Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. fejezet-Újra fénylenek a kristályok

2008.05.12

19

19. fejezet: Újra fénylenek a kristályok

Mint a búgócsiga fordulok meg. A szemem elkerekedik, és a szívem kihagy egy dobbanást. Rob áll mosolyogva a polcok rengetegén túl. A szemem megtelik könnyel, és lélekszakadva futok hozzá. Kitárt karokkal vár, és kicsit megtántorodik, amikor teljes lendülettel nekirohanok, de olyan szorosan ölel magához, hogy fáj, de jól esik. Itt van! Nem érdekel, meddig, de ez a pillanat tartson örökké! Az arcomat a nyakába fúrom, és elárasztom a könnyeimmel. Érzem a megfeszült izmokat a hátán, a kezem alatt. Hiányoztam neki.

─ Susie! Dolgunk van! - hatol a fülembe Rémszem könyörtelen hangja.

─ Nincs - temetem még jobban el magam Rob karjai között.

─ Este bepótoljuk - súgja a fülembe, és ad egy puszit a fejemre.

Hallom a hangjában, hogy ő se szívesen válik el, de velem ellentétben, ő képes uralkodni magán. Lassan eltol magától, és egy újabb puszit ad az arcomra, átkarolja a derekam, és odavezet a falhoz. Nem úgy tűnik, mint akit meglep a neve.

─ Meg kell keresnünk a másik kettő Örököst - ismerteti a tervet Rémszem.

─ Szerinted látnok vagyok, hogy tudjam, hol vannak? - szemtelenkedek vele.

─ Ezért mentek Hermionéék a könyvtárba. Remélhetőleg találnak valami hasznosat.

─ Egyáltalán, ki az a kettő? - fordulok a fal felé. - Nem! Én vele... Soha! - A hatalmas logikámmal kikövetkeztettem, hogy ha Rob kerete sárgán fénylik, Jamesé vörösen, az enyém pedig fehéren, akkor a maradék kettőre kíváncsiak. Az én általam annyira utált személyt kék keret, míg az ismeretlent zöld veszi körbe.

─ Susie, nyugodj meg! - csitít Kingsley.

─ Nyugodjak meg? Annak a nőnek nem megyek a gyereke közelébe! Ráadásul még alig pár éves. Mit csináljak vele? Cseréljem a pelenkáját?

─ Állj le! - mordul rám Rémszem.

─ És miért? A ti dolgotok megfékezni azt a két idegbeteget, nem az enyém!

─ Szerinted, ha mi képesek lennénk rá, még nem tettük volna meg? Ez nem ilyen egyszerű. Túl sokan vannak, és a következő támadásra már benneteket is be kell vetnünk.

─ Hogy érted, hogy minket?

─ Úgy, hogy a Képző összes auror szakos növendékét.

─ Meg fogják ölni őket! - háborodik fel Rob.

─ Mi? A biztos halálba akarsz küldeni vagy ezer embert?

─ Nincs más választásunk, ha nem találjuk meg a maradék kettőt a Többekből.

─ Akkor mire várunk még? - Mit karattyolnak ők is a Többekről? Kik azok a Többek?

─ Te hisztiztél még itt az előbb! - emlékeztet Rémszem.

─ Kösz - vágom oda epésen. - Na, menjünk, és keressük meg ezt az Oliver Gomoldot és a Chang-lányt.

─ Így már mindjárt más - mosolyog Kingsley, én meg fujtatok egyet. Tudták, hogy így fogok reagálni...

Mindenkit összeszedünk, és az étkezőbe ülünk le körbe. Fifyék már odakészítették a vacsorát. Valahogy Rob senkit nem lep meg. Kitervelték! Ó, hogy az a...

─ Megtudtuk, ki a másik kettő.

─ Na várjunk egy csöppet! - állok fel. - Miről beszéltek? Nehogy azt mondjátok nekem, hogy az egész eddigi életünket feltúrtátok!

─ Nem túrtuk - védekezik Harry. - Csak megakadt a szemünk néhány dolgon, amiket kicsit jobban is megnéztünk.

─ Kicsit jobban, mi? Gondolom, Mio volt, aki könyvtárazott - fordulok az említett felé. - Úgy mégis, mit tudtatok meg?

─ Nem sokat. Mindössze annyit, hogy rajtad kívül négy hasonló képességű ember van most a világon. Persze mindezt Dumbledore egyik könyvéből tudtam kihámozni, de az itteniek megerősítettek benne. James volt a kulcsfontosságú információ. Ha nem derül ki az a csekély, aprócska kis szösszenet, hogy Benignusz Griffendél egyenes ági leszármazottja, akkor sehol se lennénk.

─ Hogy kerül a képbe Rob?

─ Nem örülsz neki?

─ Hogy-kerül-a-képbe? - kérdezem tagoltan és egyre mérgesebben.

─ Beszéltem Maryvel - veszi át a szót Kingsley -, és mondta, hogy már nagyon hiányzik neki a fia, és kicsit elbeszélgettünk róla. Nem kerülték el a figyelmemet a különös dolgok, és miután végighallgattam, azonnal Rendi gyűlést tartottunk.

─ Majd gyorsbagollyal szóltunk Robnak, aki másnap már itthon is volt - folytatja Ginny.

─ Mikor is történt ez?

─ Egy éve - hajtja le szégyellősen Luna a fejét.

─ Egy éve? - ordítok rájuk, és körülöttem szikrázni kezd a levegő. - Egy teljes éve itt van, és nem szóltatok?

─ Végig melletted voltam - állítja meg a kitörésemet Rob, és megfogja a két karomat, ahogy megáll előttem. - Emlékszel Blaise-re és Matre?

─ Persze - vágom rá, de fogalmam sincs, hogy jön ez ide.

Harry int a pálcájával, és Robnak elkezd változni a haja, a szeme sötétedik, és ott áll előttem egy nagyon zavart Blaise. Leesik az állam. Nem hiszem el, hogy képesek voltak így átverni. Egy újabb intés után Mat alakját veszi fel. Rob vagy Mat vagy kicsoda zavartam beletúr a hajába. Idegességemben megfordulok, és egy ideg csak nagyokat sóhajtok. Amikor visszalépek, már újra Rob áll, és a többiek is mögé gyűlnek.

─ Hazamegyek - jelentem ki halkan, és elindulok az ajtó felé.

Nem szól senki. Hagynak elmenni. Amikor kiérek a várfalon kívülre, hoppanálok, és már nyitom is a hátsó ajtót. Jó pár pukkanás jelzi, hogy követnek. Felsétálok a szobámba, a csapóajtót is nyitva hagyom, csak a szobám ajtaját csukom be kézlendítéssel. Lassan leülök az ablakkal szembe, az ágy szélére. Csak bámulok ki az ablakon, hallgatom a nehéz csöndet, és figyelem az udvaron állókat.

─ Ne ítéld el őket ennyire! - hallom Rob lágy, mély hangját mögülem.

─ Te is az ő pártjukat fogod? - kérdezem nyugodtan, meg se fordulva.

─ Nem, de engedték, hogy veled lehessek, még ha távolról is kellett, hogy figyeljelek.

─ A nyári gyakorlaton nem voltál annyira távol...

─ Meg is kaptam érte a leszúrást. - Hallom a hangjában, hogy mosolyog.

─ De nem lehettél végig Blaise. - állapítom meg azt, ami már rég motoszkál a fejemben.

─ Nem is voltam, csak a táborban.

─ Hazudtál nekem.

─ Nem sokat, csak amennyi elkerülhetetlen volt.

─ Azt mondtad, van barátnőd.

─ Volt is - ül le mellém. Mért érint engem ez ilyen ramatyul? - Te.

─ Tessék? - kapom oldalra a fejem.

─ Tudom, hogy elhagytalak, nem is hiszed, hányszor jöttem vissza és írtam levelet neked, de Rémszem és Harry mindig elkapott. Azt mondták, felejtselek el, keressek mást! Megtettem. A suliban mindenki úgy tartott számon, mint az ügyeletes szívtipró, az amerikai James Potter. Egyedül egy embert engedtem közel magamhoz, a szobatársamat, Mathew Loye-t. Ő tudta egyedül, hogy miért élek úgy, ahogy. - Hirtelen bűntudatom lett. Ő kitartott két évig mellettem, bármit is tett, mert a szíve az enyém volt, én meg becsaptam saját magam. Mást is szerettem. Hiába menteném magam azzal, hogy azt szerettem bennük, ami Robra emlékeztetett, mert nem így volt. Megpróbáltam - és sikerült is - másra vetítenem azt a szerelmet, amit iránta éreztem, érzek.

─ Szeretlek - ölelem át a nyakát, és hagyom, hogy az ölébe húzzon.

Beletúrja az arcát a hajamba, és a vállamra dönti a fejét.

─ Én is téged - suttogja a fülembe. - Örökkön örökké.

Feltörnek belőlem az érzelmek, és a hátán belecsimpaszkodva a pólójába, sírni kezdek. Itt van, és félek, ha elengedem, újra elmegy. A könnyeim elapadnak, és érzem, ahogy egy nyugtató köd ereszkedik a tudatomra. Semmire se gondolok, csak az engem ölelő karokra, arra finom illatra, amelyet a ruhája áraszt - hogyhogy nem ismertem fel ezt eddig? - a bőre érintésére, a hozzám simuló testére és addig mocorgok az ölében, míg szinte bele nem olvadok. Nem kell más! Csak ez! Hogy érezzem, egyek vagyunk. Tudom, érzelgős vagyok, de ezért nem hibáztathat senki. Visszakaptam a lelkem másik felét. Az életemet. Azt, akit annyira szeretek, aki annyira kell nekem. A köd egyre jobban elborít, a szemeimet már nem tudom kinyitni, érzem a nyakán lüktető ért, a kulcscsontját a halántékom alatt, de lassan ezek is eltávolodnak. Álom nélkül szenderülök el, hiszen ennél szebbet nem tudok álmodni. Mostantól újra úgy élek, ahogy álmodok.

Reggel ugyanazok az ölelő karok között ébredek, amik elaltattak. Felemelem a fejem, és a tekintetem találkozik az oldalán fekvő Rob világoskék, majdnem szürke szemeivel. Kedvesen rámosolygok, és visszatérése óta először csókol meg. Ugyanolyan gyengéden, mint régen. Ujjaim beletúrnak a hajába, míg az ő keze lecsúszik a hátamtól az oldalamra, majd megáll a csípőmnél, és egy karral átfog. A másik keze végigsiklik a vállamon, majd rásimul a nyakamra, és a hüvelykujjával az arcomat simogatja. Nem mélyíti el a csókot, csak hagyja, hogy belefeledkezzünk. Ez a pillanat annyira idilli. Rettegek, hogy egyszer csak felébredek, és szertefoszlik minden. Lassan elválasztja az ajkait az enyémtől, és még apró puszikat ad, majd szorosan magához húz. Összesimul a testünk, és a kezemet izmos mellkasára fektetem.

─ Susie - lép a szobába Harry, de intek egyet a kezemmel oda se nézve, és kiröpül az ajtón, majd az becsukódik utána.

Rob felkuncog a jelenettől. Nem csodálom. Azt se, hogy ezért milyen hegyibeszédet fogok kapni.

─ Annyira hiányzott ez nekem - mondja komolyan, és alig érintve a pólómat, végighúzza a hátamon az ujjait.

─ Mi? Az ökörségeim? A kislányos nyafogásaim és a hisztijeim? - mosolygok a szemébe nézve.

─ Minden, ami te vagy.

Lehajtja a fejét, és újra megcsókol. Hogy szerethet valaki ennyire? És pont engem.

***

Kint ülünk az almafa tövében, a hátsókert legvégében. Rob a hátát a széles törzsnek dönti, míg a fejemet az ölébe hajtom és térdeim lazán felhúzom. Rob elgondolkodva figyeli a hajamat, ahogy az ujjaival játszik benne.

─ Egy ideig gyűlöltelek - kezdek beszélni, megtörve vele a madarak kellemes énekét. - Amikor hallottam a beszélgetésedet Ginnyvel, rettentően magamba zuhantam. Gyűlöltelek, mert elmentél, mert azt hittem, nem próbálsz meg levelet írni, mert hagytad, hogy lefizessenek, mindenért. - Nem nézek a szemébe.

─ Tudom, és nem hibáztatlak.

─ Honnan? - emelem fel a tekintetem.

─ Szerinted csak úgy hagytam, hogy egyedül maradj? - nevet fel. - Kyle, majd később Bright és Blaise naponta írt. Azt is tudtam, melyik nap, mit viselsz, és mindig láttalak magam előtt, ahogy mész végig a folyosón, vagy párbajozol valakivel. - Ezért nem tűnt fel annyira, hogy a táborban Blaise mégsem Blaise. Amikor visszahívtak, rengeteget beszéltem vele, mert reméltem, hogy ha belebújhatok egy kis időre a bőrébe, akkor én is megbizonyosodhatok afelől, hogy jól vagy. Amúgy amit róla mondtam, az mind igaz volt. Tényleg van barátnője, de el sem tudod képzelni, milyen nehéz volt ott állni tőled pár centire, hallani éjjel a szuszogásodat, és visszafogni magam, hogy ne öleljelek át, ne csókoljalak meg. Mat álcájával könnyebb volt. Nyugodtan hajthattam rád, mondjuk így, mert nem feltűnő.

─ Te küldted a naplót és a kék sálas macit.

─ Igen. Sejtettem, hogy előbb utóbb rájössz, valami nincs rendben Mattel. Azt reméltem, minél előbb, és bízni fogsz a megérzésiedben.

─ De mért nem fedhetted fel magad?

─ Rémszem meg volt róla győződve, hogy ha idő előtt megtudod, nem fogsz a feladattal foglalkozni.

─ Ezen azt érted, hogy Azkabanba kell dugnom azt a két idiótát?

─ Azt, de ne hogy azt hidd, olyan egyszerű lesz. Elvittek a legutóbbi támadásra. Erősek, és sokan követik őket.

─ Egy újabb Sötét Nagyúr, csak egyszerre kettő?

─ Nem, annyira azért nem, de nem sok kell hozzá. Ami a legrosszabb, az az, hogy nem tudjuk, mit akarnak. Voldemortnál mindenki tudta, ki akarja irtani a mugliszületésűeket és átvenni a hatalmat. De náluk... Fogalmam sincs, mi a céljuk.

─ Én - mondom halkan egy fűszállal játszva.

─ Tessék? - áll meg Rob keze a hajamban.

─ Azt mondtad, figyelemmel követtél. Akkor tudnod kell, hogy sok mindent kiderítettek rólam, például, hogy pálca nélkül is tudok varázsolni, és a Mungóban se virágot akartak hozni. De a miértet nem tudom.

─ Lehet, hogy...

─ El kell mennem - ugrok fel, és már készülök is hoppanálni.

─ Hova? - áll fel Rob is.

─ A várba. Beszélnem kell Fifyvel.

─ Veled megyek.

─ Nem. Ezt egyedül kell elintéznem. Vigyázok magamra, ott amúgy se eshet bajom. Amint visszaérek, elmesélek mindent.

***

─ Fify! - kiáltom el magam, és nyomban egy pukkanás kíséretében meg is jelenik a kis manó, fülével a földet söpörve, ahogy meghajol. - Beszélj nekem a Többekről.

─ Fifynek nem szabad - rázza a fejét a manó, és füle, most az arcát csapkodják.

─ Láttam a családfát a Jóslatok Termében. Tudnom kell!

─ Fify nem mondhat semmit. Úrnőmnek el kell mennie az Emlékek Termébe.

─ Az merre van?

─ Jöjjön, úrnőm, Fify elkíséri. - Azzal már szedi is meztelen lábait.

Folyosók, lépcsők, ajtók, termek. Már rég nem tudom, merre járunk, hányadik emeleten vagy melyik szárnyban. Végül Fify megáll egy akkora ajtó előtt, ami a várat és a külvilágot választja el. Kinyitja az ajtót, és betuszkol rajta, majd maga után becsukja. Egy hatalmas, kör alakú terem, a falain ember nagyságú festmények. Alattuk réztáblák. Épp odasétálnék az egyikhez, hogy elolvashassam, ki van rajta, amikor, mintha téli álomból ébrednének, megrázzák magukat, és mintha nem is festve lennének, lelépnek a keretekből. Tátott szájjal bámulok, ahogy majdnem minden nő csatlakozik egy férfihoz, és felállnak előttem sorba. A négy középső embert rögtön felismerem.

─ Ti, akarom mondani önök, illetve maguk... szóval a Roxfort Alapítói, igaz? - kérdezem a középen állókat.

─ Helyén van az esze, látszik, hogy a leszármazottam - mosolyog rám a fekete hajú, sötétkék bársonyruhás nő.

─ Hollóháti Hedvig, ugye? - A nő csak bólint.

─ Minket ismersz - veszi át a szót a szőke, citromsárga bársonyruhás nő. Biztos, hogy ő Helga. - De őket nem - mutat a többi emberre.

─ Hát nem igazán.

─ Fify, kérlek - biccent a manónak, az gyorsan előre fut, megáll Hedvig mellett, egy fekete ruhás, fekete, hullámos hajú, zöld szemű, lekezelő modorú nő előtt, és földig hajol.

─ Szofrónia Griffendél úrnőm, a nagyra becsült Mardekár Malazár és Hollóháti Hedvig leánya, és Benignusz Griffendél uram hitvese - lép a nő mellett álló férfihoz, és előtte is meghajol. Ő lenne tehát Harry ük-ük-ük-ük, akárhányadik ükapja. Nem hasonlítanak. Benignusznak barna hullámos haja van és melegbarna szeme. Olyan, akiben első látásra megbízol, akiből árad a jóság és a szeretet. Hogy vehetett el egy ilyen hárpiát, mint ez a Szofrónia? - Szofrónia úrnőmtől származtatják az egyenes ágú Hollóháti leszármazottakat, míg Benignusz uramtól a tiszta vérű Griffendéleket. - Átfut a másik oldalra, és a Helga mellett álló férfi előtt is földig hajol. - Oberon Griffendél uram, Benignusz uram édestestvére - Hát ezért hasonlítanak annyira -, és Letícia úrnőm ura. - Az Oberon mellett álló nő előtt csak fejet hajt. Hosszú, hullámos szőke haja van, ragyogó kék szeme, és smaragdzöld bársonyruhát visel. - Letícia úrnőmet Mardekár Malazár uram kitagadta, mert nem volt hű a családjához. - Tehát nem akart olyan kígyó lenni, mint Szofrónia. Letícia kicsit bánatosan mosolyog rám, de amikor Oberon átkarolja a derekát, megnyugszik. Fify még egyet lép oldalra, és egy újabb meghajlás kíséretében bemutatja a halványlila bársonyruhás, barna, loknis hajú, kék szemű nőt. - Eulália Griffendél úrnőm a Hugrabug örökösök feje. - Átsiet a másik oldalra, és remegve földig hajol. Egy szőke, fekete csuklyás taláros, szürke szemű férfi áll Benignusz mellett. - I-i-i-ivor uram megtagadta a Griffendél nevet, és felvette nagyapja, a nagyra becsült Mardekár Malazár nevét. Uram egyenes ági leszármazottja a 20. század nagy fekete mágusa, a Sötét Nagyúr. - De jó. Kész élmény egy ilyen személyiséggel találkozni. Gyilkos szikrákkal teli szemmel néz az enyémbe, de én kitartóan viszonzom a pillantását. Nem fog megfélemlíteni egy ilyen olajjal festett kép. Fify újra arrébb lép, és meghajol egy hozzám kísértetiesen hasonlító nő előtt, aki vörös bársonyruhát visel. - Antonella Griffendél úrnőm és Agenor Griffendél uram - hajol meg a mellette álló barna hajú férfi előtt - fia Taddeus Griffendél, vagy mugli nevén Ferdinánd Leicht - söpri fel a födet az utolsó ember előtt is. - Á, szóval ő az ősöm. Barna hajú. Komolyan, itt minden férfi az? Ivor nem érdekel.

─ Akkor hát megkaptad a levelem, Liliomom - lép ki Taddeus egészen elém, hajbókol, és kezet csókol.

Ahogy elengedi a kezem, mintha csillámport szórnának az égből, körül vesz egy felhő, és érzem, eltűnnek a ruháim, majd egy sokkal finomabb anyag borít be. Ahogy végignézek magamon, döbbenten látom, hogy az eddig felkötött hajam a vállamra omlik, a mugli ruhám helyett pedig halványkék selyem fedi a testemet középkori stílusban. A fejemen körbe pedig egy finoman megmunkált, vékony fémpánt fut, elől apró virágmotívummal. Úgy festek, mint egy középkori hercegnő.

─ A ruhád, ahogy belépsz a kastélyba, megtalál, és kicserélődik a régivel, ami ott jelenik meg, ahol szeretnéd. Ez méltó a származásodhoz, de vigyázz, mert mindig jelen van a gonosz - itt oldalpillantást vet Ivorra -, aki ellened dolgozik, és az életedre tör. Ha nem kívánod felvenni, erősen gondolj rá, miközben áthaladsz a kapun. A koronád elárulja, ki vagy, és nem csak a jó oldalnak. - Taddeus újra fejet hajt, és visszalép apja mellé.

─ Hedvig! - fordulok a nőhöz. - Elmondanád, mi a feladata a Négyeknek? Hogy mi fog velük történni? Hogy nekem mért fehér a keretem a Jóslatok Termében?

─ Ez egyszerre túl sok, Liliom...

─ Nem maradhatnánk inkább a Susie-nál? - vágok közbe.

─ Akkor is túl sok, Susie - mosolyog rám kedvesen. - Azt gondolom tudod, hogy a Négyek, a négy Alapító tiszta vérű leszármazottai. Hívják őket Örökösöknek és Többeknek is. Ahogy mindig, most is él a gonosz, mert a gonosz, a sötétség mindig jelen van a világban. Két férfiú áll az élükre, és ők vezetik a csatába a sereget. A feladatuk ott van bennük, csak fel kell ismerniük, össze kell rakniuk a jeleket. A Sorsukat megírták, változtatni nem tudnak. A te szereped pedig - mosolyodik el még jobban, a szeméből pedig bátorítás és bizalom árad -, hogy légy a világos oldal vezére, a feje, hogy győzelemre vidd azokat, akik melléd állnak, hogy támogasd a négy harcost, hogy része legyél a mindenségnek.

Mielőtt újabb kérdést tennék fel, vagy akár magamhoz térnék a sok új dolgoktól, színes, csillogó felhőkben visszaszállnak a kereteikbe. Lehet, hogy nem varázslóképek? Egyikük se mozog. Fify kitárja az ajtót, és követem őt vissza az előcsarnokba. Hát ez a feladatom. Erről szól a jóslatom és Jamesé. Rob, James, Nozomi és Oliver. A Négyek. Nagyot sóhajtok, és a várakozó Fifyre nézek.

─ Nem maradok tovább, de nemsokára visszatérek. Kérlek, takarítsátok ki a legszebb és legnagyobb szobákat. Nem egyedül fogok érkezni.

***

A godric´s hollowi erdőbe hoppanálok. Kell egy kis idő, míg rendszerezem a gondolataimat, és újra átgondolom a tervet. Ahogy belépek Harryék házába, hangos szóváltás üti meg a fülem.

─ Meg van őrülve? - sikít fel Ginny.

─ James! James! - ordít Harry.

─ Ne bántsd Rob bácsit! - zokog Terri.

Mi van? Elmegyek pár órára, és a feje tetejére áll a világ? Besietek a nappaliba, ahol Harry, Ginny, Terri, Lily és Will a kandallónak hátrálva figyeli az előttük lejátszódó jelenetet. Honnan van egyáltalán ekkora erejük?

─ Most azonnal állj meg! - üvöltök Jamesre, és az épp Rob felé indult vörös csóva félúton megáll a levegőbe. - Mit csináltok? - Érzem a késztetést, hogy suhintsak, minden varázsige nélkül. Megteszem. A Robot védő erős, sárga búra eltűnik a dermedt csóvával és a James körül lengő erőtérrel együtt. James újra suhint a pálcájával, de most felém. - Ne merészeld! - emelem fel a kezem, tenyeremet a varázslat felé tartva, mintha ezzel megállíthatnám. És tényleg. A fénysugár eltűnik a kezemben, és érzem, ahogy a benne rejlő erő szétárad a testemben. Harryék megkövülten kapkodják a fejüket hármunk között. - A Négyek tagja vagy, és feladatod van - kezdek közeledni Jameshez, aki egyre hátrál a fal felé. - Rob is tagja a Négyeknek, és ugyanolyan fontos feladata van, mint neked. Ha nem tudsz együtt dolgozni vele, megtaníthatlak rá, mert nem bújhatsz ki a Sorsod alól. Elrendeltetett ezer éve! Ne akard, hogy bántsalak - suttogom neki, amikor csak fél méter van köztünk. - Kezdjetek pakolni - fordulok Harry és Ginny felé. - Egy hét múlva költözünk.

─ Tessék? - kiált fel mindenki egyszerre.

─ Minden ruhátokat, személyes tárgyatokat rakjátok össze. Majd megértitek. Most beszélnem kell Rémszemmel.

─ Veled megyek! - lép mellém Rob. - Nem csatangolhatsz egyedül.

─ Hidd el, meg tudom magam védeni - szorítom meg a kezét, és adok a szájára egy apró puszit. - Vacsorára itthon leszek. - Azzal belépek a kandallóba, a zöld lángok közé, és elkiáltom magam. - Grimmauld tér 12., London.

Por kavarog utánam, ahogy felsietek a lépcsőn egyenesen a nappaliba, ahonnan beszélgetés szűrődik ki. Rémszem, Kingsley Remus, Tonks valamit Mr. és Mrs. Weasley van bent.

─ Susie? Hogy kerülsz te ide? - kerekedik el Remus szeme.

─ Beszélnünk kell! - lépek beljebb. - Egy hét múlva költözünk. - Mielőtt nyitnák a szájukat, közbevágok. - Ti is. Molly, Arthur, szedjétek össze a gyerekeiteket, Bill írjon Zoénak, hogy ne hívjon a nyárra senkit. Kingsley, Mary is jön. Rob beszél majd vele. Egy hét múlva, szombaton, Godric´s Hollowba gyertek. Onnan indulunk. Csak ruhákat és a személyes holmitokat hozzátok. - Megfordulok, és már félig kint vagyok a folyosón, amikor Molly döbbent hangja utolér.

─ De hát, miért?

─ Ott mindent megtudtok.

Visszasietek a konyhába, és belépve a kandallóba, újabb hely felé veszem az utat. A hatalmas csarnokban alig lézeng valaki. Hát persze. Szombat délután van. Mindenki otthon van a családjánál. Nem is baj. Odalépek az ellenőrzőpulthoz, és végighallgatom a pálcám leírását, bólintok, és sietve indulok a liftekhez. Hiába lett Arthur a miniszter, akkor se érzem magam itt jól. Az a sok aktakukac... mindent jobban tudnak, mint én...

─ Nyilvántartó Hivatal - mondja a női hang, és kinyílik az rács. Kilépek, és elindulok a kitáblázott irányba. Kanyargok a kiismerhetetlen labirintusban, míg el nem érek egy az asztalánál ülő boszorkányt. - Jó napot! Két személy után szeretnék érdeklődni.

─ Hozzátartozó? - kérdezi gépiesen.

─ Nem, de Arthur Weasley engedélyt adott rá. - Jól van, hazudtam, de majd lerendezem Arthurral.

─ Nyilatkozat?

─ Mi?

─ Nyilatkozat, a Miniszterúr aláírásával, hogy engedélyezi az akták kiadását.

─ Ne szórakozzon már velem! Hívjam ide, azt akarja? Nem fog neki örülni, azt elhiheti. - Én marha, számíthattam volna erre.

─ Jó, menjen - mutat a mellette lévő ajtóra.

Belépve a terembe, olyan érzésem van, mint a világ legnagyobb könyvtárában, ahol kicsapták a biztosítékot.

─ Segíthetek? - szólít meg egy Madam Cvikkerhez hasonló öreg banya.

─ Igen. Nozomi Chang és Oliver Gomold érdekelne.

─ Jöjjön!

Feláll az asztala mögül, és elindul a végtelennek látszó könyvespolcok rengetegébe.

─ Chang, Chang, Chang - motyogja magában. - Cho Chang, Nozomi Chang - veszi le a polcról a vékonyka aktát, és adja a kezembe. Átbiceg egy másik részhez, és most a Gomold nevet mormolja magában. - Merope Gomold, Morfin Gomold, Rowle Gomold. Nincsen Oliver. Biztos benne, hogy így hívják az illetőt.

─ Igen, egészen. Megnézhetném Morfin Gomoldét? - kérdezem az idős nőtől, és már emeli is le a polcról a vastag, elnyűtt dossziét. - Kaphatnék egy kis pergament és pennát? - A boszorkány bólint, visszavezet az asztalához, és a kezembe nyomja a kért tárgyakat. - Köszönöm - biccentek, és elindulok velük a fal mellett elhelyezett asztalokhoz. Meggyújtom az egyiken a gyertyát, és leülök. Kinyitom Nozomiét, megkeresem a személyes adatok között a címet, és leírom a pergamenre, majd Morfinét veszem elő. Ha nála nem találok semmit, fogalmam sincs, hol keressem Olivert. Merope csak egy gyermeket szült, ez biztos. Harry mesélte, amikor Voldemortról faggattam még kisebb koromban. A lapok nagy része beidézések, és bűncselekmények leírása. Nem lep meg. Ám, az egyik fejcímén megakad a szemem.

Nemi erőszak

Átugrom a nő beszámolóját, és a megbízott auror jelentését kezdem el olvasni.

A hölgy idegállapota roncsolódott, a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály idegosztályára szállíttattam, ahol a gyógyító állandó megfigyelést rendelt el. Morfin Gomoldot nem tudtuk elkapni, jelenleg is keressük.

Hozzáfűzés: A hölgy teherbe esett a tett következtében, a gyermek árvaházi gondozásba fog kerülni.

Hozzáfűzés 2: A gyermek egészséges, az árvaháztól kap nevet.

Hát ezért nincs Oliver Gomold. A kastélyban tudják, hogy Gomold, de itt nem. Elmehetnék az árvaházba, ott kell lennie valamilyen papírnak, és utána visszajöhetnék ide, megkeresni azon a néven, de ez túl sok idő. Összepakolom az aktákat, visszaadom az asztalánál ülő boszorkánynak a pennával együtt, a pergament pedig zsebre vágom, és visszaindulok Godric´s Hollowba.

─ Apa, a Roxfortban honnan tudják, hogy kinek kell levelet küldeni? - hallom Terri kíváncsi hangját a nappaliból, amikor belépek a házba.

A Roxfort! Hát persze! A Nagykönyv!

─ Harry! - rohanok be. - A roxforti Nagykönyvet hol tartják? - támadom le szegényt.

─ Tudtommal az igazgatói irodában gondosan elzárva. Miért?

─ Nem számít! Mégse várjatok meg a vacsorával, majd jövök! - kiabálom vissza, és rohanok is ki a házból, majd hoppanálok Roxmortsba.

De régen jártam erre. Elindulok a kaptatón fel a kastélyhoz, ahol Hagrid be is enged, majd egy nagy csontropogtató ölelés után utamra is enged. A folyosókon alig lézeng néhány diák. Hát persze. Aki teheti, kint van az udvaron, vagy az elszántabbak a könyvtárban tengetik szabadidejüket. Felsietek a lépcsőkön, és csalódottan állok meg a nagy kőszobor előtt. Nem tudom a jelszót. Toporogva álldogálok a szobor előtt, amikor az megrázza magát, és megszólal.

─ Mért állsz még itt, úrnőm? - Már ezek is kezdik?

─ Hogy érted?

─ Már ismered a feladatod, így tiéd az erő, ahogy a Négyeké is az őket megillető. Roxfort engedelmeskedik neked.

Köpni, nyelni nem tudok.

─ Akkor, kérlek, engedj be az igazgatóasszonyhoz! Beszélnem kell vele!

A szobor félreugrik, én pedig felállok a mozgólépcsőre, majd halkan kopogok az ajtón.

─ Szabad!

─ Jó estét, Minerva!

─ Ó, maga az, Susan. Miben segíthetek?

─ Nagyon fontos lenne kideríteni egy fiú igazi nevét. Megnézhetném a Nagykönyvet.

─ Mennyire fontos? - húzza össze a szemöldökét.

─ Mindennél. Később mindent el fogok mondani, és mindent megtud, de most nem érek rá, sajnálom!

McGalagony bólint, és kisétál az egyik ajtó keresztül, majd visszatér, kezében a hatalmas, sárga lapú, megsínylett borítójú könyvvel. Lerakja az asztalára, és felém fordul.

─ Mikor született?

─ Fogalmam sincs - húzom el a számat. - Csak annyit tudok, hogy az egyik őse körülbelül az 1920as évektől 1940-ig, de nem tudom. Lehet, hogy kívül esik ezeken az éveken.

─ Akkor hogy találjuk meg? - kérdezi, némi gúnnyal a hangjában.

Odalépek mellé, kinyitom óvatosan a könyvet, és fölé tartom a kezem.

─ Hogy hívják Oliver Gomoldot? - suttogom, mire a lapok pörögni kezdenek, majd hirtelen megállnak az egyik oldalnál. Végigfut a szemem a bejegyzéseken, míg megakad az egyiken.

Oliver King

Nagy fantáziájuk volt az árvaházi dolgozóknak.

─ Meg tudnád mondani, hol lakik? - kérdezem a könyvet, mire cikornyás betűk jelennek meg a születési ideje alatt. Öt évvel idősebb nálam, hát azért nem rémlett a neve. Biztos mardekáros volt, és első, másodikban nem igazán foglalkoztam velük, a felsőbb évesek, meg velem. - Minerva, elvehetem a pennáját? - fordulok az igazgatóhoz, aki tőle nem látott döbbenettel bólint, előveszem a zsebemből a pergament Nozomi címével, és alá felírom Oliverét is. - Nagyon szépen köszönöm! Viszontlátásra! - lépek a kandallóhoz, és már el is nyelnek a lángok.

Mindketten londoniak. Amint összeszedek valami normális szöveget, el kell mennem hozzájuk. Ahogy kilépek a kandallóból Godric´s Hollowban, meglátom Robot, aki tanácstalanul áll a szoba közepén, körülötte cserepek, szilánkok, anyagdarabok és megannyi törmelék.

─ Újra neked esett? - lépek mellé.

─ Nem - rázza a fejét -, csak meglegyintette a kezét, és sikerült vele lerombolnia a fél házat. Elvállaltam a rendberakást, a többiek elmentek az Odúba, de nem boldogulok vele. Nem elég a sima Reparo.

─ Gondolja arra, hogy minden megjavul, és visszaszáll az eredeti helyére, majd legyints a kezeddel.

Rob úgy néz rám, mint aki egy hatalmas tréfát sejt, de megteszi, amit mondok, mire a darabok egy egésszé formálódnak, a repedések eltűnnek, és minden olyan, mintha semmi se történt volna.

─ Ez meg... - dadogja.

─ Ahogy megtudtam a Sorsunkat, a feladatunkat és a Négyek maradék két tagját, mindannyiunk megkapta azt a mágiát, amit az őseink birtokoltak egykor. Meg kell tanulnunk használni, bár én már akkor megkaptam, amikor először jártunk a kastélyban, de a világnak, úgymond, csak most lettem látható. Ezért is kell minél előbb megtalálnom Nozomit és Olivert.

─ Nem értelek. Milyen Négyek, és veled együtt öten vagyunk, nem?

─ Igen, de én nem vagyok tagja a Négyeknek.

─ De hát...

─ Menjünk fel, és mindent elmondok - fogom meg a kezét, és az emelet felé húzom. Ahogy elhelyezkedünk az ágyamon, mesélni kezdek. - A Négyek a négy Alapító egyenes ági leszármazottai. James Griffendélé, te Hugrabugé, Nozomi Hollóháté, Oliver pedig Mardekáré. Én pedig... a vezetőtök - váltok halkabb hangra, és lehajtom a fejem.

─ Mi a baj ezzel?

─ Nem fog menni.

─ Mi? - rémül meg Rob, és épp megfogná a kezem, amikor felpattanok, és az ablak és az ajtó között kezek járkálni.

─ Hiába vagyunk együtt, mert amit mondok, azt meg kell tenned. Nem lehetsz állandóan mellettem, ha más feladatod van. Fogalmam sincs, mekkora erőm van, de jelszó nélkül beengedett a kőszörny Minerva irodájába, mert tudom már, ki vagyok. Ezen felül pedig meg akarnak ölni! - fakadok ki, és az eddig csapkodó kezem erőtlenül hullnak a testem mellé. Rob pillanatokon belül előttem terem, és szorosan magához ölel.

─ Sss, együtt megoldjuk!

Kitartóan kezdi simogatni a hátamat, miközben apró puszikat ad a fejemre.

─ De én nem vagyok felkészülve erre! Én nem akarok ekkora erőt! Egy átlagos lány akarok lenni, aki éli a monoton mindennapjait! - kezdek hisztizni.

─ Ahogy te is mondtad, a Sorsunkat előre megírták. Nem tehetsz ellene semmit, de én mindig itt leszek melletted, és segítek.

Lassan felemeli az állam, mélyen a szemembe néz, és gyengéden megcsókol. Úgy, hogy érzem, mennyire szeret, hogy soha többé nem enged el, hogy bármit megadna a boldogságomért.

─ Várj! - válok el tőle, és az éjjeliszekrényemhez futok. Érzem a hátamon a csalódott pillantását. Leguggolok az ágy mellett, kinyitom a kis szekrény alját, kiveszek belőle egy nagyobb dobozt, és az ágyra rakom. Kiborítom a tartalmát, és széttúrom az egészet. Hol van már?

─ Mindent megőriztél - állapítja meg Rob, mintha kicsit megszeppenten.

─ Persze - vágom rá, de nem nézek rá. Szanaszét hever az ágyon a sok dolog. A maci, amit idén kaptam tőle Valentin napra, a könyv, amit már több mint két éve, hogy utoljára kinyitottam, a képeslapok, amiket kaptam és amit keresek. - Megvan! - pattanok fel kezemben a vékony ezüstláncra fűzött medállal. - Felrakod? - adom a kezébe, mire ő mosolyogva bólint. Megfordulok, felfogom a hajam, és becsukom a szemem. Érzem a fém hűs érintését, és tudom, újra fénylenek a kristályok.


Hogy jobban ki tudjatok igazodni ezen a kusza családfán, megcsináltam nektek babákkal:)Családfa

U.i.: Nem rontottam el a legfelső sort;) Május elején (remélem) megtudjátok a választ:)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.