Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. fejezet-Nem használom ki!

2008.05.12
13

13. fejezet: Nem használom ki!

Anyuék maradtak, és ennek meg is lett az ára. Mért is lenne egy olyan nyaram, ami nyugodt és kiegyensúlyozott? Nagy kérés lenne, tudom. Willnek küldtem ajándékba egy jó nagy csomag túrórudit. Más nem jutott eszembe, és ilyet úgyse fog többet enni, legalábbis egy ideig biztos. Tomie-val és a többiekkel megbeszéltem, hogy találkozunk a Balatonon. Rávette Adrie-t, Norie-t, Gareyt és még Gabot is, hogy menjenek vele. Anyám persze kivágta a hisztit, hogy amikor ők itt vannak, akkor kell nekem is elmennem, ő ezt nem tűri, és nem enged el. Na paff. Ez hiányzott csak, tényleg. Nem elég, hogy saját magamon se igazodok ki, de még ő is belekavar az amúgy is zűrös életembe. Persze én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy annyiban hagyja. Összecsomagoltam, és ha pont nem akkor ér haza, valószínűleg nem talál már otthon. Ki volt rendesen bukva, hogy képes lettem volna így elmenni? Közöltem vele, ha nem enged el, akkor igen. A vége az lett, hogy belement, de csak két napra, és nem hagyta, hogy még akkor elinduljak. Most itt ülök a hajón az északi part felé tartva. Süt a nap, meleg van, zenét hallgatok, és lágy szellő fodrozza a víz tükrét. Hogy mért nem hoppanáltam rögtön Badacsonyba, hiszen voltam már ott, nem egyszer, de eldugott helyet nem igen találtam az emlékezetemben, így maradt Fonyód, mint úti cél. A kikötőben Tomie vár rám, és esetlenül átölel. A legutóbb még azon replikázott, hogy köszönésnél, mért puszit adunk egymásnak. Én smároljam le? Ő a ˝férfi˝! Beszélgetve indulunk el a nyaraló felé, ami persze a település másik végében van. Tomie ragaszkodik hozzá, hogy vigye a táskám. Odaadom neki, bár legutóbb is olyan szenvedő jelenetet vágott le... Most is azt csinálja. Végül fogom, és visszaveszem tőle. Van neki pár ilyen megmozdulása. Gab persze hozza a formáját, mint mindig, és ott csesztet, ahol ér. Este sorban fürödni megyünk, majd a nagyobb szobában beszélgetünk. Gab persze közölte velem, hogy menjek nyugodtan, majd ő rám nyit. Olyan béke volt a lelkemben, hogy a kilincsre ráakasztottam a pólómat, hogy legalább ott ne tudjon leskelődni. Éjfélig röhögcséltünk, mint a jómadarak, és persze Gab legjobb alanyai én meg Tomie. Mondjuk elég szánalmasak vagyunk. A házban van egy második szoba is. Fele akkora, mint ahol a többiek alszanak, és csak egy szélesebb, két személyes ágy van bent. Megágyazunk, majd bebújok mellé. Én vagyok a belső felén. Valahogy ott mindig jobban érzem magam. Hogy mit csinálunk, azt inkább nem részletezem, mert elhányom magam. Fogalmam sincs, miért. Nem fekszem le vele! Arról szó se lehet. Mondom most, így utólag. Akkor... hát... Ha rajtam múlt volna... Undorodom magamtól. Akkor bezzeg... Á, nem értem saját magam. A reakcióimat. A lényeg az, hogy nem sokat aludtam, és a két nap folyamán semmit se ettem. Valahogy nem voltam éhes. A többiek kitalálták, hogy felmennek a hegyre, de mi nem mehettünk, hiszen a hajóm indult. Helyette aludtunk Tomie eredeti ágyán. Hogy pontosak legyünk, ő rajtam. Érdekes volt. Újból itt állok a kompon. Vihar készülődik. Próbálok nem sírni.

***

Este hét körül jár, és a busz beér Szombathelyre. Akkora tömeg van már most, hogy képtelenség lenne egy eldugott helyre hoppanálni, és nem akarok csak úgy betoppanni hozzájuk. Gyorsan lepakolunk náluk, és a bátyjával a nyomunkban belevetjük magunkat a karneváli forgatagba. Még egyszer, utoljára ezen a nyáron, szórakozok egyet! A Főtéren rengetegen vannak, és római kori motívumok, a kivilágított épületek... gyönyörű volt. Petert sajna nem tudjuk lerázni. Olyan, mint egy pióca. Végül sikerül rávennünk, hogy menjen haza, míg mi a tó felé vesszük az irányt. Ma kezdődött a Savaria Történelmi Karnevál. A tónál hatalmas tócsákat kerülgetünk, de bármennyire igyekszünk, térdig akkor is vizes lesz a lábunk. Keresünk egy többnyire sötétben álló padot, és leülünk. A víz halkan csobog, és a távoli Fő térről idáig hallatszik a karneváli forgatag. Szorosan átölel, és megcsókol, majd némán figyeljük a vízen táncoló fényeket.

─ Mennünk kéne - pillant az órájára, és felhúz a padról.

Reggel a számítógépe előtt ülök, amikor Gab hirtelen belép hozzám.

─ Nem jöttök moziba?

─ Mikor?

─ Fél 11-re.

─ Délelőtt?

─ Dehogy is! Éjjel.

Tolmácsolom Tomie-nak, mire ő határozottan rázza a fejét.

─ Na!

─ Nem!

─ Légyszi!

─ Későn van!

─ Nem vagyok már kisbaba, akinek hétkor ágyban a helye!

─ Akkor se!

Nem válaszolok semmit, csak durcásan meredek újra a képernyőre. Bűnbánóan biccenti oldalra a fejét, de ezzel már nem ér el nálam semmit.

─ Jó, menjünk - egyezik bele, és ad egy puszit az arcomra.

Így már mindjárt más! Mosolyogva írom meg a választ, és megbeszéljük, hogy mikor találkozunk és hol, hogy megnézzük a nagy felvonulást. Tomie anyukája pont indulás előtt negyed órával készül el a fejenként egy pizzával, és nem hajlandó elengedni minket addig, amíg be nem temetjük az egészet. Kész rohanás az egész. Gab és a többiek már ott toporognak a sarkon, amikor háromnegyed órás késéssel beérünk.

─ Megjöttünk - lihegem, és kifújom magam.

─ Bedöglött az órátok?

─ Nem Gab, csak tudod enni is kell, ha az ember hajlani egykor óhajt hazamenni.

─ Most mit pattogsz Gab? A többiek még mindig nincsenek itt - szidja le Norie.

Hatalmas a tömeg, és alig találunk szabad helyet, de innen is csak az emberek feje tetejét látom. Tomie átkarolja a derekam, és így beszélgetünk.

─ Keressünk valami jobb helyet! - veti fel Gab.

─ Minden tele van - ellenkezik Tomie.

─ Én megyek. Csajok, jöttök? - fordul Adrie-hoz és Norie-hoz.

─ Negyed tizenegykor találkozunk a mozi előtt! - búcsúznak, és már el is nyeli őket a tömeg.

Az ókortól kezdve vonulnak fel jelmezben az emberek. A kedvenceim a középkori ruhák. Végül kis utcákon, kertek alatt elvergődtünk a moziig. Minden teljesen kihalt. Gab és a lányok kicsivel utánunk érkeznek, és rögtön beülnek vacsorázni. Tomie-val leülünk a mozi előtt egy padra, és beszélgetünk. Sikerül az első percben megbántania. Szerintem ebből űz sportot. Gabék visszaérnek, és megvesszük a jegyeket is. Nem nézek Tomra. Nekünk negyed órával később kezdődik a filmünk, így egyedül maradunk. Nem szólok hozzá, ő se hozzám. A kezdés előtt öt perccel veszek magamnak egy nagy pohár üdítőt, és beülünk a terembe. Tomie úgy néz rám, mint egy kivert kutya, és nem túlzok. Annyira szánalmas néha. Végül a film alatt megfogom a kezét, és érzem, ahogy feloldódik. Talán nyolcan vagyunk a teremben összesen. Hát igen... Nincs még pár olyan hülye, aki ilyenkor megy moziba. Először ujjatlanba akartam jönni, de most így, hosszúujjasban és pulcsiban is reszketek, mint a nyárfalevél. Tomie átkarol, de nem sokat segít, ráadásul a hasam is megfájdul. Ez az én szerencsém. Gyorsan lefürdünk - persze én először, mivel elfogy a meleg víz a végére -, majd befekszem Tomie mellé. Minek felmászni az emeletre, majd lemászni? Energiapocsékolás... Hajnalban megyek fel. Délelőtt még bemegyek vele a Fő térre.

Valaki bámul. Érzem. Kinyitom a szemem, és Tomie ül az ággyal szembeni fotelban. Engem néz, és mosolyog.

─ Olyan édes voltál, nem volt szívem felébreszteni.

─ Mennyi az idő?

─ Tizenegy körül.

─ Mennyi?

─ Mi a baj?

─ Á, semmi. - Most mondjam meg, hogy úszott a program? Mit gondolhat rólam a nagymamája? Alapból se vagyok neki elég jó, legalábbis ahogy rám néz...

Hatalmas, sötétszürke felhők gomolyognak az égen koradélután, mikor kimegyünk a buszhoz. Az utolsó ülőhelyet foglalom el, és rögtön folyni kezdenek a könnyeim. Ahogy haladunk, egyre vészjóslóbb lesz az idő, majd szakadni kezd az eső. A busz kerekei messzire fröcskölik az úton lefolyó vizet. Ahogy közeledünk Pécs felé, az eső eláll. Anya kint vár a megállóban. Ahogy belépünk a házba, zuhogni kezd. A következő pillanatban már az elöntés fenyegeti a lakást. Befekszem az ágyamba, és hallgatom az eső kopogását a tetőn.

***

─ Régen beszéltünk - mondja sértetten Lily.

─ Tudom, bocs, de láttátok, mennyi minden történt.

─ Nem haragszunk, nem tehetsz róla - nyugtat meg Sirius.

─ Azt mondja meg valaki, hogy mi ütött a fiamba? - csattan fel James, és fel-le kezd járkálni a keretben.

─ Szülői önzőség - felelek neki.

─ Tessék?

─ Minden szülő az ő gyerekét veszi előtérbe másokéval szemben.

─ Ez nem mentség! - háborog Sirius is.

─ A dolog megtörtént, és nem fordítható vissza, így nincs miért rágódni rajta.

─ Azt hittem szeretted Robot - csodálkozik Lily.

─ Szerettem és szeretem is, de...

─ Akkor minek vagy most azzal a begyöpösödött tanulásmániással? - vág közbe Sirius, mire kap Lilytől egy igen csúnya pillantást.

─ Ne használd ki! - fedd meg Lily.

─ Nem használom! Szeretem! Nem úgy, mint Robot, nem is fogok senkit úgy szeretni, de fontos nekem! Ő volt az egyetlen ember, aki meghallgatott, aki ott volt mellettem, amikor kellett!

─ Susie, mi tényleg sajnáljuk - szólal meg halkan Ginny.

─ De ott az a jóslat, és Jamesé is... - kezd magyarázkodni Harry.

─ Nincs semmi baj. Már mindegy. Ha a sors végleg el akar távolítani Robtól, akkor talán nem ő volt az, akire vártam.

─ Lenne még valami - állít meg Ginny. - Minerva megkeresett, hogy vegyem át az SVK-t és a Griffendél házvezetői posztját...

─ ...és elvállaltad.

─ Igen - hajtja le a fejét.

─ Tehát a gyerekek, köztük az alig egy éves kisfiad is, Mollyval lesz, míg én el nem hozom őket suli után.

─ Susie, ne ítélj el minket! - kel felesége védelmére Harry.

─ Mert? Arról papoltatok nekem idáig, hogy sokkal fontosabb a család, mint a karrier, mert ők nem múlnak el! Erre, pont ti mutatjátok a legrosszabb ellenpéldát! Will nemsokára beszélni kezd, és nem azt fogja először mondani, hogy anyu vagy apu, hanem hogy nagyi, mert a szüleinek fontosabb a munkájuk nála!

─ Ebben teljes mértékig egyet értek Susie-val - bólogat Sirius, James és Lily is.

─ Nem tudod, milyen, amikor az ember már majdnem egy évtizede minden napját otthon tölti!

─ Nem, de meg akarom tudni! Négy csodálatos gyereked van, és nem elég?

Nem várva választ, ott hagyom a két megkövült szülőt, és felsietek a szobámba. Igen, már itthon vagyok, hiszen nemsokára elkezdődik a suli is. Új év, új emberek, új meccsek! Tényleg, Kyle helyére is kell találnunk egy új terelőt. Jövőre már senki nem lesz, aki az első csapathoz tartozott... Szomorú. Gyorsan repül az idő. Amúgy, kíváncsi leszek, hogy fognak Harryék boldogulni. Ginnyt csak este hat-hét körül fogják elengedni, Harry pedig így is minden nap papírok egész hadát hozza haza, és éjszakákba nyúlóan dolgozik a lépcső alatt. Mikor lesz nekik idejük és energiájuk egymásra? Na nem mintha kéne még gyorsan egy új Potter-baba, de akkor is!

***

─ Nézd, a kis Susie!

─ Pont ti hiányoztatok - fordulok Wendell és Wylie felé.

─ Wilkins szépen dobott, hallottunk róla...

─ Meg arról is, hogy most azzal a szánalmas Weaver gyerekkel kavarsz.

─ Legalább jó az ágyban?

─ Igen, Wylie az, de bocs, most nem érek rá szétátkozni a fejed - küldök felé egy bájos mosolyt, és folytatom utamat.

Hol voltak ezek tavaly? Színüket se láttam, na nem mintha hiányoztak volna... De akkor is! Furcsa dolgok vannak itt. Bár idén fognak végezni, hacsak nem halasztottak, és nagyon ajánlom nekik, hogy nem ezt tették! Délután egyenesen az Odúba megyek, ahol Molly rakéta sebességgel készíti az uzsonnát.

─ Épp most akartam megetetni őket - sajnálkozik.

─ Nyugodtan, ha van esetleg egy kis maradék...

─ Ülj le, mindjárt hozok neked is. - Hát igen, akinek még ebédelnie sincs ideje...

─ Susie! - rohan le a lépcsőn James, Terri és Lily, majd a nyakamba vetik magukat.

─ Sziasztok! Milyen napotok volt?

─ Kviddicseztünk Fred, George és Ron bácsival!

─ Milyen bácsival? - lép a szobába Fred.

─ Még maga vagyunk a fiatalság! - érvel George.

─ Sziasztok! - köszönök nekik.

─ Na né´ má´! Ki vetődött közénk! - böki oldalba George testvérét.

─ Az elveszett báránykánk! Hát mi van veled, fogadott húgocskánk? - érdeklődik Fred.

─ Semmi különös. Jöttem ezért a három rosszcsontért meg persze Willért.

─ Mindenki asztalhoz! - lép a konyhába Hermione, karján Will-lel.

─ Hát szia, picúr! - húzom végig a mutatóujjamat az orrán, mire a kicsi gurgulázva felnevet.

─ Olyan kis édes - mosolyog rá Hermione. Hát igen, régen tartott már a karjaiban ilyen kicsi babát. Steve és Dom is nagyok már hozzá képest.

***

─ Valami baj van? - kérdi Tomie.

─ Semmi - válaszolom durcásan.

─ Hallom a hangodon! Mi van?

─ Jövő héten van a születésnapom.

─ Igen, tudom. Azt hitted, elfelejtem?

─ Nem.

─ Akkor?

─ Nincs semmi!

─ Most mitől félsz? Nem harapom le a fejed!

─ Szeretném, ha eljönnél - suttogom megsemmisülten.

─ Az nem fog összejönni, de később ígérem, meglátogatlak!

─ Kösz - felelem bánatosan, és leteszem a telefont.

Mért is lepődök meg ezen? Biztos valami halaszthatatlan dolga van... Vagy ami jobb, nem engedik...

***

─ Boldog születésnapot! - borul a nyakamba a jelenlévők fele.

─ Á, köszi - nyögöm, és zavartan próbálom kiverekedni magam a tömegből.

Nem messze tőlem egy másik hasonló csoport áll, csak közülük nem látszik ki az ünnepelt, James. Pár év, és megszakad ez a fajta ünneplés, hisz már a Roxfortban fogja tölteni a mindennapjait. Ginny hatalmas partit rendezett az ˝egyszer húsz éves az ember˝ jeligével, de nem igazán vagyok rá vevő. Tomie nincs itt, és mivel állandóan felé kanyarodnak a gondolataim, nem tudom igazán élvezni a dolgot. Azt mondta, majd ha találkozunk, odaadja az ajándékát. Két asztal áll a kertben, mind a kettő tele díszes papírba csomagolt dobozokkal. A legtöbb apró csecsebecséket rejt, amiknek persze nagyon örülök, de mégse tesznek boldoggá. Gyertyák, bögrék, plüssmacik. Imádom őket, de valahogy most nem villanyoznak fel. Harry és Ginny leültetett tegnap este, hogy beszélgessünk. ˝Nem akarunk mindenféle haszontalan dologgal traktálni, azt másoktól úgyis megkapod, inkább nyitottunk neked még egy széfet a Gringottsba a mellé, amibe anyukád pénzét tartod, és a nagyobb ajándékok helyett az összeget tesszük be minden alkalomkor. Ha például önálló életre vágysz, tudsz majd venni belőle egy házat, vagy egy lakást, vagy amire vágysz.˝ Egyet értettem velük. Jó dolog tudni, hogy ha beüt a mennykő, akkor se leszek földönfutó. Jamesnek vettem egy kviddicses könyvet, hozzá pedig egy a sztárokkal dedikáltatott óriás posztert. Hatalmasat sikít, mikor kibontja, és a nyakamba ugrik. Harry egy kicsit féltékenyen néz felém, mert a tőle kapott kviddicsmezt csak az ajándékok kupacára fektette egy ˝köszi, apu˝ után. Miután elszállingóznak a vendégek, fellebegtetem az ajándékokat a szobámba, majd mindent szépen elpakolok. Valamit a polcra, az édességet a számukra kijelölt dobozba, és így tovább. Kicsit csalódottan ülök le az ágyamra, és nézek végig az újdonságokon. Reménykedtem belül, a szívem egyik legmélyebb pontján, hogy Rob küld valamit, de nem tette. Míg az utolsó csomagot ki nem bontottam, reménykedtem, majd elkönyveltem magamban, hogy már nem jelentek neki semmit. Még az is megfordult a fejemben, hogy arra se emlékszik, mikor van a születésnapom. Gondoltam rá, hogy elmegyek a mezőnkre, hogy lefekszem a fűbe és nézem az eget, de nem tettem. Tomie-nak is szarul esett volna, mert nem hazudnám a szemébe, hogy nem voltam sehol, és az én beforrt sebeimet is felszakította volna. Fogalmam sincs, miért gondolok rá, hiszen Tomie szeret, tényleg, és én is őt. Jó, Rob mindig más lesz, mindig is Az lesz, de már egy éve, hogy elment, és még mindig fáj. Néha azt érzem, nem szeretem Tomie-t, főleg mikor az egyik találkozásunk előtt állok, de amint meglátom, elfelejtem ezt a problémámat. Máskor meg lelkiismeret-furdalásom van, hogy megcsalom, hiszen én még mindig Robot szeretem. Kezdek teljesen bedilizni...

***

─ A kis Susie lógatja az orrát. Csak rá ne taposson! - nevet fel Wylie.

─ Csak nem dobta a tanár úr? - csatlakozott Wendell.

─ Hagyjátok békén, amíg szépen mondom! - tűnt fel a semmiből Bright és Austin.

─ Gyere - karolja át a vállam Austin.

─ Ha Weaver valami rosszat csinál, megbánt vagy erőszakoskodik, szólj, és helyre tesszük! - áll a másik oldalamra Bright.

─ Kösz, fiúk - mosolygok rájuk erőtlenül.

─ Elég ramatyul nézel ki. Jól vagy? - aggodalmaskodik Austin.

─ Persze, semmi bajom.

─ Rob alatt egyszer se láttalak ilyennek. Árad belőled a szomorúság.

─ Nem én tehetek arról, hogy elment! - kiáltok fel hirtelen, mire ők kerek szemekkel, döbbenten néznek rám.

Kirántom magamat az ölelésükből, és elsietek a következő órámra.

Wylie-ék nem hagynak békén. Mért is hagynának. Austin és Bright pedig olyan furán néznek rám... Hát, megértem őket. Alig törődök a kviddiccsel. A válogatásra se mentem el. Annyit tudok, hogy valami Shane kapta meg a lehetőséget a bizonyításra. Majd elválik. Az edzéseket ellógom, a fiúk elől elzárkózom. Nem lesz ennek jó vége, de semmihez sincs kedvem. Végül Tomie október végén elszabadul két és fél napra. Mondhatom, nagyok sok idő, ráadásul sikerül rögtön össze is vesznünk. Ginnyvel és Harryvel el kezdett beszélgetni a nappaliban, én meg felvonultam a szobámba. Úgy tűnik, nem hiányoztam neki, mert nem keresett. Mikor már egy órája kuksoltam az ágyamon a sötétben, megcsörgettem a mobilját. Rá negyed órára már fel is jött. Rekordsebesség... Aztán elkezdett bocsánatkérésekkel bombázni, hogy nem akarta megsérteni Harryt vagy Ginnyt. Nagyon jól tudják, hogy hozzám jött, nem hozzájuk, akkor nem balhéznának, ha azt mondta volna, hogy bocs, de szeretném Susie-val tölteni az időt. Most már mindegy. Leültünk filmet nézni, és amíg visszaért a tusolásból, már meg is enyhültem... Jellemző. Nem bírok vele haragba lenni, ha itt van tőlem fél méterre. Tíz perc után, már a vállának dőlve néztem a filmet. Ginny másnap azzal nyaggatott, hogy menjünk el kirándulni, mutassam meg Tomie-nak Godric´s Hollowt. Nem lett belőle semmi. Beszélgettünk, segített pár dologban a sulival kapcsoltban, és el is ment a nap. Vasárnap elbúcsúzott, és elment. Megint végigbőgtem a délutánt, az estét és az éjszakát is, de ez hol újdonság? Kezd érdekes lenni a kapcsolatunk. Nem ekkor veszekedtünk először. Már kitettem a szűrét kétszer, de rá fél órára, már nagy összeborulás volt. Kezd kikészíteni ez az egész.

***

Egyik nap sétálok az udvaron, amikor egy átok csapódik a hátamnak. Mikor magamhoz térek, már megkötözve ülök egy széken. Méghozzá a fiúk öltözőjében.

─ Most beszélgetni fogunk! - teszi csípőre a kezét Bright.

─ Jaja! - helyesel Austin is, és ellentmondást nem tűrően néz rám.

─ Suze, ez így nem mehet tovább! - csatlakozik hozzájuk Joe.

─ Majd pont egy taknyos fog kioktatni, mi? - Körzök az ujjammal, mire leesnek a kötelek rólam, és gond nélkül felállok.

Furcsa újra így varázsolni. Mindenki döbbenten les rám, de egy pöccintésre egy jól irányzott emlékezettörléssel meg is oldom a gondot.

─ Susie, gyere már vissza közénk! Shane még egy igazi edzésen se volt. Hogy fogunk így nyerni a tanítósok ellen? - kezd bele újra Bright.

─ Weaver nem ér ennyit! - unszol Austin.

─ Hagyjatok békén! Meg bírom ítélni, hogy ki mennyit ér nekem!

─ Elhanyagolod a csapatot! - támad már Blaise is. Komolyan, mindenki ellenem van?

─ Nem én akartam kapitány lenni! Ha nem tetszik, váltsatok le! - ordítok rájuk, és kiviharzok az öltözőből.

Jó, igaz, hogy nem foglalkozok velük annyit, meg letört vagyok, és általában nyomott, de akkor se kell letámadni! Mindenki megváltozik? Mért nem fogadják el, hogy más vagyok? Nem lettem rosszabb! Berobogok az első kandallóba, majd otthon lerogyok a kanapéra. Lilyék döbbenten néznek rám.

─ Tényleg rossz irányba változtam? - nézek fel rájuk.

─ Attól függ, mit veszünk rossz iránynak. - Jaj, Merlin, Lily, minek kell mindent túlbonyolítani?

─ Megtanultál így is szenvedni, elválni attól, akit szeretsz... - kezdi James.

─ De egyben elhanyagolni azokat is, akiknek szükségük lenne rád, és akikért felelősséggel tartozol - fejezi be Sirius.

─ A szerelem múlandó. Mindegyik. De az igazi átalakul szeretetté, és az már nem változik. Érted? Egy barátságot sose hagyj ott egy szerelemért, mert a barátság egy életre szól, míg a szerelem egy rossz lépés során kettétörhet.

─ Nekem mondod?

─ Tudom, mire gondolsz. Nem akarlak bántani vagy kioktatni, de ez a fiú nem való hozzád. Rob mellett igazán boldog voltál, de ez a Weaver-fiú... Nem tudom, Susie, te érzed, de ha valaminek vége van, azt nem szabad erőltetni.

Mért van mindenki a boldogságom ellen? Robbal más volt, de hát mindenkivel más! Harry is más volt Chóval, mint Ginnyvel. Ez nem érv! Nem felhőtlen a kapcsolatunk, de Robbal se volt az! Távol vagyunk egymástól, na és? Itt az élő példa, hogy Robbal is működött volna! Titokban is tarthattuk volna, és akkor Ginnyék is meg lettek volna elégedve! Most már kár bánkódni rajta. Megyek tanulni, mert Rémszem nem fog nyugton hagyni...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.