mágiádat, a fenébe is!

Kinyitva az egyik ajtót, kis híján eltalál egy ismeretlen fénysugár. A teremben vibrál a levegő a felszabadult energiától. A négy Alapító a négy sarokban áll egy kicsivel kisebb körben pedig Rémszem, Harry, Ron és Remus, míg középen... Suze! Ezek megőrültek?

─ Álljatok le! - ordítok rájuk, majd Susie-hoz rohanok, aki a földön térdel már izzadtan, sebesen, kimerülten, és ölelem át védelmezően.

─ Takarodj onnan! - rivall rám Rémszem, és már indítana egy újabb átkot, ha nem lennék nála egy hajszállal gyorsabb.

A pálca messzire repül a kezéből, és Susie félájultan csuklik össze a karjaimban.

─ Ostoba kölyök! - kezd üvölteni Rémszem, és fujtatva közelít hozzánk. - Tűnj onnan, míg szépen mondom, és foglalkozz a saját dolgoddal.

─ Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyétek, világos? Ő is ember, és pont neked, Harry, kéne tudnod, hogy min megy keresztül, és neked kéne a pártját fognod! - kiabálok az említettel.

Harry bűnbánóan hajtja le a fejét. Igen, ő megértette. Nem hiszem el, hogy egy gépet akarnak belőle csinálni! Nem egyedül vívja ezt a háborút! Felnyalábolom a rongybabaként összecsuklott Susie-t, és meg se állok vele a szobájáig.

─ Fify! - A manó rögtön megjelenik, és ahogy meglátja úrnőjét, teniszlabda méretű szemei majd´ kiesnek a helyükről. - Hozz kérlek, erősítőfőzeteket és egy pár tégely sebgyógyító-krémet is!

─ Azonnal, uram! - hajbókol, és már el is tűnik.

─ Mért csinálod ezt, mondd? - kezdem simogatni Susie balját.

Fify halk pukkanással újra a szobában van. Kezében fiolákat, tégelyeket és egy tál vizetl tart, benne egy puha ronggyal. Felpolcolom Suze hátát párnákkal, és elkezdem sorba megitatni vele a fiolák tartalmát, míg Fify a ronggyal törölgeti a homlokát, és a sebei környékét, hogy utána bekenhessem a krémmel. Fifyt úgy kell lefogni, hogy ne essen neki Rémszenek. Valahogy én is így állok a dolgokkal. Susie csak késő éjjel tér magához.

─ Hol vagyok?

─ A szobádban, nyugi! - szorítom meg a balját.

─ Mi történt? - tápászkodik fel.

─ Azt én is szeretném tudni. Már félájult voltál, amikor megtaláltalak.

─ Csak gyakoroltunk.

─ Már bocs, de ez jobban hasonlított egy kínzáshoz.

─ Bírtam.

─ Azért csak éjfélkor térsz magadhoz, mi? Tudd a mértéket, mert ezzel csak ártasz magadnak! Jess így is ki van akadva.

─ Te meg azt tudhatnád, hogy fel kell készülnöm!

─ De nem a boldogságod és az életed árán. Nem vagy egyedül!

─ Te ezt nem értheted! - pattan ki az ágyból, és megy az ablakhoz.

─ Akkor segíts megérteni! - lépek mellé, és fordítom felém a fejét.

─ Inkább engedj el!

─ Mi? Dehogy is!

─ Nem akarlak bajba keverni - kapja el a fejét. A szemében könnyek csillognak.

─ Nem érdekel! - fogom meg a két vállát, és egész testével felém fordítom. - Nem fogom hagyni, hogy egyedül küzdj meg bármivel is, amiben segíthetek! Nem fogsz tudni elküldeni magadtól!

Rám emeli könnyes, barna szemeit, és szorosan átöleli a derekam. Belefúrja a fejét a vállgödrömbe, én pedig a hátát kezdem simogatni. Fél, ahogy én is.


─ Nem mehetsz el! - támad nekem Alex.

─ Nem hagyhatsz itt minket! - esdekel Joe.

─ Mi lesz velünk nélküled? - pánikol Shane.

─ Beszélnünk kell! - áll elém Blaise és Jess mindenre elszántan.

─ Nem kell. Tim lesz az új hajtó, és kerestek a helyemre egy új fogót.

─ De miért? - marad még mindig komoly Blaise. Na ezért lesz ő az utódom.

─ Majd egyszer megtudjátok.

─ Tényleg kiléptél a csapatból? - lép elém Tim.

─ Tényleg - mosolygok rá. - Bevettelek még a csapatba, szóval ne kelljen benned csalódnom! - kacsintok rá, és a terem ajtajában álló Martinhoz lépek.

─ Jól vagy? - kérdezi aggódva.

─ Kicsit fáradtnak érzem magam, de amúgy minden oké.

─ A karod is rendben van? - tűri fel a talárom bő ujját, ami egy elég csúnya horzsolást takar.

─ Egyre jobban. Majd elmúlik.

─ Remélem, többet nem akarsz ilyet csinálni.

─ Gyakorolnom kell!

─ Két órát maximum naponta, jó? Segítek én is, ha gondolod, de nem akarok a személyes ápolóddá válni.

─ Jó - bólintok.

Nem tehetek mást. Muszáj edzenem, de nagyon aggódott és aggódik értem. Beterel Timmel, Blaise-zel és Jess-szel együtt a terembe, és el is kezdődik az idei első SVK-nk.

─ Azért eljössz a fogó válogatóra? - súgja Jess.

─ Majd meglátom.

***

Két óra gyakorlás után, fáradtan nyúlok el egy kád meleg vízben, a csípő érzést kiszorítva a tudatomból, amennyire tudom. Ahogy betenném a karomat is, a könyököm égni kezd. Nem igaz! Egy elég nagy részen sikerült lenyúznom róla a bőrt. Csak Rob meg ne lássa! Harry mesélte Ronnal és Remusszal versengve, hogy mindkét jómadár griffendéles lett. Egy dologtól nem félek, hogy szégyent hoznak a felmenőikre.

─ Minden rendben van? - kiált be Rob az ajtón.

─ Persze! Mindjárt megyek!

Ilyen régóta bent volnék? Kiszállok a kádból, megtörölközöm, felhúzom a hosszú ujjú és nadrágú pizsamámat - már csak a sebek elrejtése végett -, fogat mosok, és kimegyek. Rob az ágy végében ül, és rögtön az ölébe ülök.

─ Csak nem fázol? - ölel magához.

─ Egy kicsit.

Nem szeretek hazudni, de nem akarom azt se, hogy még jobban aggódjon.

─ Átköltözöm hozzád, ha gondolod, és akkor nem fogsz - mosolyog rám kicsit csibészesen, és végigsimít a karomon.

─ Helgáék úgyse mennének bele - próbálom természetesen mondani, de közbe összeszorítom a fogam, és próbálok semmilyen egyéb hangot kiadni, de észreveszi, hogy összerándultak az izmaim.

─ Mi a baj?

─ Semmi.

─ Húzd fel az ujját! - parancsol rám.

─ Nincs ott semmi.

─ Húzd fel!

Megadom magam, és óvatosan felhúzom a pizsama ujját. Az újabb horzsolásom most már gennyes.

─ Ez nem a tegnapi, igaz?

─ Nem - sutyorgom lehajtott fejjel.

─ Van még? - Semmi érzelem nincs a hangjában.

Felállok, és lassan letolom a nadrágot, ami alá húztam még a fürdőben egy sportos alsót, mert tudtam, hogy melegem lesz így, beöltözve. A két térdemen hasonló seb, mint a könyökömön, az egyik vádlim végig lehorzsolva, kicsit véresen. Rob szó nélkül áll fel, és indul az ajtó felé.

─ Várj! - kiáltok utána, és a fájdalommal nem törődve igyekszem utána.

─ Szólj majd, ha nem akarsz ilyen olcsó hazugságokkal átverni.

─ Hallgass meg! Kérlek! - állok elé. - Tudtam, hogy mérges leszel miattuk, ezért nem akartam elmondani.

─ Azzal, hogy nem mondod el, még ugyanúgy aggódok miattad, és a kapcsolatunknak ártasz azzal, hogy átejtesz.

─ Sajnálom! - fogom meg a mellkasán a pólóját, és döntöm neki az arcom.

─ Na, gyere, hadd ápoljalak le - húz az ágyhoz, leültet rá, és előkotor az egyik szekrényből egy egész doboznyi kenőcsöt.

Óvatosan bekeni minden - még a legapróbb - karcolásomat is, majd a kezembe nyom egy fiola sebgyógyító főzetet.

─ Esküszöm, elmegyek gyógyítónak.

─ Akkor ki fog engem ápolni?

─ Ki akarsz sajátítani? - csikálja meg finoman az oldalam.

─ Még jó - vigyorgok rá, mikor abbahagyja.

─ Kis önző.

─ De azért szeretsz, ugye? - nézek rá boci szemekkel.

─ Hát...

─ Hú, ha nem fájna ennyire mindenem, most megkapnád a magadét.

─ Most inkább aludj, hogy legközelebb ne úszhassam meg ennyivel - mosolyog, majd feláll mellőlem, és eloltja a fényeket.

─ Elmész? - kérdezem szomorkásan. Nem érdekelnek a hülye szabályok!

─ Mit kapok, ha maradok? - fordul vissza vigyorogva.

─ Ez a mai világ... Már semmit se tesznek ingyen.

Észre se veszem, hogy mellém fekszik, csak az óvón a derekamra fonódó karok, és a nyakamba fúródó ütemesen szuszogó feje nyugtat meg.

***

Jess egyedül maradt. A fogó Blaise öccse lett.

─ Nem is tudtam, hogy van öcséd - lépek hozzá az egyik szünetben. - Azt meg végképp nem, hogy aurornak készül ő is.

─ Mért dicsekedtem volna vele? Amúgy meg idén lett első éves, így nem is volt lényeges.

─ Örülök, hogy nem egy vadidegen került a csapatba, de így neked lesz nehezebb.

─ Tudom, majd különórákat veszek tőled - vigyorog rám.

─ Na meg még mit nem!

─ Csendesebben vigadjanak - dörren ránk az ajtón belépő igazgató Rémszemmel és Martinnal a nyomában.

─ Mi történt, igazgatóúr? - fordul hozzá Blaise.

─ Fel se tűnt, hogy az egyik társuk hiányzik? - háborog a diri.

─ Uram, eddig csoportokban dolgoztunk - szól közbe Tim.

Mindenki gyorsan számba veszi a jelenlévőket, és utána felém fordulnak. Jess hiányzik. Neki párbajtana volt, míg nekem lyukasórám, amin bevetettem magam a könyvtárba. Bár Rémszem tavalyi órái elmaradoztak, úgy érzem, most bepótolja elég rendesen. Legutóbb is csak kedvtelésből voltam bent.

─ Mis White! Tud valamit? - kérdezi az igazgató a beállt jéghideg csendben.

Némán megrázom a fejem. Blaise lép mellém, és ölel át támaszkép.

─ Mi történt, igazgatóúr? - ismétli meg a kérdést már sokkal komolyabban Blaise.

─ Támadás érte a Tyler-családot. Mr. és Mrs. Tylert a gyilkos átokkal ölték meg, míg a lányukat elvitték magukkal.

Az nem lehet. Blaise ölelése szorosabbá válik, megmarkolom a vállán a talárját, és a nyakába fúrom a fejem. Jess-szel a tábor óta elválaszthatatlanok vagyunk, most pedig... Felkapom a fejem, kitépem magam Blaise karjai közül, és kivágtatok a teremből. Martin utánam nyúl, de elrántom a karom.

─ Susie! - kiált utánam Blaise.

─ Suze! - hallom Martin aggodalommal teli hangját.

Egyik se érdekel. Egyenesen a kastélyba hoppanálok, ahol szánalommal teli szempárok követik minden lépésem. Rögtön a könyvtárba megyek, ahol keresőbűbáj után kezdek keresni. Meg kell találnom, és ki kell szabadítanom!

─ Fify!

─ Igen, úrnőm!

─ Segíts olyan keresőbűbájt keresni, amivel meg lehet találni elrabolt személyeket!

─ Igenis!

Egyet csettint, mire még két manó jelenik meg, majd gyors tájékoztatás után ők is belevetik magukat a könyvekkel teli polcok százaiba.

─ Susie - lép be az ajtón Harry -, én elhiszem, hogy...

Nem tudja befejezni, mert egy intésemre az ajtón kívül találja magát. Egy szavamba se kerül, és két pukkanás hallatszik az ajtón kívülről. Órák telnek el eredménytelenül, de nem csüggedek. Az se érdekel, hogy mit fogok ezért Rémszemtől kapni. Jess most mindennél előrébb való. Nem kell tehetség ahhoz, hogy kitaláljam, miattam rabolták el, és minden bizonnyal kínozzák is, mert ő nem fog elárulni.

─ Engedj be! - dörömböl Rob az ajtón.

Most nézek fel jó ideje először. Gyertyák égnek mindenhol, az ablakokon pedig viszont látom magam és a rengeteg már átlapozott könyvet. Csak egy pillanatra szakadok el a munkától.

─ Úrnőm! - visít fel Fify, és már előttem is terem egy könyvvel a kezében.

Átfutom a mutatott sorokat, és megjelenik a sötét alagút végén a fény.

─ Köszönöm! - kiáltom még a két manónak, mert már az ajtót tépem fel.

Rob ott áll a szemben lévő falnál, de nem foglalkozom vele.


Úgy ront ki a könyvtárból, mint valami vadállat. Rám se néz, csak rohan a szobája felé. Mikor utolérem, már a szekrénye előtt áll egy hátizsákkal, és különböző dolgokat hajigál bele. Csak egy nagyot koppanó és nyikkanó tárgy után jövök rá, hogy oda rakta az ikrektől kapott Weasley Varázsvicc Vállalatból való ajándékait. Mikor tele a zsák, egy Nagy Britannia térkép is előkerül, rábök a pálcájával csukott szemmel, majd motyogni kezd. A pálca elindul a térkép felett, és megáll egy helyen, majd a semmiből egy zászló terem a térkép azon pontján, rajta pár sorral. Felkapja a papírt, a hátizsákot a hátára, a pálcát a zsebébe dugja, és eddig ismeretlen tűzzel a szemében néz rám.

─ Jössz vagy maradsz?

Bármennyire is ellenzem, egyértelmű, hogy vele megyek. Megállítani nem is próbálom. Az a tűz nem fog kialudni, míg Jess nincs biztonságban. Ha kell, Harryéken is átverekedi magát, de elmegy. Az aulába érve beleütközünk a kastély lakosságának majdnem összes felnőttjébe.

─ Hova mentek? - jön mindenhonnan a kérdés.

Megragadom Susie karját, és fejben gyorsan megnyugtatom, hogy elmegyünk, csak hadd mondjam el mindenkinek. Bólint, összefonja a melle előtt a karjait, és ütemesen kezd dobolni a lábával.

─ Susie megtalálta Jesst. Elmegyünk, és kiszabadítjuk.

Nem kérem az engedélyüket, kijelentem, és ők is tudják, nem fognak tudni lebeszélni.

─ Mégis hogy gondoltátok? - háborog Rémszem.

─ Veletek megyünk - lép előre ezzel egy időben Fred és George. - Mégse hagyhatjuk, hogy egyedül menj, hugi.

Rémszem köpni-nyelni nem tud.

─ Én is - csatlakozik öccseihez Charlie Mirela ijedt és döbbent tekintetétől kísérve.

─ Engem se fogtok itt hagyni - jön mellénk Bill is.

─ Mindegyikőtök megőrült? - tajtékzik Rémszem. - Rengeteg buktató van! Ott hagyhatjátok mindannyian a fogatok!

─ Azért megyünk velük mi is - lép ki Harry, Ron és Remus is.

─ Mindenki megőrült?

─ Vigyázzatok magatokra! - fogja meg a vállam Kingsley.

─ Igyekszünk.

─ Hozom a köpenyt - indul Harry.

─ Nincs itt - szól közbe Suze.

─ Tessék?

─ Odaadtam Steve-nek és Chrisnek még a peronon.

─ Felelőtlen...

─ Elegem van, Rémszem! - akad ki Susie, és az öreg auror elé áll. - Nem érdekel! Odaadtam, szóval nincs mi miatt pattogni, és akkor is elmegyek Jessért, ha egyedül kell.

─ Hozunk pár új terméket, és mehetünk - futnak el az egyik folyosón az ikrek.

─ Mi is megyünk! - esik be James, Nozomi és Oliver.

─ Szó se lehet róla! - ellenkezik Susie.

─ Hedvigék képeztek minket! Meg tudjuk védeni magunkat! - ellenkezik James.

─ Elég, ha Rob és én veszélyben vagyunk, nem kell, hogy mindenki abban legyen.

─ Igaza van - hajtja le a fejét Nozomi.

─ Okos kislány - mosolygok rá.

─ Mindenki ábrándítsa ki magát! - emeli meg a hangját Harry.

Lassan mindenki beleolvad a környezetébe, megérkeznek az ikrek is, ők is csatlakoznak, majd Susie-val teleportálunk. Talán ez a legjobb kifejezés erre a fajta helyváltoztatásra. Egy gazos, elhagyatott erdő kellős közepén landolunk. Suze, úgy látszik, tudja, merre kell menni, mert fényt gyújt a pálcájára, és elindul két fa között. A távolban egyre jobban kezdenek látszani egy kalyiba sötét körvonalai, és az ablakokon kiszűrődő fény. Susie eloltja a pálcája végén ülő lángocskát, ahogy mindenki más is, és lassítva közelítünk. Az ablakon át valamennyire belátni, de csak pár átsétáló férfi látszik. Bár inkább fiúk. Velem lehetnek egyidősek. Susie kotor valamit a zsákjában, majd előhúz egy hússzínű zsinórt. Telefül. Odaoson az egyik ablak alá, és a sarokban, ahol már nincs kötőanyag, bedugja. Mellé kuporodok, és együtt fülelünk.

─ Hank megmondta, hogy nem csinálhatunk vele semmit!

─ De ha egyszer nincs itt Greggel együtt? Majd azt mondjuk, hogy szökni próbált.

─ Ja, és azért gyakoroltad rajta a Crutiatust, mi? Egyiket se ejtették a fejére.

─ Akkor játszadozzunk el vele máshogy. - Susie megfeszül mellettem. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk, mit takar a ˝máshogy˝.

─ Nem is rossz ötlet.

─ Gyere! - súgom Susie-nak, és megfogva a kezét, elhúzom az ablaktól. Visszamegyünk a többiekhez, és elhadarom a megtudott információkat. - Ketten lehetnek, de igyekezni kell!

─ Akkor hajrá! - indul előre Bill.

Mindenki kivont pálcával, libasorban halad a kunyhó ajtaja felé. Annyira amatőrök lennének, hogy még riasztóbűbájokat se alkalmaztak? Charlie és Bill áll az ajtó két oldalán, majd bólintanak, és betörik a rozoga faajtót. Bent valóban ketten vannak. Úgy néznek ránk, mint a marslakókra. Harry, Ron és Remus lefoglalják őket, míg Susie-val az egyetlen ajtóhoz indulunk. Csapóajtó. Felnyitom, mire majdnem eltalál egy átok.

─ Fred! George!

A két említett már ott is áll mellettem, mire Suze-zal pajzsot vonunk magunk köré, és lefutunk az összetákolt lépcsőn. A két férfi szorosan követ minket. Rólunk minden fénycsóva lepattan, és csak futunk előre a kivilágított folyosón. Előttünk lohol két velem egykorúnak tűnő gyerek, és néha hátra-hátraküldenek egy-egy átkot. Nem sokkal később, már ájultan fekszenek a padlón. Átugrunk rajtuk, és rohanunk tovább. Több cella sorakozik a fal két oldalán. Mind üres, kivéve a legutolsót. Nem sokszor láttam Jesst, de Susie több képet is mutatott róla, és egyiken se így nézett ki. A vasrácsos ajtó a következő pillanatban már ki is robban a helyéről. Jess alig van magánál. Odasietek hozzá, fölkapom az ölembe, és amennyire csak tudunk, futunk vissza.

─ Igyekezzetek! - hallom Fred hangját az alagút végéből.

Felérve a lépcsőn kaotikus állapot fogad. Az addig is romos épület most szabályosan ki van lyukasztva. Újabb emberek próbálják menteni a menthetőt, nem sok sikerrel. Se Wylie, se Wendell nincs köztük. Susie is hamar észreveszi, de ahelyett, hogy a pálcájáért nyúlna, lehunyja a szemét, és maga előtt összerakja a tenyerét. Jó, a pajzs is úgy a semmiből lett körülöttünk, de hát ez még akkor is szokatlan nekem. Lobogni kezd a haja, és az eddig harcoló ismeretlenek megdermednek, elemelkednek a földtől, üvegessé válik a tekintetük, és szoros kötelek fonódnak köréjük. Ahogy eltávolodnak a kezei egymástól, a megkötözöttek elfeküdnek ott, ahol eddig álltak. A döbbenet tapintható a levegőben, de mindenki elég hamar magához tér. Beállnak egy körbe, középen a foglyokkal és velem, meg persze a karomban fekvő, ájult Jess-szel, és Susie épp indulna, amikor az ajtóban megjelenik a két jómadár. Elég az az egy pillanat habozás, amit az ittlétünk okoz, hogy nyomtalanul eltűnjünk.

Rémszemék ott várnak ránk az előcsarnokban, kiegészülve az anyai résszel. Amint meglátnak minket, úgy rohan minden nő a saját szerettéhez. Fred és George anyai ölelésben részesül, míg a többieket feleségük tapogatja végig, hogy ugye mindene megvan még. Jesst azonnal egy üres szobába viszem, nyomomban Suze-zal, Mollyval, anyával és Chóval. Ahogy lefektetem az ágyra, Molly és Cho rögtön bájitalokat és krémeket halásznak elő, hogy összerakják szegényt. Anyától megkapom a leszúrást, és a végén egy nagy ölelést. Mikor végez velem, elmegy a szobájába, hiszen lassan hajnalodik. Susie, mint aki gyökeret vert, áll az ajtótól pár méterre, és mered megkövülten Jessre.

─ Gyere, aludnod kell! - fogom meg a derekánál, és próbálom szelíden elhúzni, de meg se moccan, csak a fejét rázza meg némán. - Muszáj pihenned! - érvelek tovább, de semmi eredmény.

Mély levegőt veszek, felkészülök az esetleges támadásokra, majd megfogom, és ahogy nemrég Jesst, most őt viszem a szomszédos szobába. Nem ellenkezik, nem rúg, nem kiabál, nem csinál semmit, csak átöleli a nyakam, és belefúrja a fejét. Beérve a szobába, megjelenik Helga is az ajtóban. Susie-t lefektetem az ágyra, fogom a takarót, betakarom a magzatpózba menekülő testét, és szorosan mögé fekszem. Érzem Helga tekintetét a hátamon, majd hallom a zár halk kattanását. Szinte hallom, ahogy átszakad a lelkében az a bizonyos gát, és hangos zokogásba tör ki. Megfordul, és úgy bújik hozzám, mintha az utolsó menedék volnék a világon. Belecsimpaszkodik a pólómba, és érzem, ahogy a sós könnyek eláztatják az anyagot. Nem foglalkozom vele, csak olyan közel húzom magamhoz, amennyire csak tudom. Hiába mondanék neki most bármit, ezzel segítek a legtöbbet. A ruháink kicserélődnek egy-egy bő pólóra és tiszta alsóneműre, majd ahogy minden feszültség kiömlik belőle, a szívverése is megnyugszik, és észrevétlenül elalszik. Letörlöm az arcára száradt könnyeket, egy lágy csókot lehelek a homlokára, és újra magamhoz vonom. Legyen nyugodt álmod, angyalkám!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.