Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. fejezet-Ez rosszabb, mint egy átok

2008.05.12
14

14. fejezet: Ez rosszabb, mint egy átok

Terri és Lily szülinapja, mint mindig, világra szóló esemény lett. Na jó, nem túlzok, de itt van az egész Főnix Rendje, az egész Weasley-família, és még megannyi más ember. Az ikrek kiürítették a fél boltjukat, így a kertben nincs egy talpalatnyi szabad hely. Jobban mondva a maradékot az ajándékok foglalják el. Az idő kellemesen meleg november ellenére, ami elég szokatlan ebben az időszakban, ezért kihasználva a lehetőséget, mindenki ki lett parancsolva a levegőre. Lily lassan könyvtárat nyithatna a szerzeményeiből, míg Terri az ikrekét megszégyenítő varázsvicc boltot. Ginny egy hatalmas tortát sütött a két lánynak, és míg az egyik fele csokis lett, csak Terri kedvéért, addig a másik epres-citromos Lilynek. Lassan egy külön szobát kell nyitni az ajándékoknak, és szerintem egy egész szegénynegyednyi kisgyereknek lenne elég az a rengeteg holmi, amit körülbelül egy hónapig használnak, azután pedig már nem is emlékeznek rá. Harrynek fel is vetem majd az ötletet. A két lurkó sikeresen kikönyörögte Ginnynél és Lunánál, hogy Isa had maradjon itt éjszakára. Kíváncsi vagyok, mennyi alvás lesz ebből...

***

A karácsony meghitten és nyugodtan telt. A fa gyönyörű lett, és egy kis tértágításnak hála, mindenki együtt ünnepelhetett. Itt volt Tonks, Remus és Christopher, Mirela és Charlie, Fleur, Bill és Zoé, Fred és George, Ron, Hermione, Steven és Dominica, Mr. és Mrs. Weasley, Neville, Luna és Isabella, Kingsley, aki Maryvel érkezett (fogalmam sincs, hogy vette rá, hogy ne egyedül ünnepeljen, hisz pénze nincs, hogy kiutazzon Robhoz), Rémszem, és még McGalagony és Piton is benézett egy kicsit. Utóbbi elég savanyú képpel. A csomagolópapírok csak úgy repültek az ajándékokról, főleg a gyerekeknek köszönhetően. A nappalit ezennel katasztrófa sújtotta övezetnek nyilvánítottam. Ki is kötöttem egy sárga szalagot a lépcső korlátjától egészen a kandallóig. Harry majdnem hasra esett benne másnap reggel, de mikor meglátta, mit hagytunk magunk után ott előző este, egyet értett velem, és hagyta, hogy szépen eltakarítsam a romhalmazt. Mindenhol süteményes tányérok, boros és pezsgőspoharak, gyümölcsléfolt a szőnyegen... Ginnyt visszatuszkoltam az ágyba Harryvel egyetemben, és a gyerekeket is a nyakukra szabadítottam a ˝pihenjetek, amíg lehet, és élvezzétek a nyugalmatokat˝ szöveggel. Estére kész is lettem, most meg itt pakolom a ruháimat bőröndbe, mert megyek szilveszterezni Szombathelyre. Már lélekben ott is járok.

***

─ Na és akkor elmentem hozzájuk szilveszterezni.

─ Képzelem... pia nuku.

─ Hát elég ferde szemmel lesett rám, amikor fél üveg csoki likőrt tűntettem el egy fél óra alatt. Meg is ártott, mondjuk. - Alexyvel az Abszol út egyik csendesebb cukrászdájának egyik eldugott asztalnál ülünk.

─ Fél üveg csoki likőr? Te egyáltalán nem bírod a piát.

─ Nem mondod... Majd szétrepedt a fejem.

─ Na igen, és aztán? Gondolom nem otthon feküdtél és szenvedtél?

─ Nem, éjfélkor kimentünk a főtérre, megnézni a tűzijátékot. Te, majd lesült a bőr a képemről. Ott ugrált, hogy mindjárt valami bajom lesz, mert petárdáztak. Gab szólt rá, hogy nem látja, mennyire éget? Komolyan, öcsém nem ilyen betoji.

─ Ez nagyon komoly - vihog Alexy, amivel felhívja az egész helyiség figyelmét.

─ Nekem mondod? Nem te álltál ott mellette és szenvedtél.

─ Együtt érzek veled, tudod.

─ Ja, veszem észre - jegyzem meg epésen.

─ Most haragszol?

─ Nem, csak annyira elegem van néha belőle. Múltkor is láttam rajta, hogy valami nincs rendben vele, elkezdtem faggatni, mire kibökte, hogy közölte vele a nagymamája, hogy nem kéne velem lennie, mert így az ígéretes karrierje útjába állok. Azt hittem lehidalok. Szilveszterkor is marasztalt, hogy ő beszélni akar velem, és előadta a ˝Tomika a kedvenc unokám˝ szöveget, és hogy ő milyen aranyos, kedves, és reméli, hogy nem használom ki.

─ Nem tudom, hogy bírod idegekkel - nevet még mindig barátnőm.

─ Hát én se. Most is itt volt a múlt hétvégén, és majdnem végigveszekedtem vele a két napot. Nem igaz, hogy nem bír a sarkára állni. Akkor meg jön, ha szóvá teszem neki, hogy nem fogadom el olyannak, amilyen, meg nem értem meg. Ja, persze, azért vagyunk már együtt több mint egy éve, mi? Annyira elegem van belőle.

─ Szakíts vele.

─ Mintha az olyan könnyű lenne... Neked, a profinak persze kisujjból megy.

─ Ez szemrehányás akart lenni?

─ Amíg nem dobod Márkot, addig nem.

─ Te lettél a védőszentje? - vigyorodik el kajánul Alexy.

─ Nem, de jól megvagyunk, és...

─ És tetszik.

─ Nem!

─ Dehogynem! Látom én, hogy nézel rá!

─ De nem! Jó barátok vagyunk. Olyan, mintha a bátyám lenne.

─ Nem gondolod, hogy ahhoz túl helyes?

─ Hülye - forgatom meg a szemem, és mosolyogva belekortyolok a gyümölcslevembe.

─ Na, akkor mikor szakítasz vele?

─ Nem fogok így. Majd ha csinál valami olyat, ami betelíti a poharat, akkor majd lezárom.

***

─ Na, én akkor megyek, mert fáradt vagyok, és holnap korán kelek - búcsúzik Tomie.

─ Ne má´!

─ De fáradt vagyok!

─ Akkor szia! - csapom le a laptopom monitorját, és az ágyra kuporodok.

Én itt várok rá minden este, mert neki sokáig bent kell maradnia, erre lelő, hogy bocs, fáradt vagyok, mintha én nem lennék. Alig telik el két pillanat, csörög a telefon.

─ Ne haragudj! - kezdi. - De tényleg fáradt vagyok, és fogadd el! Ne gyere mindig ezekkel a ˝ne menj még˝ és stb.

─ Nem érdekelsz ezek után - ezzel kinyomom a telefont, és végigdőlök az ágyon. Pár napja, vagy hete, amikor Alexyvel beszéltem, nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat.

A telefon még sokadjára is megcsörren, majd egy végső elutasítás után nem szól többet. Szóval ilyen szakítani valakivel... Már nem tartozom hozzá, és ő sem hozzám. Mintha kicsit megnyugodnék, bár a lelkem háborog a pofátlansága miatt. Igaz, nem volt muszáj megvárnom, de akkor hetente egyszer beszélünk. Most már mindegy. Visszamegyek a fiúkhoz kviddicsezni.

***

─ Hopp-hopp-hopp-hopp! - tapsolok nekik. - Puhány banda.

─ Az... hogy te... bírod... az... nem... je...len... ti... azt... hogy... mi... is... - lihegi Bright, mire én kedvesen rámosolygok.

─ Ti sírtatok, hogy hiányzom. Hát most itt vagyok. Na jó, most már abbahagyhatjátok - kegyelmezek meg rajtuk, mire mind a hatan elterülnek, mint a rongybabák. - Úgy hiszem, kedden és csütörtökön órák előtt is be kell iktatnunk egy kis testmozgást.

─ Tessék?

─ Jól hallottátok. Most megkíméllek benneteket, de kedden reggel el ne merjetek lógni, mert nagyon megjárjátok! - fenyítem meg őket, mire mindannyian úgy rohannak be az öltözőbe, mint akiket mennydörgő kerget. Komótosan besétálok, levetem a szabadidőruhámat és felhúzom a farmerom a hozzá passzoló, világos, kötött pulóverrel.

─ Suze, kész vagy? - szól be halkan Bright.

─ Persze, gyere nyugodtan. - Még elrendezem a szekrényben a ruháimat és a váltócipőmet, majd az ajtó felé fordulok, ahol már Bright áll elég komor arccal. - Mi történt? - kérdezem tőle kicsit ijedten.

─ Szomorú vagy.

─ Tessék?

─ Weaver bántott meg?

─ Nem, mérges vagyok rá.

─ Mit csinált? - látom a szemében, hogy rögtön nekiugrana, ha valami rossz derülne ki.

─ Mindegy, szakítottam vele.

Nem mond semmit, csak két lépéssel előttem terem, és szorosan a karjaiba zár. Annyira hasonlít ez az ölelés Robéra.

─ Olyan voltál nekünk, a régi csapatnak, mint a húgunk, évek óta az első lány a csapatban, erre ez a seggfej tisztára padlóra küld.

─ Jó, hogy vagytok nekem.

─ Ha engeded, segítünk, de ha úgy, mint nemrég, bezárkózol előttünk, nem vagyunk képesek megtörni a faladat.

Még jobban belefészkelem magamat az ölelésébe, és így állunk csöndesen. Mennyire hiányzott ez nekem.

***

─ Mi az, hogy nem nyerhetünk? - tajtékzok az igazgatói irodában egy szezon előtti megbeszélésen, ahol a szakvezető tanárok is jelen vannak.

─ Kérem, Miss White, fékezze magát! - szól rám az igazgató.

─ Számoljon már egy kicsit! Nyerhetünk, mindössze kicsit több pontot kell szereznünk, mint egy átlagos meccsen.

─ Kicsivel többet? Miss White, 700 pont kellene a győzelemhez, úgy hogy az ellenfél nem szerez, és minderre egy meccsük van!

─ Na és? Nem lehetetlen. - Mindenki úgy néz rám, mintha minimum azt közöltem volna, hogy Harry otthagyta Ginnyt egy magyar mennydörgőért. Egyedül Rémszem húzza ki magát, és teszi a vállamra a kezét.

─ Most mit kapálsz? Úgyse fogtok nyerni - szól be a hivatalisok csapatkapitánya, mire egy vállrándítással válaszolok.

─ Majd meglátjuk - fordulok meg, és kilépek a teremből.

Kint az egész csapat ott áll, és toporog.

─ Na? - támad le Joe.

─ Mit mondtak? - esik nekem Alex.

─ Amit én is nektek. 700:0-s győzelmet kell aratnunk a hivatalisok felett.

─ Ami lehetetlen - lép ki az említett csapat kapitánya.

─ Addig van ekkora pofád, amíg a sárba nem döngölünk - vágok vissza neki, és elvonulok mögöttem a fiúkkal. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen nagyképű barom alázzon meg minket. - Holnap reggel edzés! - Azzal eltűnök az előcsarnok felé, és magára hagyom a lelkiekben összetört társaságot. Nem lesz itt több láblógatás!

Reggel az egész csapatot ott találom a pályán, enyhén kómás állapotban.

─ Nem erőnléti edzés lesz a mai, ahogy most már a legtöbb, hanem gyakorlati. Új cselezéseket, támadóalakzatokat és hasonlókat fogunk gyakorolni, van, amit posztokra lebontva.

Szerencse, hogy ilyenkor a takarítókon és más dolgozókon kívül nincs itt szinte senki. Bár ha a hivatalisok megtudják, hogy ilyenkor gyakorolunk, biztos fognak küldeni egy-két kémet. Mert mért is ne?

─ Ide Austin, Bright és Joe, oda Alex és Shane, külön pedig Blaise. Először a hajtókkal kezdek, majd jönnek a terelők és végül Blaise, veled zárok. Addig ti hárman - mutatok a kimaradtakra - melegítsétek be a láb és a karizmaitokat jó alaposan. - Visszalépek drága hajtóimhoz. - Akkor lássunk neki. Melykőtök ismeri a Reverse Passt?

─ A micsodát? - kérdezik egyszerre.

─ Most majd megtudjátok. Azt tudom, hogy ti ketten - pillantok Austinra és Brightra - nagy összhangban játszotok, de ebbe a csapatba Joet is be kell vennetek, különben semmi esélyünk. Ez a csel pont ezen alapul. Mindenkinek mindenkire kell figyelnie. A lényege, hátrafelé passzoltok a vállatok fölött.

─ Tessék? - döbben meg Blaise.

─ Hát igen, nem épp a legkönnyebb, de mivel nyerni akarunk, ezért megtanuljátok!

─ Ja, hogy ezt te így eldöntötted? - vigyorog Bright.

─ Ha nem, akkor feladom a bajnokságot! - nézek rá komolyan, amitől lefagy az arcáról a mosoly. - Mindent ki kell hozni a csapatból, hogy fel tudjunk állni.

─ Megoldjuk - dülleszti ki a mellétét Austin.

─ Én is úgy gondoltam - kacsintok rájuk, majd hagyom, hogy a két rangidős átvegye a terepet. - Alex! Shane!

─ Igen? - lépnek hozzám mindketten.

─ Nektek is tartogatok egy kis munkát. Két új figurát kell elsajátítanotok a meccsig. Az egyik a Bludger Backbeat, amiben hátrafelé kell eltalálnotok a gurkót, és lehetőleg az ellenfelet is, a másik pedig a Dopplebeater Defence, ami arról szól, hogy egyszerre kell megütnötök a gurkót.

─ Gyerekjáték! - kiált fel Alex csillogó szemekkel.

─ Akkor tessék - adok a kezébe egy gumilabdát. - Nem kéne, hogy még idő előtt kilapítsanak benneteket - mosolygok rájuk. - Blaise!

─ Azt hittem, rám már nem is marad időd.

─ Ne félj attól, de neked van a legnehezebb dolgod!

─ Kezdjek félni?

─ Akár... Simán kitörheted a nyakad.

─ Bíztató - nyel egyet.

─ Annyi lehetőséged van, úgy mondd, hogy nem muszáj alkalmaznod. Rajtad áll a dolog. A Starfish and Stickben egy kézzel és egy lábbal kapaszkodsz a seprűbe.

─ Jól hangzik.

─ Először ezen gyakorolj - varázsolok elő neki két, két méter magas póznát, amiket egy harmadik köt össze, alá pedig egy nagy szivacsot. - A biztonság kedvéért.

Feláll a szivacsra, elkapja a rudat, és fellendíti a lábát.

─ Ennyi? - kérdezi könnyedén, ahogy ott lóg, mint valami akrobata.

─ Ülj fel a rúdra! - Na ez már nem megy neki olyan könnyen. - Jó, most másik kéz, másik láb! - adom az utasításokat.

─ Ez mégsem olyan könnyű, mint gondoltam - liheg Blaise újból a rúdon ülve.

─ Hát magadtól nem is szállsz vissza a seprűre - kacsintok rá -, de menni fog. Bízom benned!

─ Tudom.

─ Emberek! Ide hozzám! - kiáltok, mire mind az öten felhagynak eddigi gyakorlásukkal. - Tudjátok, mit kell megtanulnotok, így csak rajtatok áll, hogy mit hoztok ki belőle. Viszont van még két dolgot, ami mindenkinek ajánlatos lenne megtanulnia. Sloth Grip Roll és Transylvanian Tackle. Az előbbi hasonlít Blaise akrobata mutatványához. A lényege, hogy a gurkó elől úgy térsz ki, hogy átfordulsz a seprűn, tehát lajhár módjára lógsz rajta. Persze utána jó lenne visszatalálni az eredeti helyzetbe is. Blaise tanúsíthatja, hogy nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. A Transylvanian Tackle pedig mondjuk úgy, egy ajándék a kezünkbe - vigyorodok el ördögien.

─ Már most tetszik - ujjong Bright.

─ Egy baj van csak vele. Ha bárki hibázik, akkor jobb esetben csak szabaddobást ítélnek meg. Rosszabban kiállítják.

─ Egyre jobban hangzik - élénkül fel Austin is. - Mi ez a fantasztikus újdonság?

─ Ál-ütős. Amíg nem éred el az ellenfelet, nem minősül szabálytalanságnak, csak hát ugye nem öreg trottyok módjára szálldosunk a pályán.

─ Ne aggódj, nem lesz itt semmiféle gikszer - kacsint rám Joe.

Azt meghiszem. Ez fog nekik a legjobban menni. Már előre sajnálom a hivatalisokat, ha ilyen lendülettel vetik bele magukat a gyakorlásba, szívinfarktust fog kapni az összes.

***

─ Nézd, Hank, ki van itt!

─ Látom, Greg! Weaver exbarátnője!

─ Kicsi Susie eltévedt?

─ Csak szeretnétek - vágom oda nekik foghegyről.

─ Hát akkor mi járatban erre felé? - kérdi Greg Wylie, és mellém szegődik.

─ Semmi közöd hozzá!

─ Csak nem bujkálsz a vereség utáni támadásoktól? - mosolyog rám bájosan Hank Wendell.

─ Nyerni fogunk - lépek ki közülük.

─ Hova sietsz? - kapja el a karom Wylie. Nem vagyok egy nyafogós, hisztis kislány, de a szorítása fáj.

─ Engedj el! - rántom elő a pálcám.

─ Azt hittem, neked enélkül is megy - bök a pálcámra a szemével, de elenged, és a következő pillanatban már egyikük sincs itt.

Honnan tudja, hogy pálca nélkül is tudok varázsolni? Nem híreszteltem a suliban, a Rendben pedig nem érdeke, hogy ilyesmit kikotyogjon. Mi folyik itt? Miért hagytak ki egy évet? Hol voltak addig? Honnan tudnak Robról és Tomról mindent? Egyáltalán mért érdeklem őket ennyire?

***

─ Rémszem! - rontok be az említett irodájába. - Hol volt Wylie és Wendell tavaly? Mit csináltak ott? Most miért jöttek vissza?

─ Susie, nyugodj meg, ülj le, és lassíts!

─ Tudják, hogy pálca nélkül is tudok varázsolni! - kiabálok rá az íróasztala előtt állva.

─ Tessék? - döbben le ő is.

─ Hol voltak tavaly?

─ Nem tudom.

─ A te diákjaid! Mi az, hogy nem tudod?

─ Nem kötelesek mindenről beszámolni.

─ De hát egy egész évet kimaradtak!

─ Máshol járták ki a negyediket. Susie, nyugodj meg, jövőre már nem lesznek itt! Viszont neked jó lenne gondolkodnod az elhelyezkedéseden. Nemsokára vizsgatantárgyakat is kell választanotok.

─ Tessék? - döbbenek meg, pedig teljesen logikus. Negyedikben és ötödikben nagyrészt csak azokat fogjuk tanulni, amiből vizsgát akarunk tenni, és gyakorlatok egész hadára megyünk.

─ Neked könnyű dolgod van, hiszen Harry minden bizonnyal felvesz, de azért nem ártana körülnézned több irányba. Lehet, hogy más jobban megtetszik. Manapság nem olyan izgalmas Angliában aurornak lenni, mint Voldemort idejében. Nem mondom, hogy visszakívánom, azokat az időket, mert eszembe se jut ilyesmi, de a te tehetségeddel jobb lenne valami olyan helyre menni, ahol szükség van rá.

─ Jó, majd gondolkodok - lépek az ajtóhoz, és már félig kint vagyok, mikor utánam kiált.

─ És lankadatlan éberség!

Némán sétálok végig a folyosókon, majd ugyanígy lépek be az egyik kandallóba, és lépek ki Harryéknél.

─ Mi ez a bambaság? - kérdezi vidáman Harry, és leültet maga mellé.

─ Csak beszéltem Rémszemmel, és emlékeztetett rá, hogy vizsgatárgyakat kéne választani.

─ Ezzel mi a baj?

─ Csak az, hogy nem tudom, mik legyenek azok. Négy kell, és van vagy tíz tantárgyunk.

─ Gondolom növénytanból és legendás lényekből nem akarsz.

─ Hát nem igazán, és a bájitaltant se szeretném megkockáztatni, mert valljuk be, bármit sikerül elrontanom, és nem biztos, hogy újra kéne építtetni a Képzőt.

─ Biztos csődbe jutna - kuncog Harry.

─ Nagyon vicces - forgatom meg a szemem. - Szerintem marad az SVK, a párbajtan, az átváltoztatástan, a bűbájtan vagy esetleg az utóbbi kettő közül az egyiket kicserélem az oklumenciára és a legilimeciára.

─ Mind az ötből jó vagy, így nem hinném, hogy aggódni kéne.

─ Nem is emiatt aggódok - húzom el a szám.

─ Hát akkor?

─ Emlékszel Wylie-ra és Wendellre?

─ Lehet rájuk nem emlékezni? - fintorog Harry.

─ Nem éppen. A lényeg az, hogy tavaly valahol máshol tanultak, és Rémszem se tudja hol, de ez semmi ahhoz, hogy mindent tudnak rólam.

─ Hogy érted? - rémül meg Harry.

─ Tudják, hogy Rob elment, hogy szakítottam Tommal és hogy pálca nélkül is tudok varázsolni.

─ Ez nagyon nem jó.

─ Én is így gondolom, de fogalmam sincs, mit tudnak még, vagy mit tehetnék ellenük.

─ Hát, jó lenne kideríteni. Próbáld meg majd őket legilimentálni. Lehet, hogy sikerül.

─ Nem hinném. Túl egyszerű lenne. Ha már egy évig utánam szaglásztak, akkor nem egy ilyen miatt fognak lebukni. Tuti mardekárosok lettek volna, ha a Roxfortba jártak volna.

─ Tényleg, hol végeztek?

─ Nem tudom, de mondjuk a Durmstrangra tippelek.

Néma csend áll be közöttünk. Mindketten ugyanarra gondolunk: Nem kell még egy Voldemort, se egy nagyratörő halálfaló páros.

─ Reménykedjünk abban, hogy nincs semmi hasonló tervük - töri meg az elmélkedést Harry.

─ Én nem vagyok ilyen optimista. De egy biztos, csak akkor tudjuk velük felvenni a harcot, ha ők már elkezdték a támadást.

─ Hát igen. A sötétben tapogatózunk.

─ De még milyen sötétben. Voldemortról legalább lehetett tudni, hogy mit akar. De róluk... Azon kívül, hogy utálnak, és sok közöm van a tervükhöz, semmit.

─ A Rend melletted van. Ha szükség lesz rá, lépünk, addig pedig próbálj nem foglalkozni velük, és a gyakorlatra készülni.

─ Azok csak jövőre lesznek, nem?

─ Nekem Rémszem említett egy egész nyarasat.

─ Most voltam nála, nekem nem mondott semmit.

─ Akkor majd holnap megkérdezed.

─ De jó... Egy újabb felejthetetlen nyár - jegyzem meg epésen, és felkelek a kanapéról. - Amúgy tényleg, te hogy kerülsz ide ilyen korán?

─ Hazaküldtek.

─ Mi? - nevetek fel.

─ Közölték velem, hogy törődjek a családommal, és betuszkoltak az irodámba egy fiatal lányt, hogy majd ő elvégzi a papírmunkát, én majd csak írjam alá holnap reggel.

─ Ezt előbb is kitalálhatták volna.

─ Igen, de ha Ginny megtudja... kitekeri a nyakamat.

─ De hát nem te kérted.

─ Nem, de alig idősebb nálad, köztünk meg csak tíz év van, és ha még harminc is lenne, Ginny szerint, akkor is simán viszonyt kezdeményezhetnék...

─ Te, meg aki megcsalja a feleségét?

─ Én is ezt mondtam neki, de hajthatatlan. Csak tudnám, mivel érdemeltem én ezt ki?

─ Mondjuk, hogy gyönyörű zöld szemeid vannak, jó képű vagy, izmus, fiatal, sármos, csábító, eszméletlenül helyes, méme mámú... - Befogta a számat! Mit képzel ez magáról?

─ Ezt most fejezd be! - fenyít meg, mire megnyalom a tenyerét. Milyen érdekes, így rögtön elenged.

─ Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád magadról, hogy milyen hatással vagy a nőkre.

─ Azt tudom, hogy rád is...

─ Hülye - bokszolok bele a mellkasába.

─ Au, te lassan erősebb leszel nálam - néz rám szenvedő képpel. Lehet, kicsit túl jó formába hoztak a kviddicsedzések?

***

Chris is betöltötte a kilencet. Szeretem a tavaszt. Részben azért is, mert Dom, Chris, Ron, Fred és George születésnapja is ekkora esik. Végül is ilyen alapon minden évszakot szeretek. Nézzük mindennek a pozitív oldalát. Bár annak nem igen tudom, hogy a nyarat valami félreeső erdőben fogom tölteni. Gyakorlat. Nyáron. Meghibbantak ezek? Akkor strandra kell menni, nem pedig mocskosra dagonyázni magunkat. Három hónap. Na jó, csak tíz hét, de mit számít? Nem lehetek itthon se Harry, se Ginny, se Will szülinapján. Milyen igazságtalanság már ez? Szegény baglyok meg fognak szakadni, míg elhozzák az ajándékomat, már ha seprű távolságban akad valami civilizált hely. Még mindig nem bírom felfogni, hogy tíz héten, azaz hetven napon, azaz ezerhatszáznyolcvan órán - tovább inkább nem számolok, mert idegösszeomlást kapok - át össze leszek zárva húsz drága osztálytársammal. Félre ne értsetek, nincs semmi bajom velük, de csak azért, mert Blaise ott lesz, így nem leszek teljesen egyedül. Senkit nem ismerek rajta kívül közülük. Órákon nem szokásom csacsogni - már amin velük vagyok -, amúgy meg nem keresem a társaságukat. Ha a folyosón szembe jönnek velem, nem tudom megállapítani, hogy egy osztályba járunk. Az igazat megvallva, nem is érdekelnek. Nem akarok rajongói tábort magam köré, és az a hat ember, aki közel áll hozzám, azok mindenben mellettem vannak, főleg Bright. Olyan, mintha a húgává fogadott volna. Kyle volt ilyen, meg persze Rob. Rob... Másfél éve nem tudok róla semmit. Ami igaz, az igaz, nem is pusztulok bele a kutatásba, hogy kiderítsek valamit, de ha ő nem ír - mert ő ment el, akkor kezdeményezzen ő -, én mért írjak? Nem akarok a terhére lenni. Milyen ciki lenne, ha mondjuk az egyik hadművelete kellős közepén kopogtatna egy bagoly az ablakán egy rózsaszín, illatos borítékkal? Na jó, azért ez túlzás. Nem süllyedek holmi rózsaszín, illatos borítékokig. De már maga az ötlet: Levelet írni másfél év szünet után. Mégis mi állna benne? Egy ˝hogy vagy?˝ meg egy ˝mi van veled?˝? Eléggé szegényes. Közhelyek egész hadával lenne teletuszkolva az a bő öt sor, amit bírnék írni, vagy rosszabbik esetben egy tíz oldalas, könnyfakasztó történet keretében ecsetelném, hogy mennyire megviselt a dolog. Szuper lenne, igazán fantáziadús. Harryék nem hozzák fel a témát. Szerintem még mindig bűntudatuk van miatta. Meg is értem. Nekem is az lenne. Az igazat megvallva, sokáig gondolkoztam azon, hogy miért is bocsátottam meg nekik. Aztán rájöttem. Azért, mert Robnak is megbocsájtanék, ha egyszer csak megjelenne, és mert őt pont ugyan annyira hibáztatom ezért az egészért, amennyire Ginnyt, vagy Harryt, vagy bárki mást, aki nem akadályozta meg. Mert ott kezdődik ugye a dolog, hogy nem engedem magam lefizetni, ha meg igen, mert az tény, hogy hatalmas lehetőség számára, akkor kijátszom őket, és mondjuk Kyle-nak vagy Brightnak címezve levelekkel bombázom az itthon maradtat. De nem, ő tudomásul veszi, és lelép. Na jó, egyszer ellenkezett, a vége meg az lett, hogy engem eszméletlenül találtak az előszobában. Azt se értem igazán, hogy ezen mért most gondolkodok. Itt volt rá másfél évem. Bár ha azt vesszük, hogy utána leléptem, aztán Tomékhoz költöztem, ahol valljuk be az igazat, egy percem se volt gondolkodni, akkor nem is olyan furcsa, mivel utána meg jött ez az egy év, amit azzal a szerencsétlennel töltöttem. Mozgalmas életem van, pedig nyugalomra vágyok. NYUGALOMRA! Erre a drága Rémszem közli, hogy tíz hét kínzótábor. Igen, még mindig ezen vagyok kiakadva. Mi az, hogy a nyári kánikulában, míg mások a tengerparton süttetik a hasukat, addig mi ott döglünk a hőgutától? Lehet, hogy nincs jobb programja arra az időre, de azt ne ilyesmivel akarja eltölteni, vagy legalább ne legyek a tervében én! Vigye azokat, akik egy normális taroló átkot nem bírnak szórni, vagy egy erős védőpajzsot nem tudnak húzni, vagy ha annyira az erőnlétre megy, akkor lesse meg az egyik edzést, és utána mondja nekem azt, hogy Blaise-zel erre van szükségünk! Na jó, most veszek egy mély levegőt, és egy időre elfeledem ezt a hülyeséget. Megígérte Harry, hogy segít valami jó taktikát kitalálni a meccsre, és az, most mindenek előtt áll. Meg-kell-nyer-nünk! Létfontosságú. Nem fogom a fejem égetni, amiért előtte akkora szám volt. Most úgy csinálok, mintha nem én tehetnék róla, na mindegy, eddig még senki se merte a szememre vetni, akkor meg engem se érdekel. Felkapok egy tekercs pergament, pennát és tintát, majd lerobogok a konyhába, ahol Harry már ott ül egy kávé és egy kakaó társaságában. Hosszú éjszakánk lesz...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.