Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17. fejezet-Hullámzó ősz

2008.05.12
17

17. fejezet: Hullámzó ősz

Ha eddig nem voltam kellőképp összezavarodva, és értem itt a múltam körül lengő gyanús felhőket, akkor most sikerült mindent a feje tetejére állítani. Kezdjük az elején. Harrynek mi a fene baja van Blaise-zel? Mikor rákérdeztem, ő rögtön elterelte a témát és motyogott valami olyat, hogy mi baja lenne a sráccal, ha most először találkozott vele? Jogos. Ezen én is gondolkodtam, de az a pillantás... Így nem nézünk senkire, max ha már elég rendesen a bögyünkben van. Mindenki hallgat, mint a sír. Jellemző. Mindig ez van, amikor titkolóznak. Nem sokáig emésztettem magam, mert hát valljuk be, az utána történtek sokkal inkább fontosak. Amikor reggel felébredtem, első dolgom volt elrohanni a fürdőbe, magamra zárni az ajtót, és megvizsgálni VALAMIT. Blaise rettentően aggódott, meg is értem, mert olyan holt sápadt voltam, míg berohantam, hogy egy hulla megirigyelné. Hamar megnyugodhattam, de mikor kiléptem, Blaise majdnem elájult. Fogalmam sincs, miért. Álmodni viszont biztos nem álmodtam, mert a ruháim eléggé össze voltak gyűrve. A kérdés már csak az. Ki a jó fene volt az?

***

─ Csöndet! - biceg be a terembe Rémszem. Mindenki azon nyomban elhallgat, és felé fordul. - Negyedik éve boldogítanak - dörmögi az orra alá, majd eléri az asztalát, és ledobja azt a hatalmas papírköteget, amit idáig cipelt. Hát igen, elkezdődött az utolsó előtti évünk is. Most, a nagy évnyitó ünnepség után, egy külön terembe mentünk, és itt folytatjuk a hivatalos dolgok intézését. - Kezdjük az elején! Mintha nem lennének épp elegen, érkezett még valaki a kis társasághoz - bök az ajtó felé, ahol egy nagyon helyes srác áll. Eddig fel se tűnt, de most minden lány csillogó szemekkel fordul felé. Hát, megértem magunkat... - Üljön le oda - mutat a mellettem lévő üres helyre, mire bezsebelek egy halom gyilkos pillantást. Rövid, kicsit kócos barna haja van, és mikor ide ér, azt is látom, hogy milyen észbontó kék szemei. - Mathew Loye, ha minden jól megy, velük marad a maradék két évükben. Örülnék neki, ha nem okoznának még annál is több gondot, mint ami amúgy is magukkal jár! - Itt jelentőségteljes pillantást vet rám, de fogalmam sincs, miért... Én, a kisangyal, semmi rosszat nem csinálok. - Majd ismerkednek a szünetben! - szól rá a kis libáinkra, mert azok már idesettenkedtek hozzánk. - Körbeadok egy papírt, arra mindenki a neve mellé felírja a véglegesített vizsgatárgyait! Ha lehet, ne holnap találják ki, hogy mégse ezeket szeretnék felvenni! - Lerakja a pergament az első padra, majd egy újabbat emel le a kötegről, és a tábla felé int a pálcájával. - A gyakorlataik időpontjai és a párok.

─ Párok? - döbbenek meg.

─ Igen, Susie, párok. A gyakorlatokra párokban fognak menni, hogy szokják az együttműködést. Ezeket még a nyáron összeállítottam. Fellebbezésnek helye nincs! - veszi elejét a kialakulni készülő vitának, amint az összes név felkerült a táblára. White... White... Hol vagyok? Vele? Amikor körbenézek, minden lány hitetlenkedve néz rám. Mattel? Most, rögtön? Mindjárt megkeresem az időpontokat is, és lefirkantom őket az előttem fekvő pergamenre. - A nyári gyakorlatukra pontokat kaptak, amiket beszámítanak majd az adott tárgyakból a vizsgáiknál is. Félév környékén több aurorparancsnokságtól és egyéb vállalatoktól érkeznek képviselők, akiknek feltehetik a kérdéseiket. Erre majd még visszatérünk. Nagyban ajánlom - néz megint rám -, hogy idén legyenek olyan kedvesek, és intézzék úgy, hogy sima győzelmekkel nyerjék meg a kviddicskupát, mert nem akarok még egy olyan meccset, mint a tavalyi döntő.

─ Mért? - szólalok föl. - Nyertünk, és senkit se állítottak ki.

─ Csak téged vittünk a Szent Mungóba.

─ Mert mindent túlreagáltok!

─ Nem fogok vitatkozni veled erről!

─ Mindig elrontod a jó bulit - fonom össze a mellem előtt a karomat, mire csak megrázza a fejét, és visszatér a papírjaihoz.

A szünetben lerohan a kviddicscsapatom maradék négy tagja.

─ Mikor lesz válogató? - esik nekem rögtön Joe.

─ Nem tudom. Amikor kiírom, mondjuk.

─ Na, de mikor? - kezdi már Alex is.

─ Nem tudom. Hagyjatok már ezzel! Majd szólok!

─ Kviddicsről van szó? - lép oda hozzánk Mat.

─ Ja - mosolygok rá. Legyünk kedvesek vele, hogy egyensúlyozhassuk a bekövetkező katasztrófákat. - Hajtóhiányunk van.

─ Szolgálatodra jelentkezem - hajol meg előttem, és kezet csókol.

─ Majd a válogatón elválik.

─ De mikor lesz? - kel ki magából Blaise is. Komolyan, mi van ezekkel? Meghibbantak?

─ Holnap után - vágom rá csak hagyjanak már békén.

─ Oké - vigyorodik el mindegyik, és már indulnak is vissza a helyükre, kivéve Matet.

─ Elég akaratosak - jegyzi meg.

─ Azok. Tényleg, hova jártál ezelőtt?

─ Amerikában tanultam.

─ Aha - szomorodok el, hiszen rögtön eszembe jut Rob.

─ Rosszat mondtad?

─ Nem, csak egy hozzám nagyon közel álló ember ott tanul. De mindegy. Nem élhetünk örökké a múltban - mosolyodok el halványan.

─ De az emlékeket meg kell őrizni!

Mélyet sóhajtok, majd körzök egyet a pálcámmal, és megjelenik az asztalon vagy kétszáz pergamen ugyanazzal a szöveggel.

─ Tegyétek ki!

Shane rögtön fölkapja a felét, és már száguld is ki az ajtón. Jó, hogy mindjárt magával nem viszi... Alex elemeli a maradékot, és Joeval a nyomában ő is eltűnik.

─ Nyugalom - fújom ki magam.

─ Eléggé fel vannak dobva - nevet fel Mat.

─ Az nem kifejezés, de jól játszanak, mindent elkövetnek a győzelem érdekében, és ez a fontos.

─ Susie - lép hozzánk Rémszem. - Szabad tudnom, hogy mégis hogyan akarsz öt vizsgafelkészítőre járni egyszerre? - Na igen. Nem sikerült választanom...

─ Úgy, hogy nem tudok választani.

─ Pedig kéne. Nem szerzek neked időnyerőt!

─ Akkor mondd meg, melyiket húzzam ki!

─ A párbajtant. Tanítalak órákon kívül. - Ezzel megfordul, és távozik a teremből.

─ Mindig sikerül megdöbbentenie - motyogom miközben követem a szememmel.

─ Elég közvetlen a stílusotok - jegyzi meg Mat.

─ Ja. Régóta ismerem már.

***

─ Örülök, hogy ilyen sokan eljöttetek - kezdek el beszélni a stadionban. - Blaise - mutatok a fiúra - az őrzőnk. Mindenkinek öt próbálkozása van. A legjobbakból egy újabb körben választjuk ki a csapat két új tagját!

Előveszem a zsebembe gyűrt listát, amire mindenkivel felíratattam a nevét évfolyamonként elkülönítve. Kibetűzöm az első nevet, és kihívom a fiút. Így haladunk évfolyamról évfolyamra, míg el nem érjük a miénket.

─ Jessica Tyler! Nem is tudtam, hogy érdekel a kviddics - fordulok hozzá, amikor mellém ér.

─ Mindent el kell kezdeni egyszer! - kacsint rám, és rögtön a lába közé veszi a seprűjét.

Felszáll Blaise-től úgy három méterre, és egymás után - enyhén esik csak le az állom - értékesíti mind az ötöt. Ő az első, akinek sikerül. A következő Mat. Feltett szándékuk, hogy összetörjön az állam, amikor találkozik a földdel? Mat, akárcsak Jess, ugyanúgy bedobja mind az ötöt. A többieket is hasonlóképp érinthette, mint engem, mert utána olyan gyatra a teljesítmény, hogy meg se közelítik a két madárkámat.

─ Úgy hiszem, nem szükséges több fordulót szervezni - mondom, amint az utolsó jelentkező is leszállt a seprűjéről.

Kicsit letörten veszik tudomásul a többiek a döntést, de nem ellenkeznek. Nincs ezen mit megvitatni...

─ Holnap délután meg is tartjuk az első edzést - közlöm a csapattal. - Aztán senki se lógjon!

Furcsa belegondolni, hogy most még egy lány van rajtam kívül. Úgy megszoktam, hogy mindenki fiú. Na nem mintha Jess olyan nyávogós lenne, de így meg kell vele osztanom az öltözőm. Szörnyű...

***

Fergeteges lett az első kviddicsedzés. Mindenki élvezte. Most is ott vagyunk, csak már a másodikon. Ma van a szülinapom. Tiszta öreg vagyok már. Huszonegy éves. Még belegondolni is sok.

─ Jók voltatok! Mehettek öltözni - indítom őket az útjukra.

Senkinek se szóltam, és nem is sértődtem meg senkire, aki nem köszöntött fel eddig. Nem tartom annyira fontosnak ezt a napot. Nem tudom, miért. Összeszedem még a labdákat és a seprűket, bezárom őket a szertárba, majd én is az öltöző felé veszem az utat. Beérve az előszobába különös csönd üti meg a fülem. Itt sose szokott ilyen nyugalom lenni. Alex és Shane mindig összekapnak a fürdő használatának sorrendjén, a többiek a ruháikat keresik, amiket lehajigáltak magukról, de most ezek egyike se játszódik le. Mi történt? Épp benyitnék a fiúk öltözőjébe, amikor az ajtó kivágódik, és orkán erejű üvöltés repeszti a dobhártyámat.

─ Boldog születésnapot!

Tátott szájjal bámulok az előttem álló hat, vigyorgó emberre. A szám lassan nekem is a fülemig ér, főleg, amikor meglátom a tortát, kicsit arrébb pedig az ajándékok halmát.

─ Nem kellett volna - hatódok meg.

─ Dehogynem! - tiltakozik Jess. Mellém lép, átkarolja a vállam, és a tortához vezet. - Nagyon is kellett! Most pedig vágd fel! - nyom a kezembe egy kést.

Mindenkinek vágok egy szeletet, leülünk a padokra, és nevetgélve töltjük az időt. Nem hittem, hogy fogom még ennyire jól érezni magam mostanában. A fiúk ajándékai... hát... fiúk. Blaise-t és Matet kivéve mindegyiküktől valami olyat kaptam, ami a kviddiccsel kapcsolatos. Seprűkarbantartó készlet, kesztyű és társaik. Jess a kezembe nyomott egy elég súlyos csomagot. Amint kicsomagoltam, elállt a lélegzetem. Négy kép volt benne, a kereteiknél összefűzve. A négy év csapata. Az elsőn Rob és Kyle között állok, a derekunknál átkarolva egymást. A másodikon a mindenki előtt ülő Rob ölében trónolok, míg ő szorosan átkarol. Ez még AZ előtt készült. A harmadikon Bright és Austin fognak közre, és mindkettőjüknek szamárfület mutatok, míg ők egyet-egyet nekem. A negyediken, az idein, Jess karol át, lazán, de a másik oldalról szorosan Mat áll mellettem. Szorosan magamhoz húzom a barátnőmet. Igen, talán már mondhatom rá azt, hogy a barátnőm. Blaise egy egyszerű ezüstláncot rejtő dobozkát nyújt át nekem, míg Mattől egy nagyon finom illatú - véleményem szerint, méreg drága - parfümöt kapok. Az illata olyan, amitől Jess szerint a fiúk kanosodnak. Mert nekem pont erre van szükségem... Mintha amúgy nem rajzanának körbe az ismeretlen, fekete alakok.

***

Ahogy múlik az idő, egyre inkább kezd kialakulni egy kis csapat. Blaise, Mat, Jess és az én közreműködésemmel. Jess állandóan kitalál valami új programot, hogy nehogy otthon ülhessek, és itathassam az egereket vagy megerőltető okfejtésekbe bonyolódjak. Nagyon hálás vagyok érte, de azon újra és újra megdöbbenek, hogy hány helyen köszöntik őt ismerősként a csaposok. Mondjuk sült már el rosszul is egy ilyen kirándulásunk. Épp bowlingozni voltunk - amihez szerintem fikarcnyi tehetségem sincs - amikor rám jött a búbánat, és sikerült elinnom az összes magammal vitt pénzt. Azóta nem engednek a bárpult közelébe. Persze, voltak azért érdekes helyzeteink is. Egy kis, eldugott helyre vitt minket Jess biliárdozni. Két asztal volt csak az erre kijelölt teremben, de csak mi játszottunk. Én előre szóltam, hogy öt-hat éves korom óta nem láttam billiárdasztalt, de úgy tűnt ez senkit se érdekel. Mint kiderült, Mat vérbeli profi. Fel is ajánlotta, hogy megmutatja, hogyan lökjek. Jess és Blaise pont kiment szomjoltóért, amikor erre a neves attrakcióra sor került. Mögém állt, megfogta a jobb kezemet a dákó végén, a balt eligazította, hogy lehetőleg ne az asztalt borító szövetet kaparjam fel, és szorosam hozzám simult hátulról. Nem volt félreérthető a helyzet... Á, dehogy. Irányította a kezemet, és a golyó be is ment csont nélkül, csak amikor egyenesedtem fel, és fordultam volna meg... hát... khm... Na jó, mit kerteljek, nem én tehetek róla, puszi lett belőle. Nem is akárhova... Ott álltunk egymással szemben megkövülve, a jobb keze a derekamon, az enyém a mellkasán, amikor Jess és Blaise megjöttek. Imába foglaltam akkor a neveiket. Egy húzásra kiittam a nekem szánt pohár tartalmát, és egész este, amennyire lehetett, kerültem Matet. Ahogy hozzám ért, rögtön Rob jutott eszembe, és nem tudtam szabadulni a gondolattól. Nem tudom, miért gondolok rá egyre többet, amikor nemrég szinte teljesen elfelejtettem.

˝Csendes a város, lágyan fúj a szél.
Lenyugvó nap tüzében múltam visszatér.

Ott még virágok nyíltak, szemünkben élt a fény.
Álmunk szívembe vésett emléke ég, mégis mennyit ér?

Vágy, forró láz, izzó ölelés, amit tőled kaptam én.
El nem múló vágy, végtelen repülés, meghalt a semmiért.
Vágy, forró láz, izzó ölelés, amit tőled kaptam én.
El nem múló vágy, végtelen repülés, meghalt a semmiért.

Alszik a város, csak néhány lámpa ég,
Lehulló könny a porba, múltamról mesél.

Ott még virágok nyíltak, szemünkben élt a fény.
Álmunk szívembe vésett emléke él, mégis mennyit ér?˝

Tényleg ennyit jelentett csak nekem? Hogy az első helyes pasinak, aki közeledni kezd felém, utat engedek? Tomot hagyjuk ki a számításainkból. Ő egy külön kategória. A lényeg az, hogy semmibe veszem Rob áldozatát, a szeretetét, mindent, amit kaptam tőle. Mat mégis annyira vonz. Bele fogok őrülni. Szép kilátások...

***

─ Hölgyeim és Uraim! Kezdetét veszi az idény első kviddicsmérkőzése, ahol az aurorok és a gyógyítók küzdenek meg egymással. - Hát ez is eljött. A csapat kész, és a szólításra egymás után repülünk be a stadionba. Kezet rázok az ellenfél csapatkapitányával, és már kezdetét is veszi a játék.

Úgy látszik, sikerült megtartani a tavalyi formánkat, mert a gyógyítósok még a karikáink közelébe se kerülnek, nemhogy pontot szerezzenek, bár ahogy elnézem innen fentről, nem is erőltetik meg magukat túlzottan. A tavalyi győzelmünk után, nem is vártam mást. Na, bevallottam. Ott a cikesz! Már csak idő kérdése, és mehetünk bulizni! Nekem persze szigorúan alkoholmentesen! És... Megvan! Au! Elvesztem az egyensúlyomat egy jól irányzott gurkó és az oldalam fájó találkozásának hatására. Ez nagyon fog fájni. Mármint az, ha leérek, és közelebbről megismerkedem a homokos pálya ezen kis részletével is. Már lassan nem lesz olyan négyzetcentiméter rajta, amivel ne találkozott volna valamelyik testrészem. Na már nem lehet sok. Hup. Ez nem is fájt, sőt. Na jó, egy kicsit megnyomta a derekam. Kinyitom a szemem, és Mat aggódó, mosolygó szemével találom magam szemben. Elkapott. Megáll az ész!

─ A frászt hozod az emberre - komolyodik el az arca. Tényleg aggódott miattam. De fura. Egy hónapja, ha ismerem, és máris. De mért is csodálkozok, amikor rólam van szó?

Amint mindenki megbizonyosodott afelől, hogy egyben vagyok és élek, el is mennek haza. Jess karolja át a vállam, és vezet az öltözőnk felé.

─ Mért nem hagyod, hogy szeressen? - fordul hozzám.

─ Mért szeretne? És amúgy is! Mert nem ismer! Mert nem tud rólam semmit! És én se róla!

─ A vak is látja, hogy teljesen beléd habarodott! - bök oldalba. - Ezek meg különben sem okok.

─ Jess, nem akarom - nézek a szemébe ugyanazzal a komolysággal, amivel nemrég Mat az enyémbe. - Nem felejtettem el Robot, és most valahogy újra felerősödött bennem a hiánya, az hogy mennyire szerettem és szeretem.

─ Múltkor majdnem smároltatok.

─ Az véletlen volt, és rosszul is éreztem magam utána.

─ Figyelj! Megértem, hogy nagyon szeretted Robot, de elment! Már két éve az istenért! Lépj túl rajta! Fiatal vagy, szép, okos. Nem ragadhatsz meg egy emléknél! - emeli fel a hangját Jess.

─ De meg akarok! - ordítok vissza neki, mire a mögöttünk lépkedő fiúk megdermednek. Még egyszer se láttak ilyen kétségbeesettnek, mérgesnek és szomorúnak egyszerre. - Úgy érzem jól magam, ha szerethetem az emlékét, azt amit megőriztem belőle, a kapcsolatunkból! Nem vagyok normális! Soha nem is mondtam! Ha nem tetszik, nem kell velem szóba állni! - becsörtetek az öltözőnkbe, egy bűbájjal kicserélem magamon a ruhákat, felkapom a táskám, és már indulok is az aulába.

Nem nézek senkire, nem szólok senkihez. Szépen kiborultam, mit ne mondjak. Blaise és Joe szemében láttam egyedül a megértést, de ez nem csoda. Ők láttak minket együtt, tudták, milyenek voltunk, és milyenek lettünk. Legalábbis az én változásomat látták. Mat szemében csillogott valami megfoghatatlan. Nem szánalom, nem aggodalom, valami egészen más. Büszkeség. De... miért?

***

˝Hófehér hajó úszott a folyón
S összesimult a fiú s a lány
Színes lampion fénylett az égen
Mint a brosstű a mélykék ruhán
És a fedélzet zenével megtelt
Szólt a ringató, lassú románc
Aj, aj, aj, aj
Volt egy tánc, volt egy tánc
Ilyen szépet csak filmekben látsz

És a vonatok indultak sorra
És a fiú az ablakban állt
És a vagonban nevettek rajta
A harcedzett vén katonák
Hogyha férfi vagy, rejtsd el a könnyed
Mi lesz veled, ha a csatában jársz
Aj, aj, aj, aj
Volt egy tánc, volt egy tánc
Talán egyszer még lesz folytatás
Egy tánc, egy tánc, egy tánc, egy tánc
És a lángon, a halálon, füstön át
Úszik
egy fehér hajó

És a vonatok megjöttek sorra
Néhány békeév nekünk is járt
Aztán jött az a rettegett autó
És a ház előtt halkan megállt
És a mama az ablaknál állva
Újra évekig apámra várt
Aj, aj, aj, aj
Volt egy tánc, volt egy tánc
Talán egyszer még lesz folytatás

És a brosstűből szénre már nem telt
És a harmadik tél is lejárt
És egy hajnalon csöngettek hármat
És az apám az ajtóban állt
Azt se bántuk, hogy nem volt már semmink
Mindent elnyelt a nagy zálogház
Aj, aj, aj, aj
Volt egy tánc, volt egy tánc
Talán mégiscsak lesz folytatás

Egy tánc, egy tánc, egy tánc, egy tánc
És a börtönön, magányon, reményen át
Úszik egy fehér hajó

De már szóltak a hírek s az ágyuk
Mondd, az életük miért lenne más
És mi mindent két bőröndbe gyűrtünk
De már nem ment az elindulás

Már csak csendesen nézik a tévét
Ahol ragyog egy másik világ
És ők nem kérik senkin se számon
Az elrabolt évek sorát
Pedig semmiért vesztek el álmok
Mint a zálogban hagyott ruhák
Hm, volt egy tánc
Volt egy tánc, volt egy tánc
S néha elhitték, lesz folytatás˝

Az utolsó akkordot hagyom, hadd vízhangozzon a nappaliban. Letörlöm a szememből kibuggyanó könnyeket, és felveszem az előttem álló képet, amit a kandallóban táncoló apró lángok világítanak meg. A nagyszüleim mosolyognak róla. Nem mágikus kép, egyszerű mugli fotó, de nagyon sokat jelent nekem. Október 23. van. Papám rengeteget mesélt, hogy mi történt akkor. Ő ott volt, a Műegyetemen, ott volt a tömegben, a tüntető, vonuló hallgatók tengerében.

─ Mit énekeltél? - hallom mögülem James kicsit bátortalan hangját.

─ Mióta vagy itt? - mosolygok rá.

─ Már rég óta. Nem tudtam aludni, és hallottam, hogy énekelsz. Lejöttem, ideültem, és hallgattalak. Szép volt.

─ Köszönöm. Ez egy magyar dal volt. Tudod, 55 éve, volt nálunk egy forradalom. Arról szól végül is a dal, ami utána, alatta történt az emberekkel.

─ Ühüm.

─ Majd ha felnősz, megérted - állok fel ültemből, odalépek hozzá, a kezemet nyújtom, és felhúzom a fotelból. - Ideje visszamenned az ágyadba.

Felkísérem a szobájába, kap a homlokára egy jóéjt-puszit, és halkan becsukom az ajtót. Majd egyszer megérti, hisz közelebb áll hozzá, mint én. Neki az apja volt, aki a forradalmat vezette, a harcot a szabadságért.

***

Karácsony van. El se hiszem, hogy rohan az idő. Harry ragaszkodott hozzá, hogy Tonks és Remus velünk töltsék az ünnepeket, ami ellen semmi kifogásom, viszont az ellen már inkább, hogy így a kanapéra kényszerültem. Na jó, ez se igaz teljesen, mert szívesen, hogy legyünk pontosak, önként adtam át a szobámat nekik, amikor Harry azon törte a fejét, kiket zsúfoljon össze egy szobába.

─ Miért nem bűvölsz még egy szobát? Vagy költözteted őket a vendégszobába? - kérdeztem tőle. Bár már ott megakadtam, hogy minek hív vendégeket, amikor nem tudja elszállásolni őket.

─ Azért nem bűvölök, mert a ház már nem bírja el, így is a végsőkig feszítettem a dolgot. - Mintha én tehetnék róla, hogy neki anno csinálhatnékja volt, és mugli módra építette meg... - A vendégszoba, pedig Roné és Hermionéé.

─ De hisz...

─ Tudom, hogy nem laknak velünk, de tele van az ő holmijukkal, most mit csináljak azokkal?

─ Bedobozolod, és felrakod hozzám.

─ Jó, de...

─ Mondd azt, hogy nem akarod, és kész! Nem kell itt kifogásokat keresgélni! Amúgy ha ez a helyzet, és szeretnétek még újabb gyerekeket vállalni Ginnyvel, akár csak egyet is, akkor jobb lenne rá időben felkészülni.

─ Még gyereket? - döbbent meg, mintha minimum azt mondtam volna, bennem reinkarnálódott Voldemort. - Van már négy!

─ Tudom. Nekem mondod? Én vigyázok rájuk állandóan, mert a drága szüleik állandóan dolgoznak. - A mondatom éle telibe talált, és Harry bűnbánóan hajtotta le a fejét.

─ Hidd el, nekem se tetszik ez az egész.

─ Akkor meg?

─ Mindketten szeretjük a munkákat.

─ Jobban, mint a gyerekeiteket? Egy újabb Sötét Nagyúr válhat valamelyikükből, mert nincsenek soha ott a szülei, ahol kéne. - Na jó, tudom, hogy túlzás volt, de ha máshogy nem érti meg... - Harry, sejtem, hogy min mentek át, és próbálom megérteni, hidd el, de az nem megoldás, hogy a gyerekeitek szinte csak hétvégén látnak benneteket. Will még egészen kicsi, James pedig lassan már kamaszodni fog, és elkerül itthonról, mert a Roxfortban fog tanulni. Igaz, akkor ott lesz vele Ginny, de addig? Azt akarod, hogy úgy nézzen ki, csak ő neveli majd őket? A végén teljesen elfelejtenek és elszoknak tőled. Te sem teheted mindig azt, amit szeretnél, hiába mentetted meg a varázsvilágot. Minden embernek vannak korlátai. Neked is! Elég baj, hogy erre ennyi idő után se jöttél rá!

─ Egyikük se mondta, hogy maradjunk itthon.

─ Azért, mert soha nem látnak benneteket, amikor meg mégis, örülnek neki, és nem akarnak veletek veszekedni! Kérdezd meg őket, és meglátod! - vágtam oda neki, és indultam is a lépcsőn felfelé. - Tonksékra visszatérve, pedig alhatnak nálam, én majd leköltözök ide, a kanapéra.

Tudom, elég nyers voltam, de a hatás meglett. Harry csökkentette a munkaidejét, csak a legfontosabb dolgokat végezte a Minisztériumban, az összes papírmunkát átadta a titkárnőjének, és a jelentéseket is neki diktálja, míg Ginny felmondott Minervánál, de meghagyta, hogyha helyettesíteni kell valamelyik tárgyat, szóljanak neki nyugodtan. Lehet, hogy előbb kellett volna kiosztanom Harryt. A fejemre púpozva a paplanommal és a párnáimmal lavírozok a folyosón és le a lépcsőn. Kis híján hasra esek Willben, aki pont a lépcső alját találta a legjobb játszótérnek, de végül elérem a kanapét. A karácsonyfa már fel van állítva, és alatta az ajándékok is ott gyülekeznek. A gyertyák lángjai nyugodt táncot járnak. Egy bűbájjal elértük, hogy ne fogyjanak el, és főként, ne csöpögjön le róluk a viasz. Még csak az kéne, hogy Willt égési sérülésekkel kelljen a Mungóba vinni. Szépen elrendezem a kis fekhelyemet, és vissza is indulok még utoljára kis lakosztályomba, hogy lefürödjek. Tisztán és illatosan, már pizsamában, döcögök le újra, és helyezkedek el a kanapén. Harrynek igaza volt, azért jobb a rendes ágya az embernek. Már lassan 11 óra, így minden lurkót ágyba dugtunk, és Tonksék is elfoglalták a szobámat. Chrisnek egész este fülig ért a szája, hogy Jamesszel aludhat. Képzelem, mennyi alvás lesz abból. Mára elég a gondolkodásból. Holnap jön a család többi tagja, úgyhogy aludjunk, amíg hagynak.

Halk neszezésre ébredek. Én, aki mellett ágyút is robbanthatnak, az se zavarja, ha egyszer elalszik, felébredek arra, hogy valaki leoson a lépcsőn. Úgy tűnik, tényleg nem tudok olyan jól aludni itt, mint máshol. A lépcsőn jön le az illető, szóval nem betörő. Bíztató. Úgy csinálok, mintha aludnék. Lehet, hogy csak Terri sompolyog le, hogy meglesse, milyen ajándékokat kap. Ám ahogy résnyire nyitott szemhéjam alatt meglátom az ágy felé közeledő alakot, rögtön tudom, nem Terri az. A baj csak az, hogy másra se ismerek rá benne. Magas, széles vállú, izmos - már amennyire ezt meg tudom állapítani egy karácsonyfára való gyertya gyér fényénél - és elég ismerősek a vonásai. Leül a kanapé szélére, a derekammal egy csíkba, és csak néz rám. Az arcát nem látom, pedig tudom, akkor felismerném, de szerintem ezt ő is tudja, azért marad olyan távol, hogy ne látszódjon, hiába áll vele szemben az egyetlen fényforrás. Végigsimít az arcomon, le a nyakamon, át a párnámon elterülő hajamra. Legszívesebben rávetném magam, hogy megnézzem, ki az, de mégsem teszem. Valami belül azt súgja, várjak még, meg fogom tudni. Közelebb hajol, és csókot lehel a homlokomra és az ajkaimra. Még egyszer végigsimít az arcomon, majd óvatosan feláll, és visszamegy az emeletre. Na, erre kössön valaki csomót! Ja, és ha valakit érdekel, ELEGEM VAN A FEKETE ALAKOKBÓL!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.