Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


20. fejezet-Harc az élet

2008.07.09

20

20. fejezet: Harc az élet

─ Kedves asszonyom, beszélnünk kell a lányáról. Ez hülyeség - rázom meg a fejem, és lerogyok a hintaágyra Rob mellé, majd nekidőlök az oldalának. Már vagy az ezredik variációt próbáltam ki, hogyan állíthatnék be Chóhoz.

─ Odamegyünk, és elmondjuk az igazat.

─ Ja, és mindjárt beutal a Mungóba. Kösz, most nem hiányzik egy újságcikk arról, hogy Harry Potter őrülteket tart a négy gyereke mellett.

─ Ha igaz, amit tudunk, hogy a Négyek minden tagja megkapta az erejét, akkor ott a bizonyíték. Lehet, hogy Cho már egy csomó orvost végigjárt, hogy mi történt a lányával, mert ha tényleg akkora erőt kapott ő is, mint mi, akkor az elég furcsa lehet egy hétévestől.

─ Jó, menjünk. Lesz, ami lesz - sóhajtok egyet, majd felállunk mindketten, intünk a kert végében játszó Potter-családnak, és hoppanálunk.

London egyik általunk sokat használt sikátorában jelenünk meg. Ahogy elnézegettem a térképet, Changék itt laknak a közelben. Semmi kedvem találkozni azzal a nővel... Sajnos volt már hozzá szerencsém. Az egyik karácsonyi bálon megjelent a Roxfortban. Ha szemmel ölni lehetett volna, akkor Cho most halott lenne, Ginny pedig Azkabanban ülne. Harry illedelmesen köszönt neki, és bemutatott minket egymásnak, de rögtön vissza is tért Ginny mellé. Mesélte, hogy Cho ott volt a végső harcban, és segített nekik, de ettől még nem lesz vele jóban. Egyet értek vele, bár engem nem túlzottan hat meg az, hogy képes volt eljönni harcolni. Végül is lényegtelen, hogy én mit gondolok erről, főleg, hogy most félre kell tennem minden ellenszenvemet. Odaérünk a lakás ajtaja elé, és becsöngetek. Mély levegő! Beszív, kifúj! Kattan a zár, és egy fekete, hullámos hajú, szintén fekete szemű kislány nyitja ki az ajtót. Nozomi.

─ Szia! - mosolygok rá. - Anyukádat keressük. Itthon van?

─ Igen - bólogat kicsit megszeppenten, és eláll az ajtóból.

─ Nozomi! - hallom Cho hangját a lakás belsőbb részéből. - Ki az? - Majd megjelenik az ajtóban, és kicsit eltátja a száját. - Hányszor mondtam neked, hogy ne engedj be senkit, csak ha én mondom!

─ Tudom anyu, sokszor, de ők... ők Közülünk valók. - Honnan tudhatja?

─ Nozomi! El se kezd! Túl sokat olvastál már megint!

─ De anyu! - tiltakozik Nozomi.

─ Nem érdekel. Menj be a szobádba! Mit akarsz? - fordul most hozzám.

─ A lányodnak igaza van.

─ Ha Harry küldött...

─ Nem küldött engem senki olyan, akit ismersz. Azért jöttem, mert beszélnünk kell!

─ Nincs semmi mondanivalóm neked.

─ De nekem van. A lányod nem mindennapi boszorkány. A Négyek tagja, Hollóháti Hedvig örököse. Épp ezért hatalmas veszélyben vagytok. Velünk kell jönnötök.

─ Mit hadoválsz itt össze?

─ Nozomi - guggolok le, és elnézve Cho mellett az ajtóban álló kislány felé intek, hogy jöjjön közelebb. Amikor már előttem áll, megfogom a kezét, és a szemébe nézek. - Csukd be a szemed, és gondolj erősen arra, hogy egy gyönyörű, nemes sólyom vagy!

Nozomi nem kérdez semmit, hanem összeszorítja a szemét, és látom, ahogy kiül az arcára az erőfeszítés. A homlokát összeráncolja, a szemöldökét összehúzza. Érzem a mágia áramlását, és a bőréből elkezdenek tollak kinőni, az orra kampós csőrré alakul, a cipője eltűnik, és a lábujjain a köröm karommá alakul, és a bőrt felváltják a szarupikkelyek. Egy perc leforgása után már Nozomi Chang helyett egy meseszép sólyom toporgott előttem. Cho tátott szájjal figyelte az eseményeket, most pedig kettőnk között kapkodja a tekintetét.

─ Érted már? - állok fel. - Újabb sötét korszak készülődik. A lányod a világos oldal öt vezetője közül az egyik.

─ De hisz alig hét éves!

Nem válaszolok, csak megkérem Nozomit, hogy változzon vissza, majd a fejére teszem a kezem. Vibrálni kezd körülöttünk a levegő, majd egy újabb átalakulás veszi kezdetét. Nozomit elfedi egy fehér, mágiával teli köd, majd nőni kezd, és amikor eloszlik, ott áll előttem egy korombeli Nozomi Chang.

─ A kor kérdése megoldva. Szombaton reggel Rob - mutatok a hátam mögé - eljön értetek. Addig legyen mindenetek összepakolva.

Megfordulok, és Robot követve távozok.

─ Elég simán ment - fújom ki a levegőt.

─ Igen, de ezért a kis fuvarért rendesen meg kell majd fizetned ám - kacsint rám, és egy gyors csókot ad a számra. - Sikerüljön így Oliverrel is, és akkor még anyuval is tudok ma beszélni.

Elindulunk egy újabb utcán, és ahogy haladunk rajta, úgy kezd a házak állaga romlani, a kertek elhanyagolódni és a környék egyre barátságtalanabbá válni. Előkeresem a pergamendarabot, amire a címeket írtam, és még egyszer elolvasom Oliverét, majd az egyik rozsdamarta, félig leszakadt utcatáblán kibetűzöm a nevet. Sajnos jó helyen járunk. Megtaláljuk a házat, már ha ezt háznak lehet nevezni. A kerítés drótját már alig tartja össze valami, a kertkapu teljesen el van görbülve. A fű elérte már az egy méteres magasságot, és került közé az idők alatt csalán és mindenféle gaz is. A ház ablakai be vannak törve és a redőnyök ferdén takarják azokat. Nem valami szívderítő látvány. Hogy élhet itt egy 27 éves srác? Rob bizalmatlanul méri végig az omladozó falakat.

─ Te be akarsz ide menni? - kérdezi viszolyogva.

─ Nem akarok, hanem kell.

─ Megyek elől - mondja egy mély lélegzet után, és óvatosan kinyitja a kaput. Mikor fogja végre elfogadni, hogy őt kéne védeni, és nem engem?

Csendben megyek utána, ügyelve arra, hogy a - mondhatni - kitaposott ösvényről ne térjek le. Nem akarom a lábamat megcsípetni pár csalánnal, vagy épp valami bestiával összeakadni. Köszönöm szépen, ezek nélkül is megvagyok. Elérve a kis, betonnal leöntött verandát, Rob óvatosan nyúl a félig kifordult ajtóhoz. Előhúzza a pálcáját, és kinyitja az ajtót. Ahogy bedugja a fejét a lyukon, egy vörös fénycsóva száguld el a füle mellett.

─ Mondtam én, hogy nem kell bejönni.

─ Persze, te mindent megmondtál, de ha nem haragszol, én végezném a feladatom.

Erős pajzsot vonok magam köré, és elindulok befelé. Majdnem az orromig se látok. A redőnyök lyukain jut be egyedül fény, mert minden ablak előtt áll valami nagyobb bútor, ami eltakarja a többi részét. Arra felé indulok, ahonnan az átkok, rontások és ártások érkeznek. Az egyik legsötétebb sarokban látom meg a kuporgó alakot. Szürke, rideg és élettelen szemei fénylenek a félhomályban.

─ Szerintem tartogasd az erődet másra.

─ Mit akarsz?

─ Biztos feltűnt már neked is, hogy megnőtt az erőd. Én tehetek róla.

─ Miért higgyek neked?

─ Mert ha nem jössz velünk szombaton, akkor valószínűleg nem éled meg az őszt.

─ Nem ártok én senkinek.

─ De veszélyt jelentesz valakikre.

─ Majd elbújok.

─ Gondolkozz már! Ha meg akarnak ölni, akkor meg is találnak!

─ Mért akarnak megölni? - kérdezi Oliver már sokkal komolyabban. Talán most fogta fel, hogy az életével játszik.

─ Azért, mert a Négyek tagja vagy.

─ Akkor amit tudok az... az mind igaz?

─ Igen, és ha nem akarsz idő előtt elhalálozni, akkor összepakolod cuccod, és készenlétben vársz engem szombat reggel.

─ Nincsen másik ruhám - mutat végig magán.

─ Ott majd kapsz, ahova megyünk.

─ Rendben - bólint.

─ Akkor szombat reggel.

Megfordulok, és kisétálok a házból. Rob nagyot sóhajt, amikor meglát.

─ Nyugi, minden rendben. - Majd adok egy puszit a szájára.

─ Most már mehetünk? Kezd elegem lenni az ellenséges emberekből.

─ Igen.

Megfogjuk egymás kezét, és hoppanálunk. Ginny már pakol. Jellemző. Kezd olyan lenni, mint Molly. Le se tagadhatná, hogy a lánya. Harry elnyúlt a kanapén, a hasán Will-lel, aki épp nagyban magyaráz neki valamit. Mutogat, gügyög, nyög, és elvárja szegény Harrytől, hogy megértse. Ő csak nézni édes, lassan három éves kisfiát, és mosolyog. Lily és Terri is pakol. Mi ütött itt mindenkibe? James pedig ki se dugja az orrát a szobájából. Meg van sértődve, vagy nem tudom. Robbal felsétálunk a szobámba, én pedig rögtön elterülök az ágyamon. Fáradt vagyok. Nem tudom, miért. Ő leül a másik oldalra, hátul megtámaszkodik, és csak néz engem. Nem látom, csukva a szemem, de érzem. Mindig érzem, ha engem figyel. Bizsereg tőle a gerincem. Mindig átfut rajtam valami olyan, hogy most veszi észre, mennyire csúnya is vagyok valójában, és feltűnnek neki az eddig észre nem vett hibák, de valahogy mindig eltűnnek ezek a kételyek. Gondoskodik róla. Elfekszik mellettem, és az egyik tincsemet kezdi csavargatni. Biztos jó szórakozás, mert mindig ezt csinálja, de nem bánom. Közelebb mászik hozzám, és a jobb kezével átkarolja a derekamat, miközben a hasamra fekteti a karját. Az orra a fülem mögött ér a fejemhez. Ezeket a pillanatokat élvezem talán a legjobban, amikor érzem, hogy velem van, amikor csak fekszünk egymás mellett, és elmerülünk a gondolatainkban. Ilyenkor nem létezik a világ baja, a küldetés, csak mi ketten. Az ablak felé fordulok, ő pedig hozzásimul a hátamnak. Nagyot ásítok. Tudom, elmosolyodott. Szorosabbra fonja a karját körülöttem, a másikat átdugja a nyakam alatt, és mély levegőt vesz. Délután van, még a Nap se készül elhagyni fényes birodalmát, és átadni a Holdnak, de mi itt és most aludni fogunk holnap reggelig farmerban és ujjatlanban.

Reggel kipihenten ébredek. Lassan tápászkodok fel, de ahogy felülök, Rob izmos karja húz vissza. Motyog valamit csukott szemmel, és újra hozzám simul. Olyan aranyos ilyenkor, mint egy nagy gyerek. Sétálhatnékom van. Rob pár órán belül észhez tér a mostani állapotából ítélve. Kiélvezi még a kötetlen élet nyújtotta szabadságot. Megfordulok, hozzádörgölöm a fejem a mellkasához, és visszaszenderülök nyugodt álmomba. Amikor végre sikerül kihúznom az ágyból és átöltöztetnem, levonszolom a konyhába, ahol már senki sincs, csak egy pergamen darabka árválkodik az asztalon. Elmentek Hermionéékhez, onnan pedig az Odúba. Akkor nem keverednek haza egyhamar. Sőt, szerintem Molly ott tartja őket holnap reggelig. Úgyhogy miénk a ház. Na, nem kell mindjárt rossza gondolni. Csak egy picit. Készítek Robnak tojást, én pedig magamba lapátolok egy adag müzlit. Szemforgatva nézi, ahogy ürül a tányérom. Nem fogyózok, csak most ehhez van kedvem. Lassan itt lesz a szombat, és nem tudom, mikor jövünk vissza ide újból. Fény gyúl a fejemben.

─ Nincs kedved elmenni sétálni a városba vagy beülni valahova?

─ Most? - Drágám, azért egy kicsivel jobban is leplezhetnéd, hogy semmi kedved társaságba menni, hanem itthon akarsz enyelegni egy kényelmes ágyon.

─ Igen most. - Felállok, majd elindulok az ajtó felé, útba ejtve őt is. Végighúzom a vállán a kezem, és odahajolok a füléhez. - De az éjszaka a miénk - súgom neki érzékien, majd hátat fordítok, a hajam nagy ívben lobog utánam, és kisétálok a konyhából.

Kíváncsi vagyok, mikor unja meg, hogy állandóan játszok vele. Nem használom ki, nem úgy, csak az idegeivel ugrókötelezek. Felkapok egy lenge, mintás szoknyát, egy fehér, vászon topot, magamhoz veszem a fonott táskámat, belehajigálom a pénztárcám, a mobilom, meg a szokásos holmikat, és száguldok is le. Rob még mindig ugyanott ül. Belebújok a fonott sarumba, és kitartóan nézem. Előbb-utóbb, csak feltápászkodik. Lassan meg is fordul, feláll, és mint valami csiga indul az ajtó felé. Komolyan ekkora hatással vagyok rá, vagy csak rájátszik? Felhúzza ő is a cipőjét, majd mintha csettintettek volna, felébred. Mosolyogva felém fordul, és előre enged az ajtóban. Belefűzöm az ujjaimat az övébe, és így baktatunk le a dombról, amin a ház áll, a főtérre. Ott az egyetlen mugli kávézó felé vesszük az irányt. A kerthelyiség tele van fagylaltkelyheket evő párokkal és családokkal. Belépünk a jól lehűtött helyiségbe, és körülnézek. Egy lélek sincs bent a pult mögött forgó pár nyári munkát végző diáklányon és a főnöknőn kívül. Elindulok egy elég félreeső, félhomályba burkolózó boksz felé. Az ablakpárkányon virágok nyílnak, mi pedig beülünk egymás mellé sarokba. Rob kényelmesen hátradől, a kezét a háttámlán pihentetve, míg én felemelem az étlapot, és befészkelem magam az oldalához. Shake-ek, fagylaltkelyhek, sütemények minden mennyiségben. Nekem egy gyümölcsös kell. Rob a vállam felett vizslatja a kínálatot. Bólint, én pedig visszarakom a szétnyitható füzetet a helyére. Pillanatokkal később az egyik diáklány jelenik meg, és már a kezében is van a jegyzettömbje.

─ Választottatok már? - hadarja. Tudom sajnálni szegényt. Ilyen időben nagy a forgalom, nem csodálom, hogy rohan. Amikor ránéz Robra, gyorsan végigméri, és látom is az agyában, ahogy elkönyveli, hogy az eddigi leghelyesebb srác, aki megfordult itt.

─ Igen. Én egy gyümölcsös fagyikelyhet kérnék.

─ Nekem egy tiramisut, légyszi - mosolyog a lányra, mire az még el is pirul, és amilyen gyorsan csak tud, eliszkol a szűk látóterünkből.

─ Gonosz vagy - jegyzem meg neki csak úgy mellékesen.

─ Mert? - mosolyog rám úgy, mint Will, amikor valami rosszon kapják.

─ Egy, itt vagyok melletted, és tudtommal együtt vagyunk, de szólj, ha tévednék, kettő, szegény lánynak álmatlan éjszakákat okoztál ezzel a mosollyal.

─ Még ezt is sajnálod tőle?

Mielőtt visszavágnék, megérkezik egy másik lány a két púpos kehellyel, és egy gyors ?jó étvágyat!? után már rohan is tovább. Felemelem a kanalat, és torokgyulladás elkerülése végett lassan kezdem enni a gombócokat. Egyszer csak egy ismeretlen kanál bukkan fel a tejszínhab környékén, és jól megpakolva villámgyorsan távozik, hogy eltűnjön Rob szájában. Gyilkos pillantásokat küldök felé, majd visszafordulok a fagyi gombócaimhoz. Még hozzá se érek a kívánt ízű golyóhoz, amikor újra megjelenik a kanál. Most résen vagyok. Lendületből, kanalastul csapok rá Rob mancsára.

─ Nem tűnsz innen? - fogom meg az üvegkelyhet, és arrébb is csúszok vele. - Ott a tiéd, edd azt!

─ De a tiéd finomabb.

─ Akkor miért nem ilyet kértél?

─ Mert akkor még nem tudtam. Nem cserélünk?

─ Jól kezdted. Nem szeretem a tiramisut.

─ Na, kérlek. Hadd egyek belőle! - Komolyan, hogy bír egy 24 éves pasi így nyávogni? Biztos ezt is Willtől tanulta. Túl jóban vannak. Még a szempilláit is megrebegteti.

─ Egyél - lököm elé. - Elment az étvágyam.

Olyan leforrázottan néz rám, hogy mindjárt megsajnálom. Erre nem számított. Közelebb csúszik hozzám, átkarolja a derekam, és kiskutyaszemekkel néz rám. Persze, hogy beleröhögök az arcába. Hát igen. Nem vagyok mostanság a megtestesült komolyság.

─ Gonosz vagy - jelenti ki, mint aki teljesen vérig van sértve.

─ Visszakapom a fagyim?

─ Nem.

Közelebb hajolok hozzá, és gyengéden, érzékien kezdem csókolni. Bal szememet félig kinyitom, és a kezemmel észrevétlenül visszaszerzem a fagyim, hogy amint megkaparintom a zsákmányt, elváljak tőle, és tovább eszegessem. Szegény Rob köpni-nyelni nem tud döbbenetében, mire én csak egy angyali mosolyt küldök felé.

─ Aljas boszorkány - sziszegi a fogai között.

Hát igen. Hozzám előbb kell felkelni. Nem sokkal később, épp újabb falatot választanék le az egyik gombócról, amikor Rob rásimítja az arcomra a kezét, maga felé fordít, és szenvedélyesen megcsókol. A gerincemen végigfut a bizsergés, majd hirtelen abbamarad. Mi a jó... Hát persze. Rob már az én fagyimat tömi a fejébe. Most megkaptad Susie. Mosolyogva összefonom a mellem előtt a karom, és oldalra billentve a fejemet nézem, ahogy eltűnik az utolsó gombóc is. Disznó. Lassan a tiramisu is elfogy, és ő elégedetten dől hátra.

─ Jól laktál? - mosolygok rá.

─ Igen, és téged is megmentettelek a plusz kilóktól.

─ Ó, micsoda gavallér. - Az orrán persze ott virít a fél adag tejszínhab.

─ Most min mosolyogsz ennyire?

─ Semmin - tartom vissza a feltörő nevetésemet.

─ Na, mondd már el!

Kinyújtom felé a kezem, és a mutatóujjammal letörlöm a hab nagy részét, majd annyira húzom el tőle, hogy lássa. Elkerekedik a szeme, és egy cinkos mosolyra húzódik a szája, majd elkezdi nyalni az ujjamról a habot. A pupilláim kitágulnak, és csak bámulom, ahogy lassan eltűnik az ujjam a szájában. Ne már! Ne csináld!

─ Rob... - nyökögöm, de nem nagyon érdekli. - Bármikor megláthat minket valaki - próbálok hatni rá.

Hát, nem vagyok most rá túl nagy hatással... Az ujjamat elengedi, és a tenyeremet kezdi el simogatni az ajkaival. Csiklandoz, de nagyon jó érzés. Halad tovább a csuklómhoz, az alkaromon át a könyökömig, és már a vállamnál tart, amikor cipőkopogást hallok. Mint akibe belecsapott a villám, rántom ki a kezem az övéből, és eltávolodok tőle fél méterre. A legutóbbi diáklány jön vissza.

─ Hozhatok még valamit?

─ Nem, nem, köszi. Fizetnénk - veszem elejét egy újabb hasonló helyzetnek. Még csak az hiányzik, hogy itt teperjen le. Veszem elő a pénztárcámat, és a lány már mondja is az összeget, de Rob nem hagy kibontakozni.

Kiveszi az ár majdnem dupláját, rádobja az asztalra, megragadja a csuklómat, még visszakacsint egyet a megdöbbent pincérlányra, és már a cukrászda ajtaját tépi fel. Mi ütött belé? Alig bírom tartani vele az iramot. Szinte rohan. Ahogy felpillantok az útról, és már nem a lábam elé bámulok, veszem észre, ahogy lüktet az ér a nyakán, ahogy megfeszült minden izma és idegszála. Elérünk a házhoz, belöki az ajtót, és még ugyanazzal a lendülettel be is csapja mögöttem. Önként dőlök a faajtónak, és már érzem is a derekamra simuló erős kart. Remélem, Harryék semmi esetre se jönnek haza előbb. Nem biztos, hogy örülnének, ha Willt már ilyen kis korában megrontanánk. Kibújok Rob öleléséből, és futva indulok a szobám felé. A kezdeti döbbenet elmúltával ő is követ. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy az orrára csapjam az ajtót. Míg ő beér, én már az ablak és az ágy között állok. Komolyan, néha olyanok vagyunk, mint az óvodások. Amikor ő felém indul, én pont az ellenkező irányba, át az ágyon. A baj csak az, hogy ő gyorsabb nálam. A vége megint az, mint általában: ő rajtam, mint a vadász, én meg alatta, mint az űzött vad.

***

Szombat van. Harryék már kipakoltak minden ládát és bőröndöt a hátsó udvarba, és elmentek segíteni az Odúba. Fred és George is megérkezett már. Kezd a kert egy kirakodóvásárra hasonlítani.

─ Rob! Indulnunk kell! - szólok oda, amikor épp lerak egy nagyobb dobozt a többi mellé.

Bólint, és hoppanálunk. Nem szórakozok, egyenesen a romos ház nappalijába érkezek. Oliver majdnem beveri a fejét a plafonba, amikor megérkezek.

─ A frászt hozod rám!

─ Bocs. Kész vagy?

─ Kész.

─ Akkor gyere - nyújtom felé a kezem, amit ő bátortalanul fog meg.

Elhiszem, hogy tart a dologtól. Sőt... csodálom, hogy így hisz nekem, elvégre lehetnék az az ellenség is, aki meg akarja ölni. Rob pár perccel utánunk érkezik, így már csak a Weasley família hiányzik és a Lupin család. A megbeszélt időpontra mindenki ideér, és feszülten sutyorog az embertömeg. Rémszem várakozóan néz rám, és akkor tudatosul csak bennem igazán, engem tartanak a vezetőjüknek.

─ Örülök, hogy mindenki megérkezett! - szólalok meg emelt hangon. - Mielőtt letámadnátok a kérdéseitekkel, amikre persze válaszolni fogok, inkább menjünk biztonságos helyre. Álljatok körbe!

James és Rob, ahogy kértem őket még ma reggel, nem állnak közéjük. Az embergyűrű, ahogy körbefogja a dobozokból és bőröndökből álló halmot, kicsit ijesztő, de csak nekem, mert tudom, az életük a kezemben van. Bólintok Jamesnek és Robnak is, akikkel három egyenlő részre osztottuk fel a kört, és mindhárman a felemeljük a kezünket. Nem hoppanálunk és nem is zsupszkulcsot használunk. Egyszerűen követjük a belső megérzéseket. Körülvesz egy kavargó örvény, és pár pillanaton belül már a kastély előcsarnokában állunk úgy, ahogy nemrég még Godric?s Hollowban. Fify a többi manóval együtt a nagyterem ajtajában áll, és várakozóan pillant rám.

─ Fify! A lista szerint vezessétek a szobáikba a vendégeket, majd mutassátok meg nekik a kastélyt. A vacsora hat órakor lesz itt, a nagyteremben. Addig pakoljátok el a dolgaitokat és rendezkedjetek be. Nem holnap fogunk haza menni.

Izgatott moraj fut át a tömegen, és lassan egy-egy manó vezetésével oszlani kezdenek. Fify marad egyedül és mi ketten Robbal.

─ Köszönök mindent, Fify, most már elmehetsz - és én is indulnék Robbal az emeletre, amikor megszólal visító hangján.

─ Úrnőm, az úrfinak velem kell jönnie.

─ Tessék? - fordulok meg.

─ Az Alapítók kívánták így - húzza be füleit, és a padlót nézve sipít. - Azt parancsolták Fifynek, hogy az úrfit vigye a Hugrabug lakosztályba.

─ Engem nem érdekel, hogy mit mondtak az ősök. Rob velem marad.

─ Fify nem szegheti meg a parancsot! - A frekvencia már kezd elviselhetetlenül magas lenni.

─ Engem nem fog ugráltatni egy rakás megfestett őskövület!

─ Hogy mersz így beszélni a... - robog ki az egyik folyosóról Hedvig, mint valami pulyka.

─ Túl hosszú lenne, úgyhogy inkább ne részletezzük.

─ A szemtelen fruskáját!

─ Hagyd már, Hedvig! - csatlakozik hozzánk Godrik. - Viszont a kikötésünk áll, és nem tágítunk tőle - komolyodik el.

─ Mert egy majdnem 22 évesnek csak úgy megszabhatod, hogy mit csináljon kivel, mikor és hogyan, ugye? Persze, papi, csak is.

─ De felvágták a száját - lép mellénk Malazár is, és elismerően néz rám. - Ettől eltekintve én is osztom a véleményt, miszerint mindenki a saját hálótermében tölti az éjszakáit.

─ Begyöpösödött, maradi tatákkal vagyok körülvéve.

─ Susie, gyere - int magához a még a folyosón álló Helga.

─ Ha te is ezzel a hülyeséggel jössz...

─ Beszélni szeretnék veled. - Megfogja a kezem, és addig vezet, míg ki nem érünk a belső udvarra. - Kérlek, vedd át a ruhádat! Sokkal jobban áll, mint ez a mugli nyavalya. - Csak bólintok, és a kék, selyemruhámra gondolok, és már érzem is, ahogy rásimul a hűvös anyag a testemre. - Ülj le! - mutat a rózsalugas egyik padjára, és letelepszik mellém, majd az ölébe veszi a kezem. - Tudod, mi sem vagyunk és nem is voltunk soha mindenhatók. Mi is kapunk és kaptunk utasításokat, ahogy te is, amiket be kellett tartanunk, és sehogy sem bújhattunk ki alóluk. Merlin hagyott hátra egy könyvet nekünk, az Alapítóknak, mert ahogy a Négyek eljövetele, úgy a miénk is meg lett jósolva, ám nem minden jóslat hangzik el olyan jós szájából, akinek a szavára adni lehetne, és ha lehet ezt mondani, a tiéd se a legmegbízhatóbb látótól származik. Merlin a könyvében leírta ezt, és kötelezett minket arra, hogy ne engedjünk óvatlan döntéseket hozni. Ebbe az is beletartozik, hogy nem engedhetjük meg, hogy leragadj egy férfinál, bármennyire is érzed úgy, ő az igazi.

─ Most nem egy felvilágosító órát akarsz nekem tartani, ugye?

─ Nem, azzal szerintem te teljesen tisztában vagy, bár mégsem. Vannak dolgok, amik még előttünk is rejtve maradtak, amikre mi se tudjuk a választ. De egy biztos, mivel kiválasztott vagy, semmi sem jelentéktelen az életedben. Nem mindegy, kit csókolsz meg és az se, kinek adod oda magad. Nem tudjuk, mi a következménye, de valószínű, jóval ősibb és mélyebb hatása van, mint egy átlag varázslónál.

─ Most úgy beszélsz, mintha egy könnyűvérű kis szajha lennék.

─ Dehogy is - nevet fel kedvesen. - Eszembe se jutott ilyen. Tudom, hogy mennyire fontos neked Rob, és hogy te mennyire fontos vagy neki. - Épp közbevágnék, de nem hagyja. - Nem kellenek ahhoz szavak, se mágia, hogy ezt tudjam. A többiek nem hisznek bennetek annyira, mint én, nem hiszik, hogy ez nem csak egy kósza fellobbanás, amit már csak bebeszéltek magatoknak, hanem egy mindennél erősebb és ősibb varázslat.

─ Akkor te...

─ Ennek ellenére, engedelmeskednem kell nekem is az utasításnak. Tudom, hogy Rob képes rád várni az idők végezetéig is, mert bármit megtenne a boldogságodért, de azt is tudom, hogy legbelül már te is érzed, lassan itt az idő, mert megbékéltél önmagaddal. Viszont egy világ sorsa van a kezedben, és ahogy mondtam, ezen a lépésen is rengeteg minden áll, vagy bukik.

─ Mért van mindenki ellenem? - fakadok ki.

─ Nem ellened vagyunk, kérlek, higgy legalább nekem!

─ De akkor se értem! Miért kell szabályok és utasítások szerint élnem? Miért nem tehetem azt, amit jónak látok?

─ Rob az örökösöm, nem gondolod, hogy ha ez szimpátia kérdése lenne, vagy egyéb másé, akkor én lennék az első, aki mellétek áll?

─ De - hajtom le a fejem megsemmisülten.

─ Együtt érzek veled. A mi időnkben mindig ez volt. Azt kellett szeretni, akire rámutattak, és azzal kellett ellenségesnek lenni, akire azt mondták. Kezd későre járni, szerintem menj aludni. Sok dolgunk lesz.

─ Jó, de még maradnék egy kicsit.

─ Rendben, csak ne fázz meg. Éjszaka elég hűvös szokott lenni.

Felkel mellőlem, és sárga, arany fényű ruhájában kecsesen sétál a boltívek felé. A falakon ódon lámpások pislákolnak, amelyek sejtelmes fénybe vonják a kertet. A Nap utolsó vérvörös sugarai látszódnak csak a magas falak fölött, amik beleolvadnak az egyre előrébb törő sötétkékbe.

─ Egy ifjú herceg hajdan
az öreg királlyal élt.
egy ősi vár lett otthonuk
egy bűvös kertben.
De mert a vén király
csalódott a világban,
magas falak közt bújt,
és a tölgykapu zárva volt.
És szólt:
fiam nincs a földön pazarabb hely,
de a herceg tudta mégis,
hogy menni kell.
Fénylő éjből, színarany égből
csillagok szórják a csillagport,
hogy megtaláld.
Harc az élet, bölcs, aki téved,
de bátran járja az útvesztőt,
míg kincsre váltja ő csillagporát
Ha innen elmész, elbuksz!
Inti őt a király.
Akárcsak én,
hát maradj itt e bűvös kertben!
Itt nyugton, bizton élsz,
neked szolgál itt minden!
Neked magas a fal,
és a tölgykapu téged véd!
Így győzködte őt az öreg érvekkel,
de a herceg tudta mégis,
hogy menni kell, mert:
Távol innen színarany minden.
Vár a világ, sodor olthatatlan szenvedély.
Harc az élet, élvezd és érezd,
és kinccsé válik a csillagpor,
ha nem riaszt el téged száz veszély!
Az szeret, aki az utadba nem áll,
Az szeret, aki tudja, ha menni muszáj,
Az szeret, aki majd elenged téged,
Az szeret, aki könnyezve ért meg
Távol innen színarany minden.
Csillagok hívnak, és messze űz a szenvedély.
Harc az élet, győz, aki téved,
de bátran járja az útvesztőt.
Nosza, indulj csak el,
hiszen rajtad a jel,
s így nem riaszt téged el száz veszély!
Nem riaszt száz veszély!

Pár ablak sárgán fénylik a sötétben, de a legtöbbet megtöri egy-egy fekete alak. Tudom, Rob is ott ül a szobája ablakában, és hallgatja a dalt, ahogy a négy Alapító, Harryék, Mióék és Tonksék is. Mert mindannyian keressük a csillagporunkat, csak valakinek az útvesztőjét táblák szegélyezik, míg mások maguk alakítják útjukat, de egyszer mindenki eléri a színarany mezőt, a helyet, ahol elcsitul a világ.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.