Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


16. fejezet-Csak egy álom volt?

2008.05.12

16

16. fejezet: Csak egy álom volt?

─ Rémszem - kopogok be az étterem feletti egyik szoba ajtaján.

─ Szabad! Á, Susie, te vagy az?

─ Igen. Csak annyit szeretnék megtudni, hogy mi ez a prefektusi kényelem?

─ Sejtettem, hogy előbb utóbb megkérdezed. Tudtam, hogy te leszel az egyik, aki hoppon marad úgymond, és az utolsó házba kell, hogy beköltözzön. A szobátokban, a szekrény hátsó falán van egy ajtó, onnan egyenesen a fürdőbe juttok. Az ok pedig igazán egyszerű, aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Ti, Darlinggal nem nyüszítettetek, hogy jaj de rossz nektek, hanem elfogadtátok. A többiek, ha bemennek a fürdőbe, azt a helyiséget látják, amit ti is először, de nekik nem fogja felfedni a titkát.

─ A kis cseles - kacsintok rá.

─ Na jó, most már irány az ágy! Lassan takarodó, és holnap se foglak kímélni benneteket.

─ Nem félek én attól - mosolyodok el, és szökdécselve kimegyek a szobából. Nem tudom, miért van ilyen jó kedvem, és egyáltalán honnan van energiám ilyesmire, de fel vagyok villanyozva.

A szobába benyitva Blaise-t találom meztelen felsőtesttel, nekem háttal. Amikor meghallja, hogy bejöttem, kapkodva eltesz valamit.

─ Zavarok? - Elég hülye kérdés...

─ Nem, dehogy - mondja, miközben bedug valamit a táskája aljába. - Mi volt Rémszemmel?

─ Semmi különös. A szekrény hátulján van egy ajtó, azon keresztül egyenesen a fürdőbe juthatunk.

─ Szóval nem lesz több közös fürdőzés? - teszi fel a kérdést Blaise egy kis csalódottsággal a hangjában, ha jól hallom. Hülye vagy Susie, miért akarna veled együtt fürödni, amikor van barátnője, és szereti? Biztos az ő képét nézte az előbb is, amikor megzavartam.

─ Nem hinném - felelem közönyösen, és belebújok a pizsamámba. - Holnap újabb nehéz nap elé nézünk, szóval szerintem aludjunk.

─ Egyet értek.

Hallom, ahogy reccsen az ágya, majd egy újabbat, és a takaró suhogását. Befordult a fal felé, és a nyakáig felhúzta a takarót.

***

Éjszakai akció. Ez nem lehet igaz, vagy mégis? Logikus, ha itt állok sötét szabadidőben a csapat maradék tagjával holtkómásan, akkor lehet valami valóságtartalma... Képesek voltak kirángatni minket az éjszaka közepén, mert gyakorlat... Hát tojok a gyakorlatukra, de én aludni akarok!

─ Itt van mindenkinek egy-egy zsák - mutat Rémszem egy nagy, sötét kupacra. - Étel, ital, kötszer, kötél és térkép van mindegyikben. A térképen be van jelölve a céljuk. Észrevétlenek és gyorsak legyenek! Négy órájuk van, hogy hiánytalanul odaérjenek a kijelölt pontra. Amennyiben bárki lemarad, vagy elkésik, mindenki büntetőfeladatot kap! Óra indul!

Ez hiányzott. Futás egy zsákért, ki a térkép, tájolóbűbáj, irány az erdő! Mindez bő két perc alatt. Én megyek elől, mögöttem Jess, aztán kicsit lemaradva a többiek. Ha pár cicuska miatt fogunk elkésni, kitekerem a nyakukat! A fiúk, a tőlük megszokott nyűggel és szenvedéssel vonszolják magukat. Ebbe fogok beleőrülni.

─ Na akkor most vagy elkezdtek normális tempóba jönni, vagy vissza is mehetünk, mert tök felesleges végigszenvedni négy órát és utána még a büntetést is!

─ Mit vagy úgy oda? Összedől a világ, ha egyszer nem bírsz valamit teljesíteni?

─ Nem, de nem fogok miattatok napokig futni és egy éjszakai gyakorlatot is végigcsinálni a semmiért! A francnak akartok aurorok lenni, ha nem bírok elszakadni a meleg ágyikótoktól, és ha kérhetem, kapkodjátok a csülkeiteket, mert elintézem, hogy letörjön az összes műkörmötök!

Úgy látszik, hatásos a fellépésem, mert nyöszörögve bár, de elindulnak emberhez méltó tempóban. Kezemben a térképpel és világító pálcával török utat a bozótban Jess-szel együtt. Nem is mondhatják, hogy olyan hú de sokat kell tenniük a cél érdekében, mert mi elintézzük a nehezét, csak bírják az iramot. Kiérve a fák közül egy évszázadosnak látszó függőhíddal kerülünk szemben.

─ Én ezen át nem megyek! - jelenti ki az egyik szőkeség.

─ De bizony, hogy átmész, ha csak nem akarsz repülni - állok mögé, és a vállát tolva elindulok vele előre.

─ Ne! - visít, mint a fába szorult féreg, mire egy némító bűbájjal elhallgattatom. - Nem akarsz mosogatni a maradék öt hétben igaz? - kérdezem tőle nyájasan, mire gyorsan megrázza a fejét. - Jó, akkor most elindulsz szépen előre, és nem akadályozod a másikat, ha az már van olyan kedves, és átvállal minden olyan feladatot, amihez ész szükséges.

Libasorban követnek minket a többiek. A híd vészesen kileng és recseg is, de rendesen, viszont nincs más út. Átérve a túloldalra hangosan fellélegez mindenki. Az utat kidőlt farönköket mászva folytatjuk. Majd jön egy kis sziklamászás. A pálcámmal erős szögeket szúrok a falba, és a köteleket összekötve elindulok felfelé. Ha innen lezúgok, nekem annyi. Fent hozzáerősítem a kötél egyik végét egy nagy fához, míg a másik felét ledobom a többieknek. Jess indul el utoljára. Már alig van egy méter vissza, amikor a kötél reccsen, majd egy újabbat, és elszakad. Az utolsó pillanatban kapom el a karját.

─ Foglak! - nyögöm, és a másik kezemmel megragadom a másik karját. - Valamelyikőtöknek nehezére esne segíteni? - kiabálok hátra, majd kis idő után megérzek a derekamon két erős kart.

Most lehet mondani, hogy gyenge vagyok, de megtartani magam, és felhúzni egy velem egy súlyú embert nem vagyok képes. Még.

─ Ez meleg volt - fújja ki magát Jess.

─ Az - bólintok. - Valamid megsérült?

─ Lenyúztam a térdem, de semmi komoly.

─ Azért hadd nézzem - húzom fel a nadrágját. - Ez nem komoly? - Mindkét térdén tenyérnyi méretű seb éktelenkedik, és ontja a vért. Pár pálcaintés után a vérzés megszűnik és a seb is eltűnik. - Így már tényleg nem az - mosolygok rá, és felállva előtte, újra a térképet kezdem bújni. - Nem lehetünk már messze, de időnk sincs túl sok - gondolkodok hangosan.

─ Menjünk át a mocsáron, akkor levágjuk az utat - véli Jess, és pálcájával mutatja is az utat.

─ Egyet értek.

─ De én nem! - tiltakozik egy újabb okostojás. - Nem fogom összekoszolni a cipőmet, és ki tudja, milyen lények vannak abban a trutyiban.

─ Akkor ráveszed valamelyik fiút, hogy kapjon a hátára - vetem neki oda, és Jess-szel elindulunk pár mohás fa irányába.

Hát tényleg nem valami szívderítő látvány, de mit lehet tenni? Nem minden rózsaszín és akciós... Óvatosan tapogatjuk ki a mondhatni szilárd ösvényt magunk előtt.

─ Mindenki pontosan a lábnyomomba lépjen - utasítom a többieket.

─ Á - ordít fel valaki közép tájékon. Tudtam, hogy én ezt hogy tudtam... - Valami beleharapott a lábamba! - nyüszíti a lány.

─ Nem megmondtam, hogy odalépj, ahova én? Mutasd! - parancsolok rád, mire hisztizve felhúzza a nadrágja szárát.

─ Kígyó - állapítom meg, és egy intéssel szoros kötelet varázsolok a térde fölé.

─ Meg fogok halni? - sipákol. Komolyan, egy házimanó megirigyelhetné ezt a hangmagasságot.

─ Nem tudom, milyen fajta volt, ezért kötöttem el, hogy ha mérges is, ne terjedjen tovább a testedben, de ha itt fogsz ülni, és bőgni, akkor még el is vérzel, úgyhogy tápászkodj föl, valaki támassza meg oldalról, és induljunk!

─ De fáj a lábam!

─ Túléled. Máskor majd jobban odafigyelsz.

─ Nem voltál egy kicsit túl kemény hozzá? - kérdezi Jess, amikor újra előtte vagyok.

─ Már nem bírom türtőztetni magam. Sajnálom. Máskor majd nem játssza az okost.

Kiérve az ingoványból, erőtlen fényt veszek észre a fák között átszűrődni. Gyorsított tempóban indulunk el felé. Átverekedve magunkat az újabb dzsumbujon, megpillantjuk a tábortűz mellett ülő Tonkst és Remust, akik látszólag ugyanolyan álmosak, mint amilyenek mi voltunk indulás előtt.

─ Na végre - sóhajt Remus, és egy hatalmasat ásít, majd az órájára pillant. - Még épp időben. Most pedig indulás vissza, a sebesülteket a táborban ellátjuk. - Azzal egy kört formálva hoppanálunk vissza a mezőre.

Hullafáradtan dőlök el a nyirkos fűben. Az éjjel hidegebb volt az átlagnál, és most, hajnalban lecsapódott a fűszálakra. Fürödnöm kell. Érzem magamon a mocskot, és ez nagyon nem tetszik nekem.

─ A gyakorlatot ma este kielemezzük, a sérülteket bevisszük a házukba, és ott megkapják a szükséges ellátást. A többieknek: oszolj!

Nem kell ezt mondani Rémszem, ha akarnád, se maradnék itt tovább. Mint egy élőhalott bukdácsolok el a házunkig, nyitom ki az ajtót, és esek be a szekrénybe. Megnyitom az első utamba eső csapot, meg a többit, amik a kezem ügyébe akadnak, lerángatom magamról a ruhát, és mint aki a megváltás felé tart, merülök el a vízben. A fejemet kiteszem a partra, és lehunyom a szemem. Rét. Virágok. Szél. Papírsárkány. Motor... Hangos csattanás. Rémülten nyitom ki a szemem, és a hirtelen mozdulatnak hála, elmerülök a vízben. Köhögve bukok fel újra, és találom magamat szemben Blaise-zel, aki a fal mellett futó padon ül, pont előttem.

─ Hát te meg mi a fészkes fenét keresel itt?

─ Csak gondoltam vigyázok, nehogy belefulladj! Bocs, hogy felkeltettelek - emel fel egy könyvet, és maga mellé teszi.

─ Semmi baj. Mennyit aludtam?

─ Kábé két órát.

─ Akkor...

─ Hat óra lesz.

─ A francba - nyögök fel, és a lépcső felé úszok. - Ideadnál egy törölközőt? - fordulok Blaise-hez, mire ő feláll, és elővesz egyet az egyik szekrényből. - Köszi - mosolygok rá, és magam köré csavarom.

─ Elmegyünk majd a faluba?

─ Ma?

─ Aha, ha nem fekszel egész nap, nem lesz izomlázad, legalábbis nem mindenhol - vigyorog rám. - De szívesen átmasszírozlak.

─ Azt megköszönném. - Odalépek az ágyamhoz, hasra fekszem rajta, a törölközőt pedig a csípőmig tolom.

Blaise fölém térdel, és elkezdi megdolgozni elgémberedett izmaimat. Arany keze van... Amikor anyu csinálta, általában két mozdulat után visítoztam és vergődtem alatta. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy oldódjon benne a feszültség. Valószínűleg újra elbóbiskolhattam, mert arra ébredek, hogy egy meleg takaróval be vagyok takarva és valaki halkan motoz a háttérben. Kidörgölöm az álmot a szememből, és gondosan ügyelve, hogy a paplan alól semmim ne látszódjon ki, feltápászkodok. Blaise az ágya körül pakol valamit. Egy könyv, egy fotó, néhány pergamen és egy ládika van a kezében. Némán figyelem, ahogy kihúzza az egyik fiókot, benéz az ágy alá, kinyitja a táskáját, majd újra tanácstalanul áll meg. Előlem akarja elrejteni, de nem tudom miért... Nem vagyok az a kutakodós típus. Annyira... De jó lenne kitalálni, hogy most mit csináljak. Ha megszólítom, akkor zavarban fogja érezni magát, hogy nem bízik bennem, és ezt én is tudom. Ha viszont tettetem az alvót, akkor szétunom a fejem. Na jó, maradjunk a második variációnál. Visszafekszem az ágyra, halkan, hogy ne csapjak semmi zajt, és várom, hogy elüljön a neszezés. Úgy látszik, gyorsan megtalálta a megfelelő helyet, mert nem sokkal később már nem hallani semmit. Úgy csinálok, mint aki most ébredt volna hosszú, pihentető álomból.

─ Mennyi az idő? - dörmögöm, miközben egy tetettet ásítást nyomok el.

─ Délután kettő. Ha gondolod, indulhatunk, bár előtte enned kéne. Még csórhatunk kaját a konyháról.

─ Rendben.

─ Kint megvárlak. - Azzal kimegy, és magamra hagy, hadd öltözzek fel.

Amikor kész leszek, elindulunk az étterem felé, hogy megtömjem bendőmet. Blaise egy asztalra való meleg ételt halász elő valahonnan, majd amikor jól lakok, elindulunk az erőd egyik kis ösvényén.

─ Nem szóltunk Rémszemnek! - kapok észbe, és már indulnék is vissza, amikor Blaise megfogja a karom.

─ Nyugi, én szóltam neki.

─ Huh. Szép kis fejmosást kapnánk tőle, ha csak úgy lelépnénk.

─ Az biztos - nevet fel, és tovább indulunk az úton.

A falu kicsi, aranyos és meghitt. Az a mindenki mindenkit ismer érzés lengi be. A főtéren áll a templom, egy kis vegyesbolt és egy kocsma. Minden kihalt, hiszen az idősebbek ilyenkor pihenik ki a nap eddigi fáradalmait. Először a boltba megyünk be, és megveszünk pár fontos dolgot. Pl.: én tampont. Na igen, ez a másik, amit otthon hagytam. Blaise úgy néz rám, hogy majd kiesnek a szemei, aztán meg paprikavörös fejjel fordul vissza a borotvákhoz. Mér, ha kotont venne, akkor én is így nézzek rá? Komolyan, néhányan úgy ki bírnak akadni a természetes dolgoktól... Fizetünk, aztán egy-egy zacskóval átsétálunk a szomszédos kocsmába. A pult mögött egy szakállas öregember törölgeti a poharakat.

─ Kérj te, én nem vagyok otthon a mugli italokban - hajol hozzám Blaise, majd elindul egy távolabbi asztalhoz.

─ Két VBK-t kérek - fordulok a pasashoz.

─ Arány? - dörmögi az.

─ Fele.

Bólint, majd elfordul, és nekiáll keverni az italokat. A pultra tesz két teli poharat, én pedig megkeresem a szememmel Blaise-t. Egy félhomályba burkolózó asztalnál ül, és kémleli a helyet. Nem sokszor járhatott kocsmában.

─ Mi ez? - kortyol az italába.

─ Vörösboros kóla. Nincs sok alkohol benne.

─ Ezt isszák a muglik? - kortyol bele az italba, majd rögtön magába dönti a pohár felét. - Nem is rossz - rakja le az asztalra a maradék italt. - Egész kellemes.

Kellemesen elbeszélgetünk még pár pohár kiürítése mellett, majd sötétedés előtt visszaindultunk a táborba. Egyikünkön se látszik, hogy hú de sok alkoholt ittunk volna, hiszen nem is. Még csak az kéne, hogy elkéssünk a vacsoráról...

─ Mint gondolom, már többen értesültek róla, hogy az én csoportom tegnap éjjel teljesítette az éjszakai gyakorlatát. Arra is rájöhettek, hogy nem tudnak mesélni az ott történtekről, így nyugodtan kiemelhetek embereket, nem tudják meg, mi jót tettek, vagy épp mit rontottak el. A két legjobb Susan White és Jessica Tyler. Bár úgy hiszem, ez is felesleges volt, és a folyatás úgyszintén. Aki úgy gondolja, nem tudja, hogy teljesítette, keressen meg, és szíves örömest felvilágosítom. De ha pár ember - itt jelentőségteljes pillantást vet a libuciainkra -, nem kapja össze magát, csomagolhat, és akár amint hazaért, kiiratkozhat a Képzőből, vagy minimum a szakról.

Nagyobb elemzésre számítottam, de ezek után Rémszem leül, és fontosnak tűnő beszélgetésbe bonyolódik Tonksszal és Remusszal. Mondjuk, ami igaz, az igaz, ezen az éjszakán nincs sok minden elemezni való. Blaise-zel belakunk, és kómásan vonszoljuk magunkat a házunk felé. A naplemente bíborral színezi az eget, amit sötétszürke, komor felhők kezdenek ostromolni. Ebből vihar lesz. Érzem. Nincs is vele semmi baj, ha azt leszámítjuk, hogy amilyen rozoga az a ház... kérdés, ki bírja-e. Lefekszünk, a nyakamig húzom a paplant, és azon nyomban el is alszom. Valaki átölel. Ébren vagyok? Álmodom? Erős karok csúsznak a derekamra, és húznak szorosan a gazdájukhoz. Kint tombol a vihar. Hallom. Az ablakokat rázza a szél, az eső hangosan kopog a tetőn. Nem félek. Legalábbis nem szoktam. Főleg így, hogy itt van mellettem... de ki is? Na várjunk! Hogy juthatott be a táborba, amikor Rémszem azt mondta, el van zárva... Blaise is észrevette volna, ha valaki bejött volna. Meg persze én is. Akkor lehet, hogy... Nem! Neki ott a barátnője, és ő amúgy se olyan. Tudom. Érzem. Akkor meg...

─ Sss - suttog a fülembe, és egy halk, lágy dallamot kezd dúdolni a dübörgő viharon át.

Mielőtt újra nekilendülnék a ?ki a fene ez, és mit keres az ágyamban?? témának, a szemeim lecsukódnak, és a következő pillanatban visszatérek a megszakított álmomba. Reggel hangos dörömbölésre ébredek. Átfordulok a másik oldalamra, a fejemre húzom a párnát, és keservesen felkiáltok.

─ Aludni akarok!

A következő pillanatban nyílik az ajtó, és lábdobogások közepette rám veti magát négy szörnyeteg.

─ Nem akarom! - nyögök fel, mire gurgulázó nevetést hallok a fülem fölött. Ezek hogy kerülnek ide?

Óvatosan felnyúlok a párna fölé, és tapogatózni kezdtek. Egy kis láb. Egy póló. Egy szőrös valami. És...

─ Fúj!

Mindenhonnan hangos nevetés harsan, és ekkor tudatosul bennem... mindenki itt van. Kitapogatom a két kis kart, és felemelem a szörnyemet annyira, hogy felülhessek anélkül, hogy leessen rólam. Will csillogó barna szemével találom szembe magam, ahogy kacag rám, és a kezével a szájába mutogat. Hát akkor ez volt olyan meleg és folyós... A lábamon Lily, Terri és James fekszik nagy kényelemben, míg nem messze az ágytól Harry és Ginny áll mosolyogva egymás mellett.

─ Gondoltuk, meglepünk - szólal meg Harry.

─ Hát, az sikerült - ültetem az ölembe Willt, és hagyom, hogy a kócos hajamat húzogassa.

─ Apu azt mondta, Tonks is itt van - érdeklődik boldogan Terri.

─ És Remus - csatlakozik Lily.

─ Na meg Rémszem - ujjong James

─ Hát nem is miattam jöttetek? - kezdem játszani a sértődöttet. - Látom, te vagy itt az egyetlen, aki miattam jött - dörgölöm Will orrához az enyémet.

─ Szuszi - nevet fel Will, és ugrálni kezd az ágyon.

─ Én nem is zavarok - lép ki Harryék mögül Blaise. Furcsán szomorú az arca, és tetőtől talpig végigméri Harryt.

─ El is felejtettelek benneteket bemutatni egymásnak. Harry, Ginny, James, Lily, Terri és Will - mutogatok végig mindenkire. - Ő itt Blaise. Ő az őrzőnk.

─ Örvendek - ráz kezet vele Harry, de hasonlóképp viselkedik vele, ahogy az előbb a fiú. Mi a Merlin nyila folyik itt?

─ Na, milyen itt? - próbálja oldani a hangulatot Ginny, ahogy Blaise kiteszi a lábát a házból. Valami itt nem stimmel. Nagyon nem. És ha rájövök... Nektek végetek!

***

Álarcos bál... Nem is kell mondanom, hogy Tonks lila fejéből pattant ki e remek ötlet. Mondjuk semmi bajom vele, de... Érzem, hogy valami történni fog. Tonks mindenkinek adott egy kis füzetet, amiben ideiglenes alakváltási bűbájok vannak. Blaise-t is kiszúrnám az első pillanatban, hiába van rajta álarc. A baj csak az, hogy én szeretem a hajamat és a szememet is. Na jó, akkor legyünk világosabb barnák, pár szőkés tinccsel, tépett, egyenes fazonnal és ferde frufru. Nem is olyan rossz... A szemem pedig... Kék. Világoskék. Olyan, mint Robé. Egy farmer miniszoknya és egy kék, keresztbe csíkos top. Teljesen újak, még Blaise se látta. Mehetünk is. Érzem, ahogy a testem préselődik, és a következő pillanatban már az étteremben vagyok. Rémszemék felszabadították a házakat és ezt a termet a hoppanálásgátló bűbáj alól, de ez csak egy irányú. Úgy könnyen lebukna mindenki, ha látnák, ki melyik házból lép ki. A fiúk már itt vannak. Egyikükre sem ismerek rá. Már miért is... Itt fogok szenvedni egész éjjel. Felcsendül valami pörgős zene, és a bátrabb hímek már rögtön fel is szednek maguknak egy párt. Leülök az egyik sarokba, átkulcsolom a mellem előtt a kezemet, és figyelem a sötét termet átívelő fénysugarakat. Ismeretlen alakok mozognak a zene ritmusára, míg én a lábammal dobolom a taktust. Ilyen se volt még, hogy egy bulin a sarokban ülök.

─ Te sem akarsz táncolni? - ül le mellém egy fiú. Olyan ismerős a külseje, de nem tudom tisztán kivenni a sötétben.

─ Nem tudom. Attól függ, ki kér fel.

─ Velem jönnél?

Megvonom a vállam. Feláll mellőlem, a kezét nyújtja, majd felhúz a székről, és bevezet a parkett közepére. Ebben a pillanatban lassú számra váltunk. Hát igen, ez az én szerencsém. Átkarolja a derekamat határozottan, még is gyengéden, és közelebb húz magához. Annyira ismerős, mégse tudom, honnan. Lassan forgunk a többi párral együtt. A vállára hajtom a fejem, és becsukom a szemem. A hátamat kezdi simogatni, néha beletúrva a hajamba. Bele fogok őrülni, ha nem találom ki, honnan ismerem, mert ismerem, tudom. A lénye annyira megnyugtat, nem akarok neki megfelelni, nem félek attól, hogy rátaposok a lábára, csak hagyom, hogy vezessen. Hosszú ez a szám, vagy lehet, hogy csak én mélázok túl sokat, de amikor újra gyorsabb tempóra váltunk, megfogja a kezem, és kivezet a kertbe. Sima a tenyere, mégis erős. Az egyik hintaágynál áll meg, és ültet le magával szemben, de ő háttal marad a fénynek, így még mindig nem tudom alaposan szemügyre venni az arcát.

─ Ugyanolyan színű a szemed, mint az enyém - mondja halkan, és hallom a hangjában, hogy mosolyog.

─ Mért nem láthatom az arcodat? - kérdezem halkan, és az ujjaimmal megérintem az állkapcsát.

─ Itt tudod, ki vagyok - teszi a kezét a mellkasomra, majd közelebb hajol hozzám, és megcsókol.

Én pedig hagyom. Sőt... átkarolom a nyakát, és visszacsókolom. A kezét végighúzza a hátamon, mire én beleborzongok az érzésbe. Mi a fene ütött belém? Egy vadidegennel smárolok az éjszaka közepén! A szívem valahogy mégis azt hajtogatja, hogy jó ez így, és nincs semmi baj vele. Úgy csókol, mintha már régóta egy pár lennénk, mintha ismerne, pedig csak pár perce találkoztunk. Bódítóan édes a csókja, és teljesen belefeledkezek. Ahogy a keze a hajamban kalandozik, ahogy egyre követelődzőbben mélyíti el csókot, én annál jobban olvadok az ölelésébe. Elfektet a szivacson, és a keze levándorol a csípőmre, felgyűrve a felsőmet simít végig az oldalamon. Érezni akarom! Szükségem van rá! Arra, hogy átöleljen, hogy magához szorítson! Hogy érezzem a teste melegét, a bőre illatát! Tisztára megbolondít a közelsége. Egyre szorosabban húzom magamhoz, ő pedig egyre szenvedélyesebben, izgatottabban ér hozzám...

Zihálva térek magamhoz. Már a saját ágyamban fekszem, pizsamában. Vajon tényleg álmodtam ezt az egészet?


─ Hogy tehetted ezt? - ordít rám Rémszem. Még sose láttam ennyire magán kívül.

─ Mit? Semmiről se tud! - üvöltök vissza.

─ Veszélyezteted az akciót! Elrontasz mindent!

─ Akkor minek küldtél oda?! Te mondtad! Tudtad nagyon jól, hogy nem fogom kibírni! Ne engem okolj a miatt, amit érzek, hanem magadat, amiért nem bírsz megérteni!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.