Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. fejezet-Hogy én ezt hogy utálom...

2008.05.12
15

15. fejezet: Hogy én ezt hogy utálom...

Május vége van, és itt ülünk a fiúkkal az öltözőben. Ma lesz a nagy nap. A döntő. Mindenki ideges, pedig ilyen tempót még a Chudley Csúzliknál se diktálnak, amit mi végigcsináltunk az elmúlt időszakban.

─ Olyan furcsa, hogy ez az utolsó meccsünk - szomorodik el Bright.

─ Ja, és még itt vannak azok a nyavalyás vizsgák - csatlakozik hozzá Austin.

─ Velem meg mi lesz nélkületek? Itt maradok négy taknyossal - bökök a fejemmel a csapat többi tagja felé.

─ Mi az, hogy taknyos? - hördül fel Blaise.

─ Már bocs, de te kisfiú vagy Brighthoz képest - vigyorgok rá, és mindannyiunkból kitört a felszabadult nevetés.

Halk kopogás szűrődik át a hangzavaron.

─ Tessék! - kiáltok ki, mire résnyire nyílik az ajtó, és egy megszeppent hivatalis fiú néz be szódásüveg szemüvegével.

─ Kezdenénk a meccset.

─ Megyünk - mondom, mire becsukja az ajtót.

Mindenki megfogja a seprűjét, Bright igazít még egyet a haján, amiért jól belevágok egyet a bal vállába - szigorúan csak a ballba, nehogy nekem ne tudjon pontot dobni -, és kisétálunk a szabadba. A stadionban többen vannak, mint eddig bármikor. Úgy tűnik, a hivatalisok szétkürtölték, hogy ma mennyire megaláznak minket. Csak nehogy ők húzzák a rövidebbet. Berepülünk sorba a pályára. Kezet fogok, azzal az öntelt tahóval, és hangosan odaköszönök Colinnak, akit még Robbal együtt tanítgattunk több mint másfél éve. Azóta az évfolyama legjobb pasija lett. Hát igen. A kviddics sok mindenre képes.

─ Nem akarjátok feladni? - kiált oda nekünk az egyik hivatalis terelő.

─ Nem, de nehogy elfelejtsétek ezt addigra, amikor a döntetlenért fogtok könyörögni, amibe mi nem egyezünk bele - ordítok vissza neki.

A csata elkezdődik. Mi indítunk támadást, és Bright érvényesíti is. Így kell ezt csinálni. Nem akarok itt ülni holnap reggelig. Feltűnhetett a drága ellenfélnek, hogy nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogy ők gondolták, mert kezd durvulni a helyzet. Joe felé tart egy gurkó eszeveszett sebességgel, de hála a kis plusz óráknak, lebukik a seprűről, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is ül rá. A gurkó meg belecsapódott a nagyképű terelőjüknek a karjába. Nem vagyok szívtelen, de a legszebb öröm, a káröröm. A stadion fele tombol a bámulatos attrakciót látva, és Joe meg is ereszt egy csábító mosolyt a lelátók felé. Az igazgatóval komoly tárgyalást folytattam afelől, hogy ugye akkor is mennie kell a játéknak, ha bármelyik csapatból kiesnek emberek, és ő erre egy határozott igennel felelt. Most lehet brutálisabbnál brutálisabb dolgokra gondolni, pedig semmi ilyesmi nem fog történni. Legalábbis nem a mi részünkről. A következő pillanatban az egyik hajtó fordul le a seprűjéről, miközben Bright belebokszol a levegőbe. Hát igen, tökélyére fejlesztette az ál-ütést. A bíró lefújja a meccset, és lehív minket a földre.

─ Mi a fene volt ez? - toporzékol előttem.

─ Mire gondol?

─ Szabálytalankodtak!

─ Mi ugyan nem - rázom a fejem.

─ Beverték annak a szerencsétlennek az orrát!

─ Igazán? - odasétálok a kótyagos fiúhoz, akit körüláll az egész csapata. - Én ugyan nem látok itt semmilyen ütésnyomot.

─ De megütötte a hajtója.

─ Húzzon szemüveget - ajánlom neki bájosan, és a kommentárhoz fordulok. - Megnézhetnénk azt a pillanatot, amikor a baleset történt? - kérdezem tőle, mivel tudom, hogy mágikus kamerákat kértek a szerény hivatalisok a nagy lebőgésünk megörökítése végett.

─ Persze. - Azzal int a pálcájával, és már előttünk is van a kép, ráközelítve és lelassítva.

─ Akárhogy is számítjuk itt legalább tíz centi van - mosolygok a bíróra. - Tudtommal, csak a játékos bántalmazása a szabálytalanság, ez viszont még a magán szférájába való behatoláshoz is kevés.

─ Ja - dörmögi a bíró, és eloszlatja a tömeget.

Bájos mosolyt küldök a csapatkapitány felé, és egyszerre ellökjük magunkat a földtől.

─ Azért ne essünk túlzásokba - súgom Bright fülébe, mire ő kicsit elszomorodik.

Elhiszem, hogy élvezi a dicsőségét, de azért nem biztos, hogy betört fejjel kéne feküdnie egy idő után a gyengélkedőn. Austin remekül belejött ezekbe a váll fölötti passzokba. Annyira, hogy az ellenfél teljesen átáll a háta figyelésére, és amilyen eszes és okos az én csapatom, pont ezt használják ki. Előre passzolnak, és pillanatokon belül gól. Na még 500 hasonló, és már csak rajtam múlik a dolog. A cikesz is velünk van, mert nem mutatkozik, csak egy-egy pillanatra, amit úgy tűnik, rajtam kívül, senki sem vesz észre. Én meg semmi feltűnőt nem teszek. Addig jó, amíg az a vaksi nem vesz észre semmit. Igaz, megvan a terv arra az esetre is. Egy jól időzített Vronszkij-műbukás. Garantált eredmény. Csak szegény gyerek a nyakát ne szegje. Alex és Shane, mint egy régi, összeszokott páros küldözgetik a gurkókat előre-hátra. Gyorsan megtalálták az összhangot, ahogy az egész csapat. Leginkább ahhoz hasonlít, amikor még Rob és Kyle is itt volt velünk, bár akkor Erick volt a zavaró pont. Brü... Még mindig kiráz a hideg, ha arra a délutánra gondolok. Komolyan, mért kell nekem ennyi rossz emlék birtokosának lennem? Na, most inkább foglalkozom a játékkal. A kommentárnak is feltűnt, hogy itt trónolok a seprűn, és mint néző szemlélem az eseményeket, nem pedig a cikesz keresésével foglalkozok. Szóvá is teszi, én meg csak megvonom a vállam. Persze a szemem sarkában figyelem a néha fel-felbukkanó golyót. Ebben a játékban ez a nehéz. Úgy csinálni, hogy más ne lássa meg a cikeszt. A fiúk 200-nál tartanak. Lassan elérnek a feléhez. Blaise pedig bravúros. Majd beajánlom cserébe valami jó csajnál. Biztos hálás lesz érte, ha már minden idejét lekötöttem.

Úgy tűnik, az ellenfél kezdi megunni ezt a stílust, mert durvulni kezd. Bright már az ötödik büntetőt érvényesíti Austin három és Joe négy hasonlója mellett. Már közeledünk a 400 felé, és nem tudok betelni Blaise fürgeségével. Komolyan mondom, Harrynek fogok szólni, hogy jöjjön el valami fejes valamelyik csapattól megnézni, mert egyszerűen bravúros. Ha úgy nézzük, szívességet tesznek nekünk a hivatalisok ezekkel a büntetőkkel, de remélem, idő előtt nem sérül le senki sem. Az végzetes lenne. Hééé! Az nem ér! Az egyik hajtó megragadta Bright seprűjének a végét repülés közben, és szegénynek az volt az egyetlen szerencséje, hogy Austin mögötte haladt nem sokkal, így még időben elkapta esés közben. Rájöhettek, hogy ő a vezetők ?úgymond- főnöke. Valahogy kimagaslik a többiek közül. Rá mindenki hallgat. Még én is. A bíró lefújja, kiállítja a játékost, és két büntetőt ítél meg. Emberelőny. Fiúk, gyerünk! Legszívesebben ordítanék nekik, vagy akár pompon-táncot lejtenék a seprűmön, de nyugton kell maradnom. Mindkettőt gyönyörűen belövi Bright. Ezek megtáltosodtak, vagy mi a szösz. Komolyan, ha ezek után én rontom el, felakasztom magam... Zseniálisak. Az ellenfél a pálya feléig se jut el, mert valamelyikük elhalássza a kvaffot előlük. Még ötven pont kell. Gyerünk, gyerünk! Ilyen csak a mesében van, de nem akarok felébredni, ha álmodom. A szememmel egyre inkább kutatni kezdem az apró labdácskát, de most sehol se látom. Miért is látnám? Austin bedobja a végső pontot, és összecsapják mindhárman a tenyerüket. Na jó, ez így szép és jó, de ha nem lesz meg az a nyavalyás golyó... Ott van! Alattam alig két méterre. Gondolkodás nélkül lefelé irányítom a seprűmet, és zuhanórepülésben követem lefelé a cikeszt. Az ellenfél fogója is követ, és lassan beér mögém. Még tíz méter... kilenc... nyolc... hét... hat... öt... négy... ezt már nem fogom felhúzni... három... kettő... elengedem a seprűt és oldalra dobom, nehogy eltörjön nekem... egy... megvan... puff... Ott ülök a pálya szélén, a salak és a homok határán, kezemben a győzelmünkkel. Néma csönd a stadionban. Nem csodálom. Felemelem a kezemben a cikeszt, mire mindenki rohan hozzám, na és persze a gyógyító is.

─ Jól vagy? - ér oda Bright elsőnek.

─ Aha, csak szilánkosra törtem a farkcsontomat - nevetek rá, és kiterülök a füvön.

─ Minden oké? - érnek oda a többiek is, utánuk a gyógyítóval.

─ Maga megőrült? Ilyet csinálni. Jó, hogy el nem törte a gerincét.

─ Esni is tudni kell - mosolygok az idős nőre, mire az megütközve néz rám, és egy kétes színű bájitalt nyom a kezembe.

─ Fájdalomcsillapító. Igya meg, és bevisszük a Mungóba. Nincs annyi csontnövesztőm, hogy helyre tegyem.

Egy húzásra kiiszom a fiolát, és kelnék is föl, mikor a nő lenyom, és egy hordágyat varázsol alám. Komolyan, minek ez a nagy felhajtás? Végül is csak tizenkét métert zuhantam előtte...

***

Zarándokhellyé változtattam a Szent Mungót, és ez most halálosan komoly. Az állítólagos osztálytársaim egyik pillanatban beözönlöttek a kórterembe. Hozzá kell tennem, hogy a maradék a folyosót torlaszolta el. A csapatból állandóan van itt valaki. Mintha valaki merényletet akarna elkövetni ellenem... Rémszemtől kaptam egy szép fejmosást, hogy azért ennyire nem fontos a győzelem, de hát kit érdekel, hiszen NYERTÜNK! Egyik délután halk suttogásra ébredek.

─ Hagyd már! Ne csináld! Erősebb nálunk.

─ Épp ezért csinálom olyankor, amikor alszik.

─ Eddig mindig kiálltál vele szemtől-szembe. Most miért nem?

─ Ne szólj bele! Tudom, mit csinálok! Megvan a terv.

─ Ha te mondod.

Halk motoszkálás hallatszik. Nem nyitom ki a szemem. Remélem, azért élve megúszom ezt a kis kalandot.

─ Maguk mit keresnek ott? - hallom az ismerős nővérke hangját, aki minden nap hozza az ebédet.

─ Csak látogatóba jöttünk.

─ Én nem engedtem be önöket, szóval azonnal hagyják el a kórtermet. A betegnek pihenésre van szüksége.

─ Elnézést, akkor majd később visszajövünk.

Léptek zaja, majd egy könnyebb, csoszogó hang közeledik felém.

─ Jól vagy? - hajol hozzám, mire kinyitom a szemem. A nővér kicsit rémült tekintettel figyel.

─ Igen, köszönöm.

─ Ismered ezt a két fiút?

─ Sajnos - húzom el a számat.

Néha gyűlölöm, hogy igazam van. Pedig most is pont egy ilyen esettel állok szemben. Ez a két jómadár valamit nagyon tervezett. Még szerencse, hogy állandó felügyelet alatt tartják a szobámat. Harry intézkedett róla... A következő pillanatban be is ront a terembe egy csapat auror, Harry, Ginny, Ron és Hermione.

─ Minden rendben? - szalad hozzám Mione.

─ Most kaptuk a hírt, jöttünk, ahogy tudtunk! - hadarja Ron.

─ Kibelezem őket, ha hozzád mernek érni! - fenyegetőzik Harry.

─ Asszem az lesz a legjobb, ha haza viszünk - tér a lényegre Ginny.

─ Egyet értek - ülök fel, és már a ruháimat kezdem pakolni. Végre valaki, aki rátapintott a lényegre. Unom már ezt a kórházi kosztot, meg az unalmat is.

─ Legalább tudsz tanulni - szegi kedvem Mione.

─ Mért kell mindenkinek, azokra a hülye vizsgákra emlékeztetnie? - fakadok ki.

─ Mondjuk, mert két heted van felkészülni rájuk? És mert utána eltűnsz tíz hétre?

─ Szíveskedtetek a fejembe verni, nehogy elfelejtsem őket, szóval emlékszem.

─ Remek, akkor indulhatunk is - veszi magához Harry a bőröndöm, és Hop-porral pillanatok alatt Godric´s Hollowban vagyunk.

Beparancsolnak az ágyba. Hát még ilyet... végre kiszabadulok az ispotályból, erre semmi sem változik. Katasztrofális a helyzetem.

***

─ Tyler, Jessica!

─ Itt vagyok!

─ White, Susan!

─ Jelen!

─ Mindenki itt van - recsegi Rémszem, és beáll mellé a körbe a társas hoppanáláshoz. - Indulás!

Jön a préselő érzés, és amikor kinyitom a szemem, már egy erdő által szegélyezett réten állok huszad magammal. A fák tövében kis házak állnak szépen egymás mellett, míg a másik oldalt gyakorlópálya terül el. Vért fogunk izzadni, és ebben most semmi túlzás nincs. Átsétálunk a mezőn, egyenesen a kis házakhoz, amik előtt egy nagyobb tűzrakásra alkalmas helyet alakítottak ki, körülötte farönkökkel.

─ Mielőtt mindegyikük ész nélkül berohan a házába, elmondanék pár alapvető dolgot. Minden nemű alkohol fogyasztása tilos az itt tartózkodásuk alatt! Aki megszegi a szabályt, az ne is álmodjon róla, hogy folytathatja a tanulmányait ebben az osztályban! A területen hoppanálásgátló bűbáj van, így senki se próbálkozzon megszökni. Takarodó este tízkor, ébresztő reggel hétkor! Minden napot tornával, majd reggelivel kezdenek. Nem fogom tűrni a lazsálást és a lógást! Ha valakit is rajtakapok az előbb említetteken, akkor az az éjszakáját alvás helyett futással fogja tölteni, és higgyék el, nem fogok elaludni! Most nincs itt anyuci és apuci! Mindenki magára és a társaira van utalva. Egy csata közepén, nem az számít, hogy kit szeretek és kit nem, hanem hogy ki tartozik hozzánk és ki az ellenséghez! Ezt tartsák észben, amikor túrára mennek az erdőbe. Este hatkor vacsora lesz ott - mutat egy nagyobb ház felé -, és bemutatkozik a tábor személyzete. Addig szabad program! - Ezzel itt is hagy minket, és az étterem felé veszi az irányt, majd meghúzza a laposüvegét... Jellemző, a tanárok mindig kivételek minden szabály alól...

Mikor körülnézek, már senki sem áll itt egyhelyben, csak Blaise figyel engem.

─ Hát te? - fordulok hozzá.

─ A fiúk kitalálták, hogy én úgyis annyira jóba vagyok veled, és biztos több van köztünk, mint barátság, ezért nyugodtan lehetünk egy házban, és az ő számításaik szerint, nem lehet az összes ház csak fiú vagy csak lány, mert akkor valakinek sátoroznia kell.

─ Szóval akkor a miénk az? - mutatok a legtávolabbi házra, mivel az összesnek már nyitva vannak az ablakai, csak az az egy burkolózik csöndes magányába.

─ Úgy tűnik.

─ Akkor vegyük birtokba - mosolygok rá, és futásnak eredek a hátizsákommal, amibe sikeresen belegyömöszöltem mindent. - Az első választ ágyat - fordulok vissza, és már a lépcsőn szaladok felfelé.

─ Ez nem ér! - nevet fel mögöttem, mikor én már fel is tépem az ajtót, és levágódok az ablakkal szembeni ágyra.

─ Stipi-stopi - nyújtom ki rá a nyelvem, mikor beér ő is.

─ Nekem jó lesz ez is - dobja le a táskáját a földre, és kiterül az enyémmel párhuzamos ágyon.

─ Csak nem kifulladtál egy ilyen rövidtávon?

─ Ha ha ha - vágja a fejemhez az odakészített párnát.

─ Nincs fürdőnk - jegyzem meg, mikor pontos célzással visszajuttattam neki a tulajdonát.

─ Ne má! Rémszem azt mondta, minden házban van - nyög fel.

─ Akkor tévedett - nézek még egyszer körbe. A két ágyon kívül csak egy kisasztal van az ablak alatt egy székkel és egy három ajtós szekrény az ajtó és az ablak falának találkozásánál, a sarokban. - Rémszem azt is mondta, hogy négyágyasok a szobák, de innen két ágy is hiányzik.

─ Lehet, hogy leadta a létszámot, és az alapján a fölösleges ágyakat elvitték.

─ Ja, megeshet.

─ Zavar, hogy velem kell lenned?

─ Inkább veled, mint valamelyik idétlen libával, akitől csak azt hallgathatnám egész nap, hogy kosz ment a körme alá.

─ Tudnálak sajnálni.

─ Én is magamat - vigyorodok el. - Keressük meg Rémszemet, és beszéljük meg ezt a fürdős dolgot vele. Érdekel, honnan szerez nekünk vizet.

─ Rendben.

Kinyitom a táskámat, és előkotrom belőle a papucsomat és egy vászon rövidnadrágot. Mikor felnézek, látom, hogy Blaise is így tesz, és mielőtt aggodalmaskodna, lekapom magamról a farmeromat, és belebújok a frissen előbányászott nadrágba, felhúzom a papucsot, és várakozóan nézek rá.

─ Még ma elkészülsz, vagy menjek egyedül?

─ Te... te...

─ Nehogy már ekkora hatással legyen rád, ha látsz valakit bugyiban egy fél pillanatra? A strandon másban bámulod a csajokat?

─ Nem, de te... téged még nem...

─ Most vetkőzzek le, hogy megnézhess, hogy azután ne tartson fél órába, míg felülkerekedsz a látványon?

─ Inkább ne - ellenkezik gyorsan, és ő is kicseréli a nadrágjait, majd mellém csoszog a papucsában.

─ Nem semmi - biccentek elismerően, és a kezem már a kilincsen, mikor megragadja a csuklóm.

─ Mi? Mi nem semmi?

─ Nem semmi, ahogy kinézel. A végén még kiderül, hogy nekem köszönhetően lesztek a Képző top 6 pasija - kacsintok rá, és mielőtt még újra közbeszólna, kilépek az ajtón.

Utunkat az étterem felé hangos fütyülések kísérik. Komolyan, 21 évesen is olyanok, mint a kamaszok. Kezdem magam hülyén érezni. Csak én bírok magammal Blaise-en kívül?

─ Gyerünk haver, még ma éjjel meglesz a csaj!

─ Neked meg nem lesz mivel csinálnod, ha nem fejezed be! - ordítok vissza az egyik srácnak, mire az rémülten visszahúzza magát az ablakból.

─ Ezt fejezd be - szól rám Blaise.

─ Mert?

─ Hogy néz már ki, hogy egy lány véd meg?

─ Az a lány, legyűrné itt az összes puhány, nagyszájú, tuskó barmot.

─ Azt tudom, de akkor is! Nekem is van büszkeségem - dülleszti ki a mellét.

─ Jó, legközelebb elintézheted te - hagyom rá, és benyitok a hatalmas épületbe.

Rémszem ott ül az egyik négyszemélyes asztalnál a több tucat közül, és a mai Reggeli Prófétát olvassa.

─ Rémszem, van egy kis probléma - lépek mellé. - Nincs zuhanyzónk.

─ Mi van? - kérdi nem épp elegánsan. - Egyáltalán, mi ez a többes szám? Darling mit keres itt?

─ Vele vagyok egy szobában.

─ Tessék? - mordul fel. Huhu, ebből baj lesz...

─ Minden ház tele van. Maradtunk mi ketten, ezért beköltöztünk az utolsóba.

─ De nincsenek vegyes házak!

─ Ezt eddig nem mondtad, mellesleg nem akarok valamelyik idióta mellé kerülni, mi meg úgyis jól megvagyunk. Nem lesz semmi baj! Inkább azt mondd meg, hogy hol tudunk zuhanyozni!

─ Itt az épület másik végében van a közös tusoló.

─ Pisilni is ide kell rohannunk?

─ Attól tartok.

─ Remek - húzom el a számat. - Bár inkább ez, mint a libák - előzöm meg Rémszemet a felvetésben.

─ Rendben, akkor hatkor találkozunk - és visszafordul az újságjához.

─ Remélem, nem fog esni egyik nap se - mondom, mikor már újra kint sétálunk a füvön. - Bár akkor elég lenne kiállni a lépcsőre.

─ Tíz hétig, minden áldott nap ide-oda fogunk sétálni törölközőben, meg papucsban. Szuper.

─ Mért, nem örülsz neki, hogy velem tusolhatsz? - Hú, mi lesz itt...

─ De, minden vágyam ez volt.

─ Örülök neki.

Visszatérve a szobánkba, elkezdjük kipakolni a táskáinkat. Mégis kényelmesebb szekrényből öltözködni. Este hatkor elsőként érünk az étterembe, és kiválasztunk magunknak egy kis asztalt kicsit távolabb a többitől.

─ Hiányoznak a többiek - szólalok meg hirtelen. - Kyle, Austin és Bright.

─ Robot se hagyd ki!

─ Igen, ő is - hajtom le a fejem.

─ Minden jóra fog fordulni - teszi a kezét az enyémre, ami az asztalon pihen.

─ Én is remélem - mosolygok rá szomorúan.

A szeméből annyi megértés sugárzik, amennyit eddig csak Robéban, Brightéban vagy Harryékében láttam. Olyan jó, hogy ilyen emberek vannak körülöttem, akik akkor is mellettem állnak, ha hülyeséget csinálok.

─ Mondtam én, hogy hamar meglesz - vihog fel egy osztálytársunk, mire én felkapom a pálcám, és oda se fordulva egy gumilábrontást küldök rá.

─ Mi folyik itt? - dörren fel Rémszem.

─ Megátkozott! - kezd el mindjárt bőgni a fiú.

─ White! Kérj bocsánatot!

─ Én ugyan nem - lépek Rémszem mellé. - Ha egy rontástól mindjárt anyuci szoknyája alá rohan, akkor mit kezdenek majd vele az Aurorparancsnokságon? Már bocs, de nem fogok egy ilyen betoji szarházitól bocsánatot kérni, akinek csak a szája nagy.

─ Ha nem kérsz bocsánatot...

─ Megyek futni? Felőlem... De nem fogok olyanok előtt megalázkodni, akik nem érdemlik meg.

─ Holnap végig edzel a többiekkel, és te mutatsz be mindent.

─ Rendben - vonom meg a vállam, és visszasétálok Blaise-hez.

─ Te teljesen meghibbantál - mondja egyszerre komolyan és nevetve.

─ Mondd azt, hogy nincs igazam, és itt hagylak!

─ Dehogy nem, de azért Rémszemmel nem kéne állandóan packáznod, egyszer neki is elege lesz belőle.

─ Kétlem. Tiszteli Harryt, és nem akar vele összeveszni, mert fogalmam sincs miért, de jobbnak tartja magánál.

─ Ezt ő mondta?

─ Nem teljesen így, de ez volt a lényege. Már régen futtatna, ha nem így lenne.

─ Kis figyelmet kérek! - emeli fel a hangját Rémszem, miután mindenki megtalálta a helyét. - A táborban rajtam kívül két embernek kell engedelmeskednetek - mutat az ajtóban kicsit félénken meghúzódó két alakra. -, Remus Lupinnak és Nymphadora Lupinnak.

─ Inkább Tonks, Rémszem, még mindig utálom a Nymphadorát - szól közbe a most rágógumirózsaszín színű hajú boszorkány. De jó dolgom lesz.

─ Jó, akkor Tonks! - Kezd kijönni a béketűréséből. - Három csoportba lesznek osztva. - A teremben halk sutyorgás veszi kezdetét. - És a csoportokat én állítom össze. - Hát igen. Különben lenne az elit fiú, az elit lány és a maradék. Nehéz kitalálni, én a három közül melyikbe kerülnék... - Ugyanazokat a feladatokat fogják végrehajtani, csak más sorrendben, így elkerülhetjük az egyes emberek lógását az edzés közben. Akiknek a vezetékneve ˝A˝ és ˝F˝ közé esik, azok Tonksszal dolgoznak, a ˝G˝ és ˝M˝ közöttiek Lupinnal, a maradék pedig velem. - Nesze nekem. - Most pedig jó étvágyat, de aki holnap reggel késik, az nem kap többet reggelit!

Minden asztal közepén megjelenik egy kancsó víz, egy tál leves, több féle sült és köret. Nem olyan pazar, mint a Roxfortban, de egész finom. Mikor befejeztük, előreküldöm Blaise-t én pedig Tonkshoz lépek.

─ Sziasztok! Minden rendben otthon?

─ Szia! Persze, még csak reggel jöttél el, és már aggódsz értük?

─ Mindig történik valami vagy a Weasley- vagy a Potter-család háza táján. Honnan tudhatnám, hogy nem most gyújtotta fel James a házat?

─ Sehonnan, de amíg mi el nem jöttünk, semmi hasonló nem történt.

─ Jó. Végig itt lesztek? - fordulok Remushoz.

─ Igen.

─ És véletlenül nem tudjátok, Rémszem mért pikkel rám?

─ Nem, de engem is érdekelne, mert úgy volt, hogy az én csoportom lesz a névsor vége. - Mennyivel jobb lett volna Tonksszal.

─ Nekem említett valami olyat, hogy fontos, hogy a legjobb kiképzést kapd, mert szükséged lesz rá.

─ Örülök neki, amikor a hátam mögött intézik el a jövőmet.

─ Biztos csak jót akar. Neked senki se akar rosszat. - De optimista vagy Tonks.

─ Kivéve azt a két hülyegyereket.

─ Csak szórakoznak. Féltékenyek, vagy nem tudom.

─ Remus, szerinted azért akartak valamit csinálni velem a Mungóban, amikor azt hitték, alszok? Ez nem arról szól, hogy nem vagyok nekik szimpatikus. Valami más van a hátterében, de nem tudom, mi.

─ Idén végeztek, nem fogsz velük többet találkozni. - Remélem is Tonks.

Elköszönök tőlük, és Blaise után megyek. Mikor kinyitom a ház ajtaját, meglátom, ahogy ott fekszik az ágyán felhúzott térdekkel, és olvas. Nem hittem róla, hogy ilyesmire is szakít időt. Leülök a kis asztalhoz, előveszek pergament, pennát és tollat, majd írni kezdek. Megígértem Jamesnek, az ikreknek, Chrisnek, Steve-nek, Domnak és Isának, hogy még ma írok nekik. Még szerencse, hogy beérik egy közössel. Fogalmam sincs, miről írjak. Na jó, pár sor megvan. Mikor ránézek az órára, döbbenten látom, hogy már nyolc óra lesz.

─ Blaise, nem kéne fürödni menni? - nézek rá, mire ő kipillant a könyve takarásából. - Már nyolc óra.

─ De.

Felszerelkezve tusfürdővel, fogkefével, fogkrémmel és törölközővel indulunk el. Egy, az ebédlőhöz hasonló méretű, kicsempézett rész a fürdő. Az egyik fal mentén elfüggönyözhető tusolók és vécék, velük szemben pedig mosdók, felettük tükrökkel, és pár rozoga szék is van erre-arra. Hát nem épp a legszebb, de nem fogunk belehalni.

─ Kint megvárlak - fordul meg Blaise, és már félig kint van.

─ Minek? Nem fogok leskelődni, és gondolom, nem meztelenül akarsz nekiállni fogat mosni.

─ Hát nem.

─ Akkor?

Vállat von, odahúz egy széket az egyik kabinhoz, messze az enyémtől, belép, majd elkezdi a ruháit kirakosgatni. Követem a példáját, és nem sokkal később már felkötött hajjal a forró víz alatt állok. Mikor végzek, kinyúlok a törölközőmért, és magamra csavarom. Blaise nem sokkal utánam lép ki, és megint tátva marad a szája. Komolyan, minden pasira ekkora hatással vagyok? Annyira idegesítő. Észreveszi magát, és elfordul, majd beáll mellém fogat mosni. Érdekes látvány, ahogy ott állunk törölközőbe bugyolálva, habzó szájjal. A kis különbség, hogy míg nekem a mellem fölé ér a törölköző, addig az övé a csípőjéig. Nem tudom megállni, hogy ne vegyem szemügyre, mennyire látszik rajta az eltelt három év kemény edzései. Csodálom, hogy nincs barátnője. Vagy lehet, hogy csak én nem tudok róla.

─ Milyen munka az, hogy én nem bámulhatlak, de te engem igen? - szakít ki merengésemből.

─ Nem bámultalak.

─ Á, csak a szemeidet legeltetted a gyönyörű testemen - nevet fel.

─ A te egódnak meg nem elég az egész világ.

─ Csak tisztában vagyok az adottságaimmal.

─ Akkor mért nincs barátnőd?

─ Van.

─ Tényleg? - Na ez eléggé megdöbbentett. - Mióta?

─ Még az előző sulimban jöttünk össze.

─ Több mint három éve jársz valakivel, és ezt eddig még nem mondtad?

─ Miért, kellett volna?

─ Nem. Hova jár?

─ A családi étteremben dolgozik. Szereti csinálni, és úgy gondolta, nincs értelme mit tanulnia.

─ Mikor tudtok ti találkozni?

─ Hétvégén, meg amikor nem tartasz edzést éjfélig - mosolyog rám. - Ha van időm, mindig bemegyek hozzájuk. Ebédelni is ott szoktam, amikor nincs órám.

─ Hol van az éttermük?

─ Az Abszol úton. Egy kis eldugott helyen. Nagyon szeretek ott lenni. Igazán hangulatos.

─ Majd megmutatod? Nem ismerek egyetlen jó helyet se.

─ Ha szépen megkérsz - kacsint rám huncutul.

─ Szeptemberben nem kell edzésre járnod, csak hetente egyszer.

─ Megegyeztünk. - Ezzel visszafordul a tükörhöz.

Olyan furcsa, soha nem kérdeztem egyiküket se a csapatból, hogy van-e barátnőjük. Igaz, miért mondták volna? De Blaise... Na, majd megnézem a szerencsést. Biztos nagyon jól megvannak. Mikor egyszerre gurgulázunk és köpünk egyet, mint a maci a tévében. Kétrét görnyedve kacagunk fel. Nem fogok unatkozni, úgy hiszem.

─ Nem hoztuk a pizsamánkat! - rémülök meg.

─ Felhúzzuk a rendes ruháinkat.

─ Én ugyan nem. Csupa víz az összes - emelem fel a toppomat, amit ha kicsavarnék, eláztatnám az egész rétet.

─ Odaadom az én pólóm.

─ Dehogy is, nincs olyan meleg kint.

─ Akkor jössz így - mutat rám.

─ Megőrültél? Nem vagyunk a strandon!

─ Kint már sötét van, és majd megyek én a házakhoz közelebb.

─ Van más választásom?

─ Nem igen.

Mély levegőt veszek, felkapom a ruháimat és az egyéb dolgaimat, majd Blaise után kilépek az ajtón. Gyors tempóban sietünk el a kivilágított házak mellett. Érzem, hogy valaki figyel minket, de mikor hátra fordulok, az ebédlő feletti részen mindenhol sötét van. Itt valami bűzlik, de nagyon. Visszaérve a házba nekiesek a táskámban maradt pár holminak, mert arra emlékszem, hogy a pizsamámat nem pakoltam ki. Alapozó, napolaj, rejtvény, könyv és társait hajigálom át a vállam fölött. A táska üres, pizsama sehol.

─ Nem hiszem el - rogyok le az ágyra.

─ Mi történt? - lép elém Blaise már egy trikóban és alsónadrágban.

─ Otthon hagytam.

Szívesen adok egy pólót, ha az segít. Anya nem volt hajlandó tágítani attól, hogy képtelen vagyok összepakolni két napra sem. Tiszta analfabétának gondolhat, mert az összes ruhámat berakta, mintha nem tudnék tisztára varázsolni egy zoknit.

─ Nem akarom ám, hogy miattam ne legyen ruhád.

─ Egy pólótól nem fog összedőlni a világ - mosolyog, és már elő is vesz a szekrényből egy sima feketét. - Amúgy is. Ki az az őrült, aki 40 fokban fekete pólót húz?

─ Köszi.

Szegénységi bizonyítványt kéne kiállítani nekem. Hol a törölközőt hagyom otthon, hol a hajkefémet, most meg a pizsamámat. Zseniális.

***

─ Mindenkinek ébresztő! - hallom kintről Rémszem felerősített hangját. Biztos nem ment messze a szobájától, rosszabb esetben az ablakból kiabál, mert itt, az étteremben, majd beszakad a dobhártyám.

─ Muszáj? - vonyítok, mint akit nyúznak, és befogom a két fülem.

Ez már kínzás. Blaise-zel lassan fél órája itt vagyunk. Mindketten felébredtünk már hatkor, és úgy döntöttünk, kényelmesen elsétálunk és megreggelizünk. A meleg tejeskávémat szürcsölöm, mikor Rémszem leér, és döbbenten figyeli a mi csöndesen reggeliző kettősünket.

─ Ti, már itt?

─ Felébredtünk, és eljöttünk, talán baj? - kérdezem tőle.

─ Nem, csak meglepett. Legalább rátok nem kell várni - dörmögi magában, és kilép a levegőre.

Belemártok egy kiflit a kávéba, és leharapom az átázott felét. Lassan megtelik az étkező nyúzott és fáradt fiatalokkal, akik majdnem lefejelik az előttük sorakozó bögréket. Hát igen, akik nem fekszenek le időben...

─ Negyed óra múlva mindenkit kint akarok látni - adja ki az utasítást Rémszem, mire mindenki habzsolni kezdi az előtte lévő ételmennyiséget. De fog fájni a hasuk...

─ Megyünk? - néz rám Blaise.

─ Persze - állok fel, és nyugodtan kisétálunk a tűzrakó helyhez.

Mikor alaposabban körbepillantok, hogy szemügyre vegyem a területet, meglátok a szemben lévő fák mögül néhány rózsaszín hajtincset kibukkanni. Ejnye-bejnye Remus és Tonks. Halványan elmosolyodok, és elfordítom a tekintetem, nehogy miattam kapjanak. Szépen sorjában mindenki lekuporodik valamelyik fatörzsre, és egymásnak dőlve merülnek még felszínes álomba. Mi lesz itt, ha már most ilyenek... A következő pillanatban Rémszem lép elénk, és komor arckifejezéssel kezdi az edzésterv ismertetését.

─ Ha nem hoznak ki a sodromból, nem lesznek olyan kemények az edzéseik. - Magyarán nem fogunk kipurcanni. Bíztató. - Fokozatosan fognak erősödni a gyakorlatok, és az utolsó héten négy napos túrára megy a három csoport. Megadjuk a célt, és kapnak egy térképet is, de a többi magukon áll. Az élelem és víz beszerzése, az életben maradás. Az a csapat nyer, és érdemli ki a tábor maradék részében a pihenőt, aki először éri el a megadott helyszínt. A demokrácia jóvoltából, a hétvégéken szabadságot kapnak. Felkereshetik a nem messze elterülő kis falut, és háromszor a tíz hét alatt elhagyhatják a tábort, illetve fogadhatnak látogatókat. - Imádlak benneteket, Remus és Tonks. - A csoportok oszoljanak a megadott rend szerint, és induljanak a vezetőjük után!

Az imént megérkező Remus és Tonks köré gyűlnek a hozzájuk tartózó kis csoportok, mi pedig tovább figyeljük Rémszem bajjóslatú fintorait.

─ Hogy kellőképp felébredjenek, pár percet futnak az erdőben. Az út meg van jelölve - int az egyik fa felé a közelben, aminek a legalacsonyabb ágánál egy fénylő kis pont világít. - Kérvényt nyújtsak be, vagy hajlandóak megmozdulni?

Elsőként állok fel, és futni kezdek a fák sűrűjébe. Nem szeretek terepen futni. Salakon vagy betonon akár egy órát is, ha muszáj, de terepen... Nem az én műfajom. Több tisztáson halad át az út, és nem egy emelkedőt is le kell gyűrni, hogy aztán legurulhassunk egy szép kis lejtőn. Mesés. Már most imádok itt lenni. Az amúgy elég jó tájékozódási képességem már rég felmondta a szolgálatot. Fogalmam sincs, hogy a tábor felé, vagy épp el tőle haladunk. Most már igazán vége lehetne. A következő facsoport mögül előtűnik a rét, és kiérek a világosságba. Nem hiszem el. Lazán átmozgatom az izmaimat, ha már előtte nem volt időm, és nyugodtan várom a többieket. A másik két csoport a rét túlsó oldalán gyakorol. Remusék erősítő gyakorlatokat végeznek, míg a Tonks-féle csoport párbajozik. Utánam egy jó tíz perccel megjelenik Jess. Ő az egyedüli, akit ismerek Blaise-en kívül az osztályból. Na jó, az túlzás, hogy ismerem, de legalább a nevét tudom. Ő akart ráhajtani első nap Robra még elsőben. Azóta beszéltünk párszor, és elég normális, a többiekhez képest. Külsőre úgy néz ki, mint apuci egyetlen kislánya, de okos és ért a pálcaforgatáshoz, ami ugye nem elhanyagolható, végül pedig nem nagyképű. Zihálva terül el mellettem a fűben, és a kezeivel árnyékot vet a szemére.

─ Ez megvan... hibbanva.

─ Ki?

─ Mordon. Seprűn követ minket... és kigáncsolja az utolsókat.

Ezen muszáj mosolyognom. Látom magam előtt, a kis ˝letörik a körmöm˝ libákat, ahogy a sárban hemperegnek, és ott visítoznak. Úgy fél óra lazsálás után megjelenik a csoport maradék tagja is. Jó lesz ez így, ha mi itt lógatjuk a lábunkat addig. A legtöbben elterülnek körülöttünk, mi pedig már nyugodtan és kipihenten beszélgetünk tovább.

─ Föl, elkényeztetett népség! - Hát sikerült rendesen kihozniuk Rémszemet a sodrából, ha már így beszél.

Mi szépen komótosan felállunk, lesöpörjük magunkról a fűszálakat, és kérdőn meredek drága tanáromra.

─ Mióta vagytok itt?

─ Több, mint fél órája, az biztos. Jess nem sokkal utánam ért be.

─ Rendben. A maradék este megteszi még egyszer ezt a távot, mert nem tutyimutyi kislányokat nevelünk, hanem kőkemény aurorokat. Máskor előbb gondolkodnak, aztán választanak szakmát! Nyújtsák meg az izmaikat, aztán ötven fekvőtámasz, hasizom és hátizom gyakorlat, majd megismétlik ezt a sort még háromszor.

Ez neki a fokozatos erősödés? Mi lesz itt két hét múlva? Ölő pillantást vetek rá, és nekiállok a feladatnak. Minél előbb végzünk, annál előbb szabadulunk, és annál előbb mehetek tusolni.

***

Délután ötkor nagy kegyesen Rémszem elenged engem és Jesst. A többiek mennek még futni. Blaise már a házunkban van, mikor félholtan beesek az ajtón.

─ Meghaltam - dőlök el az ágyamon.

Lehunyom a szemem, de hallom, ahogy reccsen az ő, majd az én ágyam. Engem néz és mosolyog. Ezt így is tudom. Egy szelíd kéz kisimít pár hajszálat az arcomból, és valamivel legyezni kezd.

─ Imádlak - vigyorodok el.

─ Elmegyünk még vacsora előtt fürödni?

─ Mehetünk - felelem, és kinyitom a szemem. Az ágy szélén már ott van összekészítve a cuccom. - Ennyire unatkoztál? - bökök a kupac felé.

─ Nem, csak gondoltam, épp annyi erőd lesz, hogy elvonszold magadat a fürdőig, nemhogy még keresőhadjáratot indítani ezek miatt.

─ Jól gondoltad - tápászkodok fel, mint valami nyolcvan éves öreg néni.

Elérve a fürdőt, valami újon akad meg a szemem. Más a kilincs, mint tegnap, és az ajtóra egy boríték van szúrva. Kíváncsian leveszem, és kihajtogatom a benne rejlő levelet.

Úgy hiszem, megérdemlitek. Jó szórakozást!

Rémszem írása, arra rögtön rájövök, de miről hadovál itt össze-vissza? Lenyomom a kilincset, és rögtön megértem. Eltűntek a tegnapi zuhanyzófülkék, mosdók és ócska székek, helyette egy kör alakú hatalmas terem van bent, sötétkék csempével kirakva, körbe csiszolt márványpad fut, amit néhol kétajtós szekrények bontanak meg. Az ajtótól balra két zuhanyzófülke van, úgy kilenc óránál, velük szembe két másik ajtó, ami minden bizonnyal az illemhely része és a terem túlsó oldalán két mosdókagyló két tükörrel. Ja, és amit majdnem elfelejtettem: A terem közepén egy hatalmas, színültig vízzel teli medence körbe csapokkal. Nem törődök Blaise-zel, lekapom magamról a pólómat, a nadrágomat, a bugyimat és a melltartómat, majd hatalmas talpast ugrok a vízbe. Kellemes és bódító meleg fogja körül a testemet. Ez hiányzott ma egész nap. Érzem, ahogy újra életre kelnek az elgémberedett és megsanyargatott izmaim. Kellemes félhomály van, és a víz tetején is biztonságot adó habréteg úszik, így nem félek, hogy Blaise leskelődne. Mondjuk ott a barátnője, szóval biztos nem tenné, de azért így még jobban megnyugszom. Itt bírnék maradni holnap reggelig. Blaise is csatlakozik az ázásomhoz. Mikor már kezdek észhez térni, veszem észre az egyik falon elhelyezett órát. Öt óra ötven.

─ Lassan indulnunk kéne - jegyzem meg, mire Blaise is megnézi az órát.

─ Egyet értek.

Erre megjelenik egy-egy törölköző mellettünk, és mi egymásnak háttal kikászálódunk a vízből. Most nem felejtettem el tiszta ruhát hozni, de csak mert Blaise rakott össze nekem. Felöltözünk, és mint akik most keltek fel, vidáman lépünk az étterembe, ahol a többiek élőhalott módjára fekszenek az asztalokon, várva a vacsorát. Hát igen, ebédre szendvicset és két liter vizet kapott mindenki, ami nekem, személy szerint elég volt, legalábbis a kaja része de vizet bármikor hozhattunk magunknak. Mindenki csodálkozva néz ránk, én pedig észrevétlenül Rémszemre kacsintok. Kíváncsi vagyok, miért is érdemeljük meg ezt a fenséges bánásmódot, de semmi pénzért nem hagynék fel vele.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.