Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18. fejezet-Bízz benne, de ne ennyire!

2008.05.12
18

18 fejezet: Bízz benne, de ne ennyire!

Reggel hatalmas ricsajra ébredek. Nem is tudom, mire számítottam. Ron, Hermione, Dom és Steve állítanak be épp, és a nagy találkozásnak persze hangot is kell adni. Bezzeg a szobámban semmit se hallanék ebből. Feltápászkodok az ágyból, beletúrok a hajamba, és első utam a fürdő felé veszem. A szemeim elég aprók - nem is csodálom, amennyit aludtam - és úgy alapból elég nyúzott vagyok. Mire összeszedem magam, és előszedek valami ruhát is, már mindenki a nappaliban tolong. A gyerekek, szokásukhoz híven, fel-le rohangálnak a házban, életveszélyessé téve azt. Steve-nek hála egy balerinához illő piruettet is bemutatok. Végül nagy nehezen lekeveredek a konyhába, ahol már egy megnagyobbított asztal fogad, körülötte a fél rokonsággal. Mindenkivel váltok pár szót, megiszom a reggeli kakaómat, és felsietek a szobámba valami alkalomhoz illő ruhát keresni. Estére megtelik az egész ház úgy, mint ezelőtt minden évben. A karácsonyfa újfent kicsinek bizonyul, és csak az ajándékok elárasztják a fél nappalit. Az ajándékok a szokásosak: könyv, ruha, édesség és társai. Ami meglep, az két névtelen csomag, akiknek a gazdájuk nincs itt. Hogy honnan tudom? Felírtam azoknak a nevét, akik itt vannak, és azokét, akiktől ajándékot kaptam. Mindenki adott valamit. Az egyik csomag egy naplót rejt, mellé egy gyönyörű pennával, olyannal, amilyet még életemben nem láttam. A másik egy hatalmas plüssmackót. Jó, a hatalmas kicsit túlzás, de van vagy fél méter és olyan jó puha meg selymes. A kérdés csak az: kik a titkos hódolóim, mert ha nem azok lennének, akkor ráírták volna a nevüket. Egyre jobb. Annyi kérdőjel leng körül, hogy már az orromig se látok.

Mivel Tonksék még egy éjszakát itt töltenek, én ezt is lent szenvedem a kanapén. Milyen meglepő, újra felébredek, és a fekete alak újra leül az ágy szélére. Tudni akarom, ki az, de valami belső kényszer újfent visszatart. Már épp legyőzi a kíváncsiságom a visszatartó erőt, amikor lágyan megcsókol, majd feláll, végigsimít a karomon, és elnyeli a sötétség. Jellemző. Mindig későn jutok el arra a pontra, ahol cselekednék.

***

─ Susie! Gyere már! El fogunk késni!

Megint bál. Szilveszterkor. Komolyan, lassan a szekrényemben csak estélyik lesznek.

─ Megyek!

Egy halványzöld, földig érő, vajszínű virágmintával kiegészített darabot választottam. A fűzőjének a tetején, középen van egy kis V alakú bevágás, amit két sor felfűzött strassz köt össze. A szoknyája egyenes. Elkapott a láz, úgyhogy a kelleténél egy kicsit több időt fordítottam magamra. Meg is lett az eredmény. Lassan lekászálódok - magas sarkúban - a létrámon, és a nappali felé veszem az irányt. Már mindenki ott van. Végigfuttatom a tekintetem rajtuk, de hirtelen megállok Jamesnél. Az ő szemében más csillog, mint a többiekében. Eltorzul az arca, és változni kezd. Az, hogy leesik az állam, szerintem, nem fejezi ki tökéletesen a hatást, amit ez a jelenet okozott. Ugyanis James nőni kezd a ruhájával együtt, a haja kócosabb és hosszabb lesz, a válla kiszélesedik. Harry mellett állva, úgy fest, mintha az öccse lenne, mert korra talán 25 lehet, de... Ez hogy a Merlin nyilába lehet? A többieket is enyhén ledöbbenti a dolog, főleg a három kicsi mereszti rá a szemét. Amikor James rám néz, villámként hatol belém a felismerés. Ő volt. A táskám kicsúszik a kezemből. Bocsánatkérően fúrja a tekintetét az enyémbe. Rájött, hogy tudom, mit csinált.

─ Ezt nem hiszem el - lehelem alig hallhatón.

─ Suze, megmagyarázom! - zeng James érett basszusa át a szobán.

─ Mégis hogyan? - kérdezem tőle még mindig döbbenten.

─ Szeretlek!

A szemem még jobban kikerekedik, és lezuttyanok a lépcsőre, ahol eddig is álltam. Ez... ez... Most mondja meg valaki, hogy ilyenkor mit kell mondani!

─ James... - kezdem, de nem tudom befejezni.

─ Közeledik az Egyetlen Fia, aki diadalmaskodhat az idő felett... - suttogja Harry, és a szemében felcsillan az értelem lángja. Mintha ez engem megnyugtatna.

─ James... - kezdek bele újra, de ismét elhal a hangom, és nem tudom folytatni.

─ Úgy hiszem, nem megyünk ma este sehova - sóhajtja Ginny, és ledől az egyik fotelba. - Lily, Terri! Menjetek fürödni, és Willnek is segítsetek!

Lilyék nem szólnak semmit, csak felkapják az öccsüket, és elindulnak az emeletre. Kínos csend áll be, és James idegesen kezdi húzogatni a talárját. Nem csodálom.

─ Szerintem jobb lenne, ha mesélnél, fiam - szólal meg Harry, és várakozóan Jamesre néz.

─ Nem tudom, mi ez - kezdi hadarni, és fel-le sétálni a kandalló előtt. - Egyik éjjel arra ébredtem, hogy kicsi az ágyam. Azt hittem, csak álom, de amikor másodszorra is előfordult, kimentem a fürdőbe, és megnéztem magam a tükörbe. Nem tudom szabályozni, mikor növök meg, vagy megyek össze. A legfurcsább mégis az, hogy a fejemben van minden tudás és emlék, amit sejtésem szerint az elkövetkező 14 évben fogok átélni, de nem tudok róluk beszélni, csak a varázslatokat használni.

─ Nincs is pálcád - szól közbe Ginny.

─ Elmentem Ollivanderhez.

─ Tessék?

─ Fogtam a családi széf kulcsát, elmentem a Gringottsba, kivettem egy kis pénzt, és meglátogattam Ollivandert.

─ Nem ismert fel? - faggatja tovább Ginny.

─ Nem, mert az arcomba húztam a csuklyáját a köpenyemnek.

─ És? Milyen a pálcád? - tudakolja Harry. Mintha ennek akkora jelentősége lenne. Az enyém bükk és egyszarvú szőr a magja.

─ Akác és oroszlán szőr.

─ Tessék? - kiáltunk fel egyszerre.

─ Ollivander azt mondta, egy afrikai pálcakészítőtől kapta ajándékba.

─ De hisz az oroszlánnak nincs is mágikus ereje - ellenkezik Harry.

─ Csak mi nem tartjuk annak. Legalábbis Ollivander ezt mondta. Afrikában nincsenek főnixek, sárkányok és egyszarvúk, így kerestek másik állatot. Mivel nem akkora a varázsereje, mint például a főnixeknek, ezért mi nem is foglalkozunk velük, ráadásul Angliában nem őshonosak.

─ Ez igaz - bólint Ginny -, de akkor is. Mért téged választott egy afrikai pálca?

─ Mert Griffendél állata az oroszlán - mondom halkan, de minden szem rám szegeződik.

─ Ilyen alapon Harryé is lehetett volna - ellenkezik Ginny.

─ Ollivander nemrég kapta - egészíti ki James az előbbi kis monológját.

─ Na látod - folytatom -, az oroszlán szőr mag megérezte úgymond a ˝gazdája˝ hatalmát és erejét. Ha akkor Harry kezébe egy ilyen pálcát adnak, valószínűleg az is így választott volna.

─ Ez nekem még mindig zavaros - csóválja a fejét Harry. - Megyek, megkérdezem Dumbledore portréját.

─ Felesleges - szól közbe a kandalló feletti festményről Lily. - Ez sokkal ősibb mágia annál, amit Dumbledore el tudna képzelni.

─ Tudsz valamit? - fordul édesanyjához Harry.

─ Nem mondhatok semmit. Nemsokára mindenre fény derül. - Lily megfordul és minden további szó nélkül kisétál a keretből. Na puff.

─ Mindig is tudtam, nem lesz unalmas életem melletted - mosolyog Ginny Harryre, majd mindketten felsétálnak az emeletre, és elaltatják a három lurkót.

─ Megbeszélhetjük? - kérdezi félénken James.

─ Ez most hirtelen jött - állok fel a lépcsőről. - Gondold át a dolgokat! Én is így teszek, és utána elrendezzük.

─ Eddig gondolkodtam! - fakad ki James. - Minden éjjel forgolódtam, mert nem tudtam aludni a gondolattól, hogy itt vagy tőlem pár méterre, és nem lehetsz az enyém!

─ James - sóhajtok -, én nem szeretlek.

─ Tudom, de még megszerethetsz!

─ Nem hinném - felelem csendesen. - Úgy gondolok rád, mint az öcsémre, hiába vagy most idősebb nálam. Veled voltam, amikor felnőttél, amikor járni kezdtél és beszélni. Sajnálom, de jobb, ha tudod, és nem éled bele magad még jobban.

Megfordulok, és lehajtott fejjel, felmegyek a szobámba. Hát ez volt az, amit a legkevésbé sem kívántam, és nem magam miatt, hanem miatta. Tudom, milyen rossz, amikor valaki ott van melletted, és tudod, nem lehet a tiéd. Nehezen fogja magát túltenni rajta, főleg, hogy minden nap találkozunk.

─ Susie - hallom Ginny bátortalan hangját a lépcső felöl. Már az ágyamon fekszem egy kényelmes nadrágban és pólóban.

─ Gyere.

─ Emlékszel még a jóslatra? - kérdezi, amikor már az ajtóban áll.

─ Az lesz a párja, ki tizenkét évvel előtte jár - darálom a számomra oly kínos részt.

─ Nem gondolod, hogy...

─ Nem - vágom rá. - Ginny, nem szeretem! Értsd meg! És nem is fogom! Érzem. A szívem mélye, még mindig Robhoz köt, bármit is teszek, de James... Nem. Szeretem, mint az öcsémet, de csak ennyire.

─ Megértem - bólint. - Ha éhes vagy, találsz csirkét a konyhában. Anya küldte.

Becsukja az ajtót, és hallom, ahogy lemászik a létrán. Menő. Nemsokára itt a gyakorlatom Mattel, és min fog járni az agyam? Jamesen. Remekül fog sikerülni.

***

─ Loye, White! Itt a zsupszkulcs - nyomja a kezünkbe Rémszem egy csorba bögrét. - Amint megérkeztek, találtok elrejtve két zsákot. A pálcátokon kívül semmi más nem lehet nálatok! - figyelmeztet. - Csak azt használhatjátok, amit tudtok és amit találtok. Lankadatlan éberség! Sok szerencsét!

Ahogy elköszön, már érzem is a rántást a köldökömnél. Utálok zsupszkulccsal utazni. Mondtam már? Fél méteres hóba érkezünk, és mindketten hasra esünk benne. Remek. Egy tisztás közepén állunk. A két zsákot hamar megtaláljuk, és rögtön fel is mérjük a készleteinket. Egy térkép, egy pokróc, egy üveg forró lötty, némi élelem és egy leírás.

Találják meg a hegytetőn elrejtett zsupszkulcsot, különben a legközelebbi faluig gyalogolhatnak, mert a területet hoppanálásgátló bűbáj védi.

─ Ez aztán bő eligazítás - fintorgok.

─ Biztos nem ilyen egyszerű - véli Mat -, de jobb lesz, ha indulunk, mert piszok hideg van - húzza össze magán a köpenyét.

Felkapjuk a hátunkra a zsákokat, elvégzünk egy tájoló bűbájt, majd a térképen bejelölt pont felé vesszük az irányt. Kezd szegényesedni a fantáziájuk ezeknek az aurororknak. Mindenki a hegyre küld minket. Mik vagyunk mi? Hegyi kecskék? Az erdőben egyre mélyebbre hatolva kicsit melegszik a klíma. Jobban mondva nincs az az orkán erejű szél, ami kint a tisztáson.

─ Ez így túl egyszerű - jegyzem meg halkan, de kár volt kinyitnom a számat.

A következő pillanatban egy kifejlett vérfarkas csörtet velünk szembe. Gondolkodás nélkül alakulok át, és ahogy oldalra pillantok, Mat helyén is egy sárga borzot látok. Álljunk meg egy percre! Sárga borz? Megrázom a fejem, de amikor újra felé fordulok, ugyanolyan sárga aura veszi körbe. Meghibbantam biztos. Csak az ráz vissza a való világba, hogy Mat, amilyen gyorsan csak tudja kapkodni a lábait, elinal a farkas mellett. Én lassan ügetve követem, és nevetek magamban, ahogy menekül. Kis aranyos. Én bezzeg könnyen vagyok. A furcsa csak az - azon felül, hogy nem értem, miért van sárga aurája -, hogy nem csodálkozik el az unikornis-egyszarvú keverékemen. Amikor elég messze érünk a feldühödött vadtól, újra felvesszük emberi alakunkat. Bár, én szívesebben maradtam volna állatban. Úgy sokkal gyorsabban tudok haladni. Vajon Rob most mit csinálhat így az éjszaka közepén? Remélem, jól van és boldog.

─ Au! - kiáltok fel. Most biztos felvertem minden eddig alvó szörnyeteget.

─ Mi van? - ugrik rögtön mellém Mat.

─ Ez a szar gyökér - morgok, és kiakasztom az említett akadályból a lábamat.

─ Mid fáj?

─ A jobb bokám - felelem készségesen.

Óvatosan lehúzza a cipőmet, és feltűri a nadrágom, de így is felszisszenek.

─ Bocs, de ez még jobban fog fájni - mondja az említett végtagnak, és a mutatóujjával finoman nyomkodni kezdi.

Könnyek szöknek a szemembe, és beharapom az alsó ajkam.

─ Ahogy elnézem, eltörött, így nem tudok vele mit kezdeni azon kívül, hogy bekötözöm - húzza el a száját, és nemsokára vastag fásli rejti el a sérült részem. - Szerintem változz állattá. Három lábon jobban tudsz bicegni, mint egyen. - Látszik, hogy az ész hol van.

Engedelmesen átváltozom, és valahogy feltápászkodok. Így nem is olyan vészes. Persze, ha megtámadnak minket, nem sok esélye van szegény Matnek egyedül. Kellett nekem megint jártatnom a szám. Óriáspókok egész serege ront ki a fák árnyékából, és azon nyomban ránk vetik magukat. Mat próbál velük szembeszállni, de ő is tudja, egyedül nem boldogul. Oldalba bököm, és a hátam felé dobálom a fejem.

─ Nem bírsz el kettőnket! - ellenkezik, és egy újabb átkot küld a legközelebbi bestiára.

Ráprüszkölök, mire megadja magát, és felkászálódik a hátamra. Két szárnycsapás, és már a fák koronájával vagyunk egy szintben. Szerencse, hogy nem olyan sűrűn nőttek a fák, így kiférek egy nagyobb lyukon. A telihold ezüstös fénybe vonja a szőrömet, és tisztán kirajzolja a hegycsúcsot, ahol a hazarepítő zsupszkulcs vár ránk. Végül is senki se mondta azt, hogy nem lehet átrepülni az erdőn. Mat leadhatna pár kilót. Nem mintha kövér lenne, de úgy nem kerülne ennyi energiámba a fuvarozása. Ahogy újra földet ér a lábam, elterülök, mint valami liszteszsák. Visszaveszem emberi alakom, és fújtatva fekszem a hóban. Mat feltúr minden bokrot, bozótot, de nem talál semmit. Meglendíti a pálcáját, de annak semmi hatása.

─ Gondolod, hogy nem értünk ide időben? - fordul hozzám.

─ Biztos nem. Szerintem még korán is vagyunk. - Lendítek egyet a pálcámmal, és valami zörögni kezd egy kőrakás alatt. - Ott van.

Mat hitetlenkedve pakolja szét a köveket, és vesz fel közülük egy régi, rozsdás teáskannát.

─ Ezt meg hogy?

─ Egy régi, és elfeledett varázslattal. Csak az Invito ellen volt blokkolva. Lehet, hogy ezt a bűbájt nem is ismerte az, aki elhelyezte itt a zsupszkulcsot, vagy ép úgy gondolta, mi nem fogjuk ismerni.

─ Aha. Nagyon fáj még a lábad? - térdel mellém, és a kezembe adja a kancsót.

─ Eléggé - húzom el a szám, főleg, amikor elkezdi újra vizsgálgatni. - Nyugi, majd a Mungóban helyrerakják. Holnap már semmi bajom se lesz.

─ Azért én aggódok. - Óvatosan lecsavarja a kötést, és elborzad az arca. - Nem ért véletlen hozzá valamihez azóta, hogy bekötöttem?

─ Nem éreztem. - Felemeli az anyagot, és majdnem elhányom magam. A csontom, mint valami kihegyezett fa, amit nyársnak szoktak használni, áll ki a sebből. - Takard el! - nyögöm, és elkapom a fejem. Amikor szól, és a sebet újra fásli takarja, visszafordulok. - Mért nem éreztem?

─ Elszoríthatta a vérkeringésedet, így elzsibbadt, úgy meg nem érzed a fájdalmat. Az a szerencséd, hogy semelyik főbb ért nem sértette meg, különben már el is vérezhettél volna. Nem merem visszarakni a helyére, bár ismerek rá egy bűbájt, de akkor megszűnne a zsibbadás is, és fájdalomcsillapító bájitalom nincs.

─ Majd lesz valami. - Valami mindig lesz. Ez a jó az időben. Nem áll meg. Bár, ha úgy vesszük, a hátránya is egyben. Baj csak akkor lesz, ha rosszul érkezem meg a zsupszkulcsos landolásból, és elmozdul a csont. Amúgy nem vagyok ilyen kis izé, hogy viszontlátom a vacsorámat, de most valahogy nem bírom elviselni. Az a sokk, amit James okozott, a Mat körül lengő kérdőjelek és miértek, és Rob egyre erősödő hiánya enyhén betett.

─ Indulnunk kell - mutat Mat a lassan kéken izzó kannára, és mindketten hozzáérünk.

Amint vége a forgásnak és a szín kavalkádnak, érzem a fenekem alatt a padlót és még valamit.

─ Azt a Merlin nyila hét szentségét! Hogy tépnék ki a cikesz szárnyát! Gurkók lapítanák palacsintává a seprűm! - Nem szólhat meg senki! Nem is beszélek olyan csúnyán! - Mat! - ordítok.

─ A fenébe - kap fel a földről az említett. Így már sokkal kényelmesebb.

Az egyik karja a hátam mögött, a másik a térdem alatt. Na jó, azt nem mondom, hogy nem fáj, mert ahogy leng a lábam, mint valami húscafat - mondjuk úgy is néz ki - bele-bele nyilal, de ez még mindig semmi az előbbihez képest.

─ Mi a fészkes fenét csináltatok ti? - döcög hozzánk Rémszem.

─ Elestem - mondom neki, átkarolva Mat nyakát.

─ Így? - horkan fel. - Azt hittem, megtanultál már esni. Vagy az csak seprűről megy? - Kösz Rémszem, én is szeretlek, és most pont a te gúnyolódásodra van szükségem.

Mat sietős léptekkel indul el a Képző aulája felé, ahonnan hoppanál is. A Mungóban alig lézeng valaki. Nem is értem, miért csodálkozom ezen. Hajnali 4 óra van. A recepción ülő boszorkány rögtön egy hordágyra fektet, és felküld minket az egyik emeletre. Engem valahogy sokkal jobban lefoglal Mat pólóujjából kilógó izmos felkarja. Biztos a fájdalom teszi. Teljesen megbolondultam. Az egyik kórteremben áttesznek egy rendes ágyra, és egy idős, pufók asszonyka vesz kezelésbe. Grimaszol párat a seb láttán, majd kimegy, hogy egy tálcányi bájitallal térjen vissza. Nagyot nyelek. Ezek közül tuti, hogy egyiknek sincs se karamella, se eper íze. Mindegyikből tölt egy-egy pohárkába, és sorban a kezembe nyomja őket. Az első után visszatér a zsibbadás a lábamba, majd ez az érzés is elmúlik, és még szivárgó vérzés elapad. Előveszi a pálcáját, és köröket leírva a lábam felett visszakerül a csontom az eredeti helyére. Így már sokkal gusztábban fest. Önt bele valami zöld trutyit a sebbe, gondolom egy speciális fertőtlenítő, majd pár perc múlva kiszívatja a pálcájával.

─ Még egy kis Pótcsont-Rapid, és készen is vagyok. - Jaj, csak azt ne. Összeszorítom a szemem és minden izmomat, és lenyelem. Amikor kinyitom a szemem, a gyógyítóm már pakol.

─ Ennyi? - fordulok hozzá. - Így fog tátongani a lábamon ez a hatalmas lyuk?

─ Miss White, amíg nem pótlódik az összes szilánkosra tört csontja, és forrnak össze a megmaradt darabok, addig az ízületeit és az izmait se tudom helyrehozni. Ha minden jól megy, délelőtt nekifoghatunk a teljes visszaállításnak. Addig pihenjen, és lehetőleg ne mozgassa a sérült lábát! Jó éjszakát!

Na, kösz. Hogy a búbánatban fogok tudni így elaludni? Oké, hogy nem fáj, de nem fordulhatok az oldalamra, nem csinálhatok semmit! Igazán adhatott volna egy kis altatót is. Mat leolvashatta az arcomról, hogy min puffogok, mert megfogja a jobb kezem, és leül az ágyam szélére.

─ Kérjek neked valamit? - kérdezi halkan, és gyengéden megszorítja a kezem.

─ Nem kell, el leszek majd valahogy. Menj csak haza, és pihenj te is.

─ Dehogy is! Veled maradok! - Olyan szenvedély van a hangjában, hogy képtelen vagyok ellenkezni.

Odahúz egy széket, újra megfogja a kezem, és a hüvelykujjával simogatni kezdi a kézfejemet. Lejjebb csúszok az ágyban, felé fordítom a fejemet, és csak figyelem az arcát, a szemeit, amik a kezemen pihennek. A szobában, leoltódnak a lámpák, és már az orromig se látok. Reccsen a szék, és érzem a homlokon a finom leheletét, majd a bársonyos ajkait.

─ Álmodj szépeket! - suttogja, és a másik keze is rásimul az enyémre.

Érzem, szép álmom lesz!

─ Mégis hogy képzeltétek, hogy átrepülitek az erdőt? - esik neki Rémszem valakinek.

─ Senki se mondta, hogy nem lehet! - ellenkezik Mat.

─ Mért kell üvöltözéssel ébreszteni? - nyögök fel, és feljebb tolom magam a párnák között.

─ Jé, felébredt a mi kis szabályszegőnk - mordul rám Rémszem.

─ Be lehet fogni, jó? - szemtelenkedek vele. - Itt fekszem úgy, hogy a jobb lábszáramból egy csonton kívül majdnem semmi se látszik, és neked az a legnagyobb bajod, hogy átrepültünk az erdő felett? Amúgy Matnek igaza van! Az volt az egyetlen kikötésed, hogy nem vihetünk a pálcánkon kívül semmit, ergo, bármilyen varázslatot használhatunk, amit ismerünk és nem tiltott!

─ Nem vagy bejegyzett animágus, ahogy Loye se! Simán a Wizengamot elé küldhetnélek benneteket!

─ Ja, és amikor ennek köszönheted majd az életedet, akkor is? Azért van az a törvény, hogy megvédjék az embereket azoktól, akik csak akarnak, de nem tudnak átváltozni! Tudtommal, mi tökéletesen végrehajtottuk!

─ Vigyázz a szádra, mert elegem van a feleselésedből!

─ Ó, igen? - ledobom magamról a takarót, egy lendülettel lelógatom a lábaimat az ágy oldalán, és a balon ugrálva közeledek Rémszemhez. - Te is olyan jól tudod, ahogy én, hogy egy pöccintéssel végezhetnék veled, hogy nagyobb erőm van, mint neked és Harrynek együtt, hogy nélkülem fabatkát se érne az egész párbajcsoportod, hiába nem járok már be!

Lendül a keze, és mielőtt bármit is tennék, a tenyere az arcomon csattan. Gondolkodás nélkül intek a jobbommal, és az ajtónak vágódik. Mintha tornádó támadna a kórteremben, a rám adott hálóinget és a hajamat csapkodni kezdi a szél. Érzem, hogy a lábamon húzódik a bőr, és nem kell odanéznem, hogy lássam, nyoma sincs már a hatalmas lyuknak.

─ Ne akard kipróbálni, mire vagyok képes, mert olyan erő szabadulhat el, amit nem vagyok képes még visszafogni.

Leengedem a karom, és ezzel egy időben Rémszem is lecsúszik a falról. A szemében... büszkeség csillog? Meg van ez húzatva? Kis híján lecsapott legyet mintázott egy ispotály falán, erre meg, nem hogy kiakadna még jobban, hanem örül neki? Mindenki megőrül körülöttem?

***

Valentin nap. Jee. Kíváncsi vagyok, mi lesz ma. Amióta a képzőbe járok, ez az első, hogy egyedülállóként ˝várok˝ rá, mert hát vár rá a nyavalya. Rózsaszín szívecskék, titkos imádók - mintha nem lenne így is épp elég -, vörös rózsa erőd... Megvakarom a fejem - már csak megszokásból is -, kibújok a meleg takaró alól, és bevánszorgok a fürdőbe. Frissen és üdén toppanok be a konyhába, ahol Ginny készíti a reggelit. Harry sehol. Jellemző. Biztos már a Minisztériumban van. Lerogyok az egyik székre, ami előtt a bögre kakaóm árválkodik, és dünnyögök egy ˝jó reggelt˝-et Ginnynek. Ő csak kedvesen rám mosolyog, és vissza is fordul a tojáshoz, amit Lilynek és Terrinek készít. Hallom, ahogy reccsen egy kicsit a lépcső, majd a halk lépteket, és megjelenik a konyhában... Harry? Mit keres ez még itt? Odalép Ginny mögé, átkarolja hátulról a derekát, belecsókol a nyakába, és suttog valamit a fülébe, amitől Ginny kislányosan elpirul. Mi a szösz... Ilyen is van még? A következő pillanatban nyílik a bejárati ajtó, majd Fred és George tűnik fel a konyhaajtóban. Na, most már igazán szeretném tudni, hogy mi a jó fene folyik itt!

─ Helló mindenkinek! - kurjantják el magukat, mire az emelet felöl hangos ováció hallatszik, és már hallom is a lábdobogásokat, majd három csöppséget, akik rávetik magukat a bácsikáikra.

James azóta nem változott vissza gyerek önmagává. Azt mondja, nem tud, de szerintem nem is akar. Ő is feltűnik a láthatáron, és a szokásosnál is kócosabb hajjal letelepszik velem szembe.

─ Kértek valamit? - fordul Ginny a bátyjaihoz, akik alig tudnak lépni az őket ölelgető gyerekektől.

─ Nem, köszi hugi, reggeliztünk már - feleli Fred, és felkapja Willt.

─ Susie, te még éhes vagy?

─ Én, dehogy - rázom meg a fejem, és fel is kelek, a hátamra dobom a táskám, és a nappali felé indulok. - Holnap találkozunk.

─ Köszi! - kiabál utánam még Harry nevetve, és el is tűnök a zöld lángok között.

Szegény George, szegény Fred. Szerintem mindenki rájuk sózta a saját kölkét. Jess biztos megengedi, hogy nála aludjak ma éjjel. Úgyis valami buliba akar vinni minket Mattel. Blaise-t elküldjük a barátnőjéhez, úgyhogy négyünk közül, biztos ő érzi majd a legjobban magát. Ahogy előbukkanok a kandallóból a Képző aulájában, meg is torpanok. Mindent rózsaszín szívecskék és girlandok borítanak. Hova süllyed a mágusvilág? Eddig még nem volt ilyen! Alig tudom magam átverekedni az aula utáni téren. Itt vannak felállítva azok a szekrénykék, amikbe be lehet dobni az ajándékokat. Az ajándékozók, már hajnalok hajnalán bejönnek mindig, hogy a célszemély ne tudja meg, kitől a sok ajándék. Egy pillantást se vetek az egészre. Tudom, ott az enyém is. Ha valaki belép úgy a Képzőbe, hogy meg akar valakit ajándékozni, és van is nála valami, az illető nevével ellátott szekrény rögtön megjelenik. Aki ajándékot tesz bele, az nem látja, hogy üres, vagy épp zsúfolásig tele van. Még jó, különben olyan féltékenységi háború kezdődne... Bebattyogok az SVK terembe, és lezöttyenek a helyemre. Sehol senki. Hát igen, ez ezzel jár. Aki nem kap és nem is ad, még az is ott sertepertél a többiek között, hogy utána legyen miről pletykálni. Vagy ha nem ezért, akkor a wc-n bőg, hogy nem kapott semmit attól, akitől szeretett volna, vagy akibe fülig bele van esve. Teljesen megbolondítja az embereket ez a Valentin nap. Percek múltán Jess vágódik le mellém fülig érő szájjal, a kezében egy nagy zacskót szorongatva.

─ Szia! - ad két puszit, és az asztalra állítja a szatyrot.

─ Szia! Kitől ez a sok minden?

─ Nem tudom, de a felét meg se tudtam nézni. - Azzal az orrom alá dugja a batyu száját. - Muszáj volt tértágítóval kezelnem.

─ Te szegény - ironizálok.

─ Na, és te mit kaptál.

─ Nem tudom.

─ Mi az, hogy nem tudod? - pattan fel a padról. - Azonnal meg kell nézned!

─ Jess, nem érdekel.

─ De biztos van csoki, és csokiból sosem elég! - érvel lelkesen. - Lehet, hogy Rob is írt.

─ Mért írt volna? Ez a harmadik február 14, amit nem együtt töltünk, nem hinném, hogy most fog késztetést érezni arra, hogy szerelmes levelekkel bombázzon.

─ Ki tudja, amíg meg nem nézed - erősködik tovább.

─ Jó, csak hagyj már békén! - állok fel, és a termek felé robogó diákok közt tör utat nekünk Jess.

A szekrényeknél már csak egy-egy ember lézeng. Jess megragadja a csuklóm, és a legelsőhöz húz. Vörös szekrény, tehát auror szak, rajta pedig a nevem. Milyen meglepő. Lenyom a rajta lévő kilincset, és unottan elővarázsolok egy zsákot, majd a szekrényben lévő dolgokat egy suhintással a vászonzsákba bűvölöm. A legtöbb, ahogy azt Jess is mondta, csoki. Igaza van, az mindig jól jön. Az ágyam alatt van is egy papírdobozom, amiben az édességeket tartom depiűzésre. Visszamegyünk a terembe, ahova időközben mindenki megérkezett, leülünk mi is a helyünkre és belenyúlok a zsákba. Nem túlzottan érdekel, mi van benne, de tudom, Jess úgyse hagyna békén. Egy maci. Kihúzom, és az ölembe ültetve figyelem. Barna, bozontos bundája van és aranyos pofija. A szeme, olyan más. Barna, de... James! Olyan a szeme, mint Jamesé! Tudom már, kitől kaptam karácsonykor a macit. Leültetem a padra - mert hát maci, és azoktól mindig meglágyul a szívem -, majd újra elmélyedek a zsákomban. A következő egy újabb maci, de ez fehér, és jóval puhább, mint Jamesé. A nyakában, egy kékesszürke szál van kötve. Olyan, ami inkább kék, de ha máshogy esnek rá a fénysugarak, akkor... Az nem lehet. Felnézek Jessre, és ő is olyan döbbenten nézi, ahogy én. Ismerte, ha nem is közelről, de látta. Rob szemének van ilyen színe.

***

─ Karaoke klub? Jess, ne! - nyögök fel, amikor meglátom a kivilágított bejáratot.

─ De, gyere már! Foglaltam asztalt.

Most mit tehetnék? Megadom magam, és követem befelé. Egy kis színpad van a terem egyik felén, előtte 10-15 kisasztallal. Meghitt hangulata van. Letelepszünk úgy tíz méterre a színpadtól.

─ Énekelned kell - jelenti ki Jess, és már indul is, hogy felirasson, amikor megragadom a karját.

─ Eszem ágában sincs!

─ De! Muszáj lesz! - kacsint rám, és kitépi magát a szorításomból.

─ Jó leszel - fogja meg a kezem Mat, és bátorítóan rám mosolyog.

A baleset óta, egyre szorosabb kötelék alakult ki köztünk. Nem járunk, de bármit megoszthatok vele, és ez mindennél többet jelent. Elmeséltem neki Robot, hogy utána mi történt velem, és megértett, igazat adott nekem. Ha ő azt mondja, jó leszek, akkor az is leszek. A gyakorlatra amúgy elég jó minősítést kaptunk, bár fogalmam sincs, mire, hiszen alig csináltunk valamit.

─ Fiúk és lányok! Lányok és fiúk! Most következzen Susie, akinek barátnője szerint kincset érő hangja van.

Ölő pillantást küldök Jess felé, aki időközben visszatért, majd felállok, felsétálok a színpadra, felemelem a falnak támasztott gitárt, és egy észrevétlen mozdulattal cseles kis bűbájt szórok a helyre. Mégse énekelhetek nekik úgy magyarul, hogy nem értenek semmit se belőle, ráadásul a szöveg a lényeg. Felülök az odakészített bárszékre, beállítom az előttem álló mikrofon-szerű ketyerét, és lassan pengetni kezdem a bevezető dallamot. Tudom, hegedűn szebb, de most nem varázsolhatok mindent, hiába vagyunk boszorkák között. Matre nézek, és már ő is tudja, ez neki szól.

Beszélj hozzám, mondd újra el
Hogy a világ botrány
de holnap mégis élni kell.

Itt nem vagyok idegen
Fekszem a szíveden
és hallom, hogy dobog.

A fekhely mellet most is töltve áll
a hűs borospohár
Itt érzem, otthon vagyok.

(Nem is tudod, milyen nagy dolog...)

Én ordítok néhanap
tudom, hogy bántalak
Csak szidlak a semmiért.

Hiányzik néha egy kis fájdalom
Máskor meg nem bírom
azt, hogy folyton megkísért.
(...folyton megkísért)

Refr.:
Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!

A szájak szélén gyűlölet
és harag remeg
A világ nagy beteg.

Te boldog vagy, hogy van kit féltened
egyetlen életed
Ennél komolyabban nem veszed.

Próbáltam hős lenni és szent
nekem egyik sem ment
Magamon veled nevetnék.

Játékos vagy, mint egy nagy gyerek
legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.
(...képesség)

Refr.:
Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!
(...csak adj hitet)

Beszélj hozzám, mondd újra el!
És adj hitet!

Refr. 2x:
Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!
(...csak adj hitet)

Ahogy elhalkul az utolsó akkord, taps és fütyülés tölti be a kis termet. Pirulva meghajlok, egy intéssel megszüntetem a bűbájom, és lerakva a gitárt, visszaülök Mat mellé, aki rögtön egy hatalmas puszit nyom az arcomra. Amikor még mugli iskolába jártam, sokszor voltam fellépni, mert a tanárok elküldtek, de így sokkal jobb.

─ Most pedig hallgassuk meg Jamest, aki egy kész szerelmi vallomással készült!

Ugye nem az a James? Ugye nem? Mért is lenne szerencsém... Az eddigi felhőtlen örömömet felveszi egy sajnálattal, fájdalommal és lelkiismeret furdalással keveredett érzés. Int egyet a pálcájával, és halk aláfestő zene szólal meg. Felül a bárszékre, két kezével megfogja az előtte álló mikrofont, és lehajtja a fejét. Amint énekelni kezd a lágy, mély hangján, a hátamon futkározni kezd a hideg, és úgy elszégyellem magam, mint eddig még soha, főleg, amikor rám néz. Mért csinálja ezt velem? Le se veszi rólam a szemét. Kitartóan fúrja a tekintetét az enyémbe.

I can´t believe this moment´s come
It´s so incredible that we´re alone
There´s so much to be said and done
It´s impossible not to be overcome
Will you forgive me if I feel this way
Cuz we´ve just met - tell me that´s OK
So take this feeling´n make it grow
Never let it - never let it go
(Don´t let go of the things you believe in)
You give me something that I can believe in
(Don´t let go of this moment in time)
Go of this moment in time
(Don´t let go of things that you´re feeling)
I can´t explain the things that I´m feeling
(Don´t let go)
No, I won´t let go

Now would you mind if I bared my soul
If I came right out and said you´re beautiful
Cuz there´s something here I can´t explain
I feel I´m diving into driving rain
You get my senses running wild
I can´t resist your sweet, sweet smile
So take this feeling´n make it grow
Never let it - never let it go

[Chorus:]
I´ve been waiting all my life
To make this moment feel so right
The feel of you just fills the night
So c´mon - just hold on tight

Itt és most, minden nőnemű beleesett. Ezt minden tétovázás nélkül, bátran kijelentem. Mat egész idő alatt szorította a kezem. Ha nem teszi, valószínűleg felállok, és kimegyek, mert nem bírom elviselni ezt. Ugyanúgy jön le, ahogy én, csak a füttyögés helyett hangos sóhajok kísérik. Na, még ha tudnák, hogy Harry Potter legidősebb fia... Nem jön ide hozzánk, csak folyamatosan rajtam tartva a szemét, kisétál az ajtón, mint aki jól végezte dolgát. Hogy fogok én ezek után békésen aludni?

***

Ma van Chris 10. szülinapja, és a lányok - Lily, Terri, Dom - megkerestek, hogy segítsek nekik valami műsort összehozni az ünnepelt számára. Hát, nem kellett kétszer mondani. Hosszú, fehér vászonruhában, a csípőnkre egyszínű kendőt kötve vonulunk be Harry dolgozószobájából, amint elindítottam a zenét. Az enyhe döbbenet, szerintem nem elég kifejező, mert úgy bámulnak ránk, mint négy gyogyósra. A dallamot dúdolva leülünk Chris köré, aki a nappali közepén áll, majd a sorokat felváltva énekelni kezünk.

Se szava, se beszéde.
Se nyoma, se személye.
Se neve, se ruhája.
A vadon adománya.

Majd együtt folytatjuk. Szegénykéim lámpalázasok.


Hé, fiú! A törzs befogad.
Kenyere neked is jár.
Soha ne félj, fiú! Egy ágy befogad,
Hisz ágyból akad egy pár...

Újra szétválunk.


Se bajsza, se szakálla.
Se híve, se barátja.
Se baja, se reménye.
A falu nyereménye.

Hé, fiú! A törzs befogad.
Kenyere neked is jár.
Soha ne félj, fiú! Egy ágy befogad,
Hisz ágyból akad egy pár...

A lány szíve nem csitulhat el.

(Ember vagyok)- válik külön Lily és Terri, majd Chris is csatlakozik hozzájuk.
A lánynak bizony hogy ember kell! (Ember vagyok)
Ha testet is ölt a vágy bennünk, (Ember vagyok)
lehet, hogy te vagy a mi emberünk! (Ember vagyok)

Lassan felállunk, és Chris körül lejtjük a jó kis magán koreográfiánkat, miközben beéneklem a második szólamot.


A lány szíve szép, virágzó kert./(Ha nap süti), játszik széllel

Megannyi virága titkot rejt./a pálma. Hajlik levele.
A lány öle illatos erdő,/Mi volna oly édes, mint asszonynak
Ahol a gyönyörök ligete nő./álma? Táncolj te vele!

Ha lány, ha asszony mindegy, táncolj vele!

Kitörő taps és éljenzés. Hát igen, mi voltunk azok. Fogok beszélni Harryékkel és Ronékkal, hogy érdemes lenne a lányok hangját képezni. Sec perc alatt megtanulták a dalt, pedig ennyi idős fejjel egyáltalán nem könnyű, főleg nem teljesen egyedül énekelni. Christől kapunk mind a négyen két-két puszit és egy nagy ölelést. Meg is érdemeljük, mit ne mondjak.

***

─ James! James! Állj már meg! - rohanok utána, miközben ő sietős léptekkel halad a lépcső felé.

─ Mit akarsz? Nem elég, hogy összetörtél, még rugdoshatnékod van? - fordul meg, amitől majdnem hátraesek. Olyan méreg izzik a szemében, hogy kezdek félni tőle.

─ Valóban ilyennek ismersz? - suttogom, mire megenyhül az arca, vesz egy mély levegőt, és újra az az összetört ember áll előttem, akit annyiszor láttam már.

Amíg őriz a szemed,
Amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet elmegyek, de itt leszek,
A lábnyomomban jársz.
Amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,
egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz,
Nézd itt az arcodon, egy csepp, hogy eltévedt!
Sose bánd, ne szégyelld!
Egy cseppnyi bánat ébredt ma értem és érted.

Ismeri, már sokszor énekeltem neki, és ő valóban sírni kezd úgy, mint amikor kint tombolt a vihar és Harryék nem voltak itthon. Feljöttek hozzám, és együtt aludtunk mindannyian.

Aki álmomra ügyelt,
Hogyha gonosz hold kelt fel,
Ki a kedvemért jövőt remélt,
az hogyan hagyhat el?
Aki járt minden úton, aki ismert minden szót,
Ki száz szavamnak hangot adott,
Többé sose szól?
A szívben, ha mennydörög,
S a szemre felhő száll,
Zápor, ha szakad, új folyó, ha fakad:
Miért fáj, miért fáj?

A hangja fátyolos és remeg. A torkában ott a gombóc, tudom, de elhiszi. Hinni kezd benne, hogy nem én vagyok az, akit keres, de én mindig vele leszek.


Amíg őriz a szemed, Amíg érez a kezed,
Amíg éltet a szíved, ne félj!

Már nem fél.

***

─ Susie! Beszélnünk kell! - lép hozzám Rémszem a folyosón.

─ Miről? - Lehet, hogy az a kis műsorom zavarja? Tehetek én arról, hogy az a szerencsétlen eleresztette a varangyát? Egy tatu mégis aranyosabb. Semmi bajom a kétéltűekkel, de hát akkor is.

─ Jól ismered a Wylie és Wendell fiút, ugye?

─ Sajnos - húzom el a szám.

─ Híreket kaptunk, hogy csatlósokat gyűjtenek, és egy kisebb merényletük is volt tegnap egy varázslófaluban.

─ Ebben én mit tudok segíteni?

─ Nem felejtettem el, amit pár éve csináltál Ginnyvel.

─ Mire gondolsz? - teszem az agyalágyultat, pedig nagyon is jól tudom, mire gondol.

─ Meg kell mutatnod a katedrálist!

─ Mikor?

─ Most.

─ Tessék? De hát órám lesz!

─ Nem baj! Már el vagy kérve!

Megragadja a karom, és az aula felé rángat. Minden előrejelzés nélkül hoppanál velem. A Grimmauld téren bukkanunk fel. Becsörtet velem a házba, egyenesen a nappaliba. Ott van mindenki. Harry, Ginny, Ron, Hermione, Neville, Luna, Remus, Tonks, James és Kingsley. Szóval a Rend magja, bár James fogalmam sincs, mit keres itt. Szó nélkül megfogják egymás kezét, és Rémszem is beáll közéjük. Várakozóan tekint rám mindenki, és kinyújtja felém Rémszem és James a kezét. Mért pont mellé kell állnom? Végül belépek közéjük, és bezárom a kört. Rémszem bólint, mire becsukom a szemem, és koncentrálok. Végül is csak egy tucatnyi embert kell magammal vinnem, és áttörni a hoppanálásgátló bűbájt. Mi az nekem... Jön a préselő érzés, majd nemsokára megszűnik, és kinyitom a szemem. Ott állunk a nagy vaskapu előtt, ami lassan, nyikorogva kitárul, és beenged minket. Álmélkodva forog mindenki, míg én céltudatosan a faajtó felé haladok. Belököm, és már ott vár ránk Fify.

─ Mi történt, úrnőm? - sipít.

─ Semmi, Fify!

─ Kik ezek az urak? - rémül meg, amikor mögöttem betódul a tömeg.

─ Nyugodj meg! A vacsorát készítsétek el hat órára. Más dolgotok nincs.

Meghajol, hogy a fülét végighúzza a durva kövön, majd egy hangos pukkanással eltűnik.

─ Kettes csoportokra oszlunk, és felkutatjuk a kastélyt! - veszi kezébe az irányítást Rémszem.

─ Mindent tudok, hogy hol van - szólok közbe.

─ Jó, akkor célirányosan megyünk. Mondd, miről tudsz!

─ Van egy könyvtár a harmadik nyugati részén, minden Alapítónak egy-egy szobája - kettő a másodikon, kettő a negyediken - egy trófeaterem az elsőn és egy Jóslatok Terme a katedrális emeletén.

─ Értem, akkor Hermione és Ron elmegy a könyvtárba - a két említett bólint, és elsietnek az egyik lépcső felé -, Harry és Ginny a trófeaterembe, Neville és Luna a második emeleten lévő szobákba, Tonks és Remus pedig a negyedik emeletiekbe. Mi - fordul hozzám - megnézzük közelebbről azt a Jóslatok Termét.

Mér jön velünk James? Semmi keresnivalója itt. Jó, ő is leszármazott elvileg, de az nem jogosítja fel arra, hogy ott legyen mindenhol. Végigsétálunk a nyugati szárnyon, ki az udvarra, be a katedrálisba, fel a lépcsőn, és elénk tárul a hatalmas csarnok.

─ Hol a jóslatod? - türelmetlenkedik Rémszem, mintha tudna, vagy sejtene valamit.

Odavezetem a polchoz, és leemelem a kis, karos tartóról a gomolygó gömböt.

Megszületik, kiről lehull az átok. Lelke egy, mégis öten lakják. Benignusz fiának szánják, s ő társa egy életre, de igaz párjává csak Eulália örököse válhat, és általa lehet része az örök végtelennek.

Majdnem elejtem a jóslatot. Az arcomra kiül a döbbenet, és mégis legördül az ujjaimról a golyó. Hangosan koppan a padlón, és elgurul Jamesig. Követem a pillantásommal. A kezem jéghideg és izzad.

─ Susie, jól vagy? - lép elém Kingsley, és a vállamra teszi a kezét.

Lassan ráemelem a tekintetem. Ahogy elnézek a válla felett, megakad a szemem a hátsó falon. Öt fényes keret vibrál rajta. Félrelököm az előttem állókat, és a kezemet ráteszem a falra. Az ujjaimat végighúzom a neveken, és megakad az egyiken.

Eulália Griffendél

Villámgyorsan siklik le a szemem a vonalak mentén, és lépéseket hátrálok. Az Ő nevét keretezi izzó sárga vonal.

─ Suze...

─ Nincs Suze, James! Nincs, mert már soha se lehet boldog!

─ Biztos? - hallok egy nagyon ismerős hangot a terem másik feléből.


Bryan Adams - Ne engedd el a pillanatot

(Sarah McLachlan-nal közösen)

Alig hiszem, hogy ez a pillanat is eljött.

Olyan hihetetlen, hogy egyedül vagyunk.

Oly sok mindent kellene mondani és tenni.

Lehetetlen, hogy meg ne igézzen...

Megbocsátasz nekem, ha így érzek?

Csak most találkoztunk - de mondd, hogy így jó!

Szóval hagyd ezt az érzést elhatalmasodni,

És soha ne hagyd - soha ne engedd el!

(Ne mondj le a dolgokról, amikben hiszel.)

Adsz nekem valamit, amiben hihetek.

(Ne engedd el ezt a pillanatot)

Élj ezzel az alkalommal most

(Ne mondj le az érzéseidről)

Nem tudom megmagyarázni, ezt az érzést.

(Ne engedd el)

Nem, nem fogom...

Megengeded, hogy megnyíljak Neked?

Hogy elmondjam, milyen szép vagy

Mert van valami itt, amit nem tudok megmagyarázni

Úgy érzem robogó vonatba ugrottam

Az érzékeimet feltüzeled, te is érzed

Nem tudok ellenállni az édes, édes mosolyodnak

Szóval hagyd ezt az érzést elhatalmasodni.

Ne hagyd, soha ne engedd el!

[Kórus:]

Egy életen át vártam

Hogy ezt a pillanatot csodássá tegyem

Az illatod betölti az éjszakát

Szóval gyere - szorosan ölelj át

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

alabala

(nono, 2008.12.09 18:40)

bau bau bau