Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. fejezet-Mi van velem?

2008.05.12
12

12. fejezet: Mi van velem?

─ Hogy hogy nem vagy órán? - ül le mellém Weaver egyik délelőtt a suli udvarán, a fal mellett.

─ Nincs kedvem bemenni. Most viszel az igazgatóhoz? - Felé fordulok, de a hangomban semmi gúny nincsen, csak egy egyszerű kérdés hangneme.

─ Nem. Kirúgtak, de amúgy se vinnélek.

─ Jé, a nagy Thomas Weaver áthágná a szabályokat - nézek újra egy távoli fát.

─ Tudod, nem vagyok olyan, mint amilyennek hiszel. Legalábbis nem teljesen, és szerintem te se vagy olyan, mint amilyennek mutatod magad.

─ Nem játszom meg magam, de sok minden van, amiről csak kevesen tudnak a környezetemben.

─ Hogy viseled Rob távozását?

─ Szerinted? - emelem rá a tekintetemet. Újabban már a szememet se húzom ki, így az arcom olyan sápadt és élettelen, mint egy viaszbabáé.

─ Tudom, milyen elveszíteni valakit. Volt benne részem.

─ Így nem hinném. Nem mondták azt, hogy el kell mennie, mert egy jóslat szerint nem lehettek együtt!

─ Nem, Luca egy síbalesetben halt meg.

─ Részvétem.

─ Semmi baj. Már régen történt. Hol laksz most?

─ A nagyszüleimnél, Magyarországon.

─ Nem mondod, hogy te is magyar vagy? - hüledezik.

─ De. Pécsi.

─ Szombathely.

─ Nem jártam még arra.

─ Ha gondolod, egyszer eljöhetsz.

─ Majd meglátom. Előbb túl szeretnék lenni ezen az egészen.

─ Nem is akartalak sürgetni. Amúgy nem költöznél hozzánk?

─ Tessék? - Nem is ismerem! Mi ütött mindenkibe?

─ A barátaimmal itt bérlünk a közelben egy nagyobb lakást. Necces lehet minden reggel otthonról hoppanálni.

─ Nincs egy vasam se, amiből fizethetném a részem. Ösztöndíjat se kapok, munkát pedig nem tudok vállalni a suli mellett, max korrepetálást.

─ Nem rossz ötlet. Szerintem rengetegen jelentkeznének.

─ Nem tudom. Majd meglátom, mennyire lesz sikere ennek az egésznek, aztán döntök.

─ Ráérsz. Na, én most megyek. Neki kell állnom munkát keresni, de ha bármire jutottál, küldj egy baglyot. - Feláll, és visszamegy az épületbe.

Gyorsan írok egy hirdetést, majd sokszorosítom, és még óra alatt kitűzöm az összes faliújságra. Már a nap végére vagy egy tucat diák jelentkezik, és alig győzöm őket elrendezni, hogy mikor jöhetnek. Tomot már másnap felkeresem, és megbeszéljük a részleteket.

***

─ Valamit rosszul csináltunk, hogy elmész? - aggodalmaskodik Mama.

─ Nem, minden nagyon jó volt, és köszönöm szépen, de tudod, nagyon fárasztó innen hoppanálni, és egy volt iskolatársam felajánlotta, hogy költözzek hozzájuk. Korrepetálást vállaltam, így meglesz a lakbér és a rezsi rám eső része.

─ Nem lesz időd tanulni!

─ Nyugi, Mama, megoldom!

─ Vigyázz magadra, Zsuzsikám! - ölel magához Papa.

─ Vigyázok, ígérem!

Elbúcsúzom tőlük újra, és a bőröndömmel együtt hoppanálok. A Foltozott Üsttől nem messze jelenek meg, ahol már vár rám Tom. Elveszi a holmim, és mutatja az utat. A lakás tényleg nagy. Három szoba van, két kétágyas és egy egyágyas. Lehuppanok a kanapéra a nagyszobában, és lehajítom rá a hátizsákomat, majd az asztalra dobom az erszény aranyat.

─ Mi ez a ricsaj? - lép ki az egyik ajtón Miller egy trikóban és rövidgatyában.

─ Csak én, egy jelentéktelen, elhanyagolható, levegőnek nézhető lény.

─ Szia, Nora vagyok - lép elém egy vállig érő barna hajú lány. Emlékszem rá, gyógyítós volt.

─ Adrie - nyújtja a kezét a barátnője. Úgy tűnik egyenlítettem a nemi arányokat.

─ Gareynek hívnak.

─ Hivatalis voltál, igaz?

─ Igen.

─ Suze vagyok, és tényleg nem kell velem foglalkozni. Valószínűleg csak aludni jövök majd, meg esetleg enni, de nem fogom elfogyasztani a meleg vizet és a hűtő sem miattam lesz üres.

─ Az én szobámban alszol - jelenti ki Tomie.

─ Dehogy is. Örülhetek annak egyáltalán, hogy befogadtatok, nem foglak kitúrni!

─ Én meg nem hagyom, hogy itt aludj!

─ Jó, akkor alszok a földön, tiéd lehet a kanapé.

─ Fejezzétek be, mert szétmegy a fejem! - kiált fel Miller.

─ Csak nem megerőltető a minisztériumi munka?

─ Ne szemtelenkedj velem!

─ Jaj, de félek! Nyugodj meg, én se vagyok szívesen veled egy fedél alatt, és mielőtt megijednél, nem fogok rád mászni!

─ Azt hiszed, hagynám?

─ Pasiból vagy - fordítok neki hátat, és elkezdek a bőröndöm aljára túrni, majd kikapom belőle a laptopomat, és bekapcsolom.

─ Mi a fészkes fene ez?

─ Neked semmi - köpöm oda foghegyről. - Szia, Anyu! Minden oké, a Mamáék jól vannak, a pénz meg nem kell! Megoldom egyedül! Karácsonyra lehet, hogy haza megyek. Majd meglátom! Legyetek jók! Szia!

─ Ez mi volt?

─ Videó üzenet.

─ Aha - bólogat értelmesen a két lány.

─ Mindegy, hagyjuk. - Csettintek egyet, mire az útravaló elrepül a konyhába, és a bőröndömben minden sorrendbe ugrik. - Nem csinálom többet, ígérem! - mondom az ijedt arcokat látva. Hát igen, nem sok olyan mágus van, aki csak így kirázza az ujjából a bűbájokat. - Órám lesz, este meg ne várjatok, és kaja se kell! - Magamra terítem a kabátomat, és már majdnem becsukom magam után az ajtót, mikor utánam kiált Nora.

─ Kulcs nem kell?

─ Boszorkány vagyok, vagy mi a szösz - kacsintok rá, és távozok.

Rögtön a kijelölt terembe megyek, ahova minden ˝tanítványomat˝ hívtam. Pár perc múlva meg is érkezik az első, és belekezdek az idegileg rettenetesen fárasztó munkámba.

***

Még nem téptük szét egymást Millerrel. Haladás. November közepe tájékán járunk, a nappaliban ülök egy gyertya fényénél, és Rob fényképalbumát nézegetem újfent egy kakaó társaságában. Ez lassan hagyomány lesz nálam. Minden reggel én ébredek először, majd rá pár percre Norie és Adrie. Ők mennek a Mungóba gyakorlatra, én meg a Képzőbe. Miller beleturkált egyik alkalommal, amikor nem voltam ott a bőröndömbe. Meg is lett az eredménye. Megbájoltam, hogy ha valaki illetéktelen kotorászik benne, ragadjon a szájpadlására a nyelve, és legyen tiszta pattanás az arca. Olyan muris volt nézni, ahogy szenved, és próbál megátkozni. Egy egész napot így dolgozott végig a Minisztériumban. Kingsley mesélte, hogy ő volt a nap bohóca. Nem csodálom. Máskor majd meggondolja, hogy hova nyúlkál. Lapozok egyet, és újra kifújom az orromat halkan, hogy fel ne ébresszek senkit. Most valahogy nem járok szerencsével. Nyílik az egyik ajtó, és köntösben megjelenik Tomie, majd leül mellém.

─ Bocs, hogy felkeltettelek - szipogom, becsapom az albumot, és elrendezem a pokrócot.

─ Most már lépj túl rajta! Két hónap eltelt, és ugyanúgy viselkedsz, mint akkor. Elsuhan melletted az élet, és értékes pillanatokat veszítesz el. Minden éjjel végighallgattam, ahogy álomba sírod magad.

─ Majd próbálok halkabb lenni - törlöm le a könnyeimet.

─ Inkább lépj tovább!

─ Nem érted, hogy nem megy? - kiáltok rá, és újra bőgni kezdek. - Ha te is vesztettél el olyat, akiért gondolkodás nélkül adtad volna az életedet, akkor tudod, mit érzek!

Nem válaszol, csak esetlenül átkarolja a vállam, és közelebb húz magához. Nem épp az a típus, aki ki tudja nyilvánítani az érzelmeit. Nem tudom, mikor alszok el, de reggel már fekszem.

─ Sziasztok, emberek! - Megölöm Millert.

─ Mi a franc bajod van, hogy így kell ordibálni? - húzom a fejemre a takarót.

─ Jaj, a kis Susie-nak nem szólt senki, hogy vendég érkezik?

─ A kis Susie-t nem is érdekli, amíg nem verik fel a legszebb álmából - dobom le magamról a takarót, beletúrok a hajamba, és elindulok a fürdő felé a derekamig felcsúszott pólóban és rövidnadrágban. - Hello! - dörmögöm oda az ismeretlennek, de rá se emelem a tekintetem.

Mikor felöltözve kijövök, már senki sincs a nappaliban, így a konyhába indulok. Ott van mindenki, természetesen elfoglalva az összes széket. Megcsinálom a kakaóm, és felugrok az ablakpárkányra.

─ Szállj le onnan, mert letörik!

─ Az öledbe nem fogok ülni, és állni se fogok, szóval bocs - vágok vissza Millernek.

Most nézem meg először a mi kis vendégünket. Egész helyes. Susie! Mit csinálsz? Te Robot szereted, és ha ő még el is ment, akkor se fogsz összejönni ezzel a sráccal! Inkább kibámulok az ablakon, ami egy forgalmas utcára néz, és az embereket figyelem. Találkoznak, beszélgetnek, veszekszenek. A párok egymás kezét fogják, egy kapualjban egy fiatal pár csókolózik, egy idős asszony a férjébe karolva sétál hazafelé, iskolatáskás gyerekek nevetgélnek, és egy fiatal lány felpofozza a barátját. Mennyire másképp lenne minden, ha tudnánk, meddig élünk, vagy meddig vagyunk azzal, akit szeretünk. Bár ha így lenne, valószínűleg az élet a földi örömök hajszolásáról szólna. De filozofikus vagyok... Nem az lenne a fontos, hogy amit megtudunk, vagy felfedezünk, átadjuk az utókornak, hanem hogy elmondhassuk magunkról: éltünk! Mennyire sivár lenne minden... Mindenki csak magával foglalkozna, és csak a maga örömét keresné. Ez a világ se tetszik, de az még ennyire se. Itt nem magunkról szól minden, hanem a pénzről. Ha lenne egy kisebb vagyonom, elutaznék Robhoz. Nem kéne tanulnom, hiszen életem végéig elélnék nyugodtan, míg mások vért izzadnak a napi kenyerükért. Nem lennék igazságos. Ha tényleg lenne pénzem, egy részét biztos adakoznám. Na nem az út szélén ücsörgő részeges kocsmatöltelékeknek, hanem valamilyen szervezetnek. Mondjuk, akik az árvákat gyámolítják. Miller röhögése ráz ki az elmélkedésből.

─ Nagyot hallasz? Susika?

─ Előbb utóbb igen, ha így ordibálsz - felelem, de nem nézek rá.

─ Csak azt szerettem volna tudni, hogy mért vagy itt? - szólal meg kedvesen az ismeretlen.

─ Hogy rontsam a levegőt - válaszolom, majd ránézek, és komolyra fordítom a szót. - Mondjuk úgy, eljátszották a bizalmamat azok, akiknél eddig laktam, és a nagyszüleimtől elég fáradtságos minden nap bejárni, így Tomie felajánlotta, hogy jöjjek ide.

─ Értem. És ha megkérnélek, eljönnél velem vacsorázni?

─ Nem - vágom rá gondolkodás nélkül.

─ Na, öregapám, ezt írd fel, hogy egy csaj nemet mondott neked! - vágja hátba Miller, de őt nem különösebben érdekli.

─ Csodálom, hogy a drága barátod nem zengte el még sanyarú sorsomat. Akiknél eddig laktam, nevén nevezve Harry és Ginny Potter, voltak oly kedvesek, és tönkretették az életemet egy jóslat miatt, és maga az életem egy Rob Wilkins nevű fiú volt. És ha most megbocsájtotok - ugrok le a párkányról, tisztán helyre teszem a bögrém, és kisétálok a nappaliba.

─ Haver, azt hittem jobb ízlésed van!

─ Gab, fogd már be!

Felkapom a kabátomat, és kilépek a lakásból. Komolyan, hogy lehet egy ilyen emberrel barátkozni? Az utcán körbehordozom a tekintetem. A fiatal pár még mindig a kapuban áll, az idős asszony a férjével együtt épp most fordul be a sarkon és a veszekedők is kibékülve ülnek egy kávézóban. Bekapcsolom az mp3 lejátszómat, zsebre vágom a kezem, és elindulok. Nem tudom merre, csak megyek, és ahol majd észhez térek, és visszaszállok a testemben, ott megkérdezem, merre tudok visszajönni.

***

Tom minden éjjel kijön hozzám, és beszélgetünk. Van, hogy ő mesél, van hogy én. Kezdem megkedvelni. Jó, néha meg bírnám fojtani egy kanál vízben, de amúgy egész jól elvagyunk. Ő az egyedül, aki meghallgat. A lányokkal már olyan régen találkoztam, hogy lehet, meg se ismerném őket. Alexyvel szoktam néha pár szót váltani a neten, de semmi különös. December eleje van. Hó nincs. Mért is lenne? Majd megint márciusban fog esni, amikor már nem lehet kiélvezni. A suli egyre keményebb. Nem tudom, minden tanár a másodéveseket akarja túlhajszolni? Millerrel, hála Merlinnek, már egy hete nem találkoztam, mivel korábban kelek, mint ő, és később is fekszem. És most már nem is fogok. Hermione megkeresett, méghozzá itt, úgyhogy megvolt a napi sokk mindenkinek. Képzelhetitek, a nagy Hermione Weasley a mi kis poros albérletünkben. Miller úgy nézett fel rá, mint valami istenségre, és érdekes módon, elfelejtett csesztetni. Mio közölte, hogy Jamesék lassan depressziósak lesznek, ha nem megyek vissza, mire az én nagy szívem persze rögtön meglágyult. Adrie-nak átadom az utolsó részletet, amivel tartozom, és szép komótosan távozok egy pukkanás kíséretében. Hát, mit ne mondjak, tényleg nem valami rózsás a helyzet. Mikor belépek a házba, épp egy hatalmas ordítás rázza meg a falakat. James az. Ezer közül is megismerem. Trappoló léptekkel fut le a lépcsőn, és mikor észrevesz, sírva beletemeti a hasamba az arcát. Gyengéden megsimogatom a fejét, és hagyom, hogy szorosan magához öleljen. Lily és Terri is hamar megjelenik, és ők is csatlakoznak a bátyjukhoz.

─ Harry, én ezt már nem bírom! - jön le a lépcsőn a haját húzva Ginny.

Fellélegez, és kedvesen elmosolyodik, mikor meglát.

─ Anyu adott egy unalmas könyvet, és azt mondta, el kell olvasnom, különben nem kapok csokit! - meséli James, mire leguggolok elé.

─ Olvasni tanulsz? - Bólogat. - Na majd én adok neked egy izgalmas könyvet, jó?

Felragyog az arca, és átkulcsolja a nyakam, majd elindulunk felfelé a régi szobámhoz. Kedvesen köszönök Ginnynek, már amennyire sikerül, és eltűnök a három lurkóval. Egész nap velem játszanak, és estére már olyanok, mint amilyenek voltak.

─ Rob bácsi hol van? - teszi fel azt a kérdést Lily, amelyiket annyira szerettem volna elkerülni.

─ Amerikában. Kapott egy ösztöndíjat.

─ És mikor jön vissza?

─ Nem tudom, de most menj szépen fürödni! - terelem a fürdő felé, és a kezébe nyomom a pizsamáikat.

Még nem jutottam el a vacsoráig, így lemegyek a konyhába, de Harry megállít a nappaliban.

─ Annyira örülök, hogy megbocsájtottál nekünk...

─ Nem bocsájtottam meg - vágok közbe hidegen. - De nem fogok büntetni három gyereket a szüleik hibái miatt.

─ De délelőtt... - próbálkozik Ginny.

─ Nem fogok előttük jelenetet rendezni. Majd ti felvilágosítjátok őket, ha akarjátok, de nem vagyok hajlandó elfelejteni azt, amit tettetek.

Megkövülten állnak egymás mellett, míg én eltűnök a folyosón. Mér, mit hittek? Hogy majd a nyakukba ugrok, és újra olyan lesz mindent, mint rég? Ezt nem gondolhatták komolyan. Nem vagyok szenilis, hogy elfelejtsek dolgokat. A napok úgy telnek, mint eddig. Ginnyékkel nem beszélek, csak köszönök nekik reggel, este. Tom felfedezett egy olcsó internetes kávézót, és ott lóg minden csütörtöktől vasárnapig. December 11-e van, és furán ébredek fel reggel. Várom, hogy beszélhessünk. Kész idióta vagyok. Robra alig gondolok, vagy ha mégis, nem kezdek el rögtön bőgni. Nem hittem, hogy ilyen hamar túl leszek ezen az egészen. Mondjuk az is közrejátszott, hogy Tomie-tól csak ezt hallottam.

***

Járunk. Fogalmam sincs, hogy jutottunk el idáig, főleg, hogy volt egy fél órás vitán, mert én négy évvel fiatalabb vagyok nála, de nem gyerek! Végül azt mondta, gondolkodik, és vasárnap belement, de egy kikötéssel. Titokban kell tartani. Meg ne kérdezzétek, miért, mert én se tudom, de ő ragaszkodott hozzá. Meg hogy ez egy elő szakasz, és ha majd befejeztem a sulit, akkor majd komolyra fordulhat a dolog. Ki érti ezt? Na meg engem? Talált valami új munkát, de Magyarországon, az anyja mellett, mert ő is tanár, csak mugli iskolában. Elfogadják a varázs diplomát ott is? Lényegtelen. A karácsonyt anyuékkal töltöm, bár semmi kedvem hozzá. Megint veszekedés lesz az egész. Mért bántod az öcséd? Mért alszol délig? Mért nem adsz az öcsédnek belőle? Mért nem bírod türtőztetni magad? Minden ünnepet te rontasz el! Csak tudnám, mi a fenének ragaszkodik akkor ahhoz, hogy haza menjek? Tomie-val azóta csak neten beszélünk. Sok a dolga, meg ők is készülnek az ünnepekre. Hát... neki legalább normális családja van. Nincs egy hiperaktív öccse, csak bátyja, de az nem annyira vészes, na meg egy ˝megnevelem a lányom˝ anyja se. Komolyan, mér engem akar megváltoztatni, amikor öcsémet nem bírta megnevelni, nem pedig engem! Erre soha sem fogok rájönni.

─ Nem úgy volt, hogy Robbal jössz?

─ De, anyu, úgy volt.

─ Akkor?

─ Elment Amerikába.

─ Hogy hogy? Nem azt mondtad, hogy egy lyukas vasa sincs?

─ Ösztöndíjat kapott.

─ És? Mikor jön vissza?

─ Nem tudom.

─ Nem értelek, mi az, hogy nem tudod?

─ Úgy, hogy szakított velem, mielőtt elment.

─ A szemétláda! Én megmondtam kislányom, hogy az ilyenek...

─ Az, hogy az a seggfej barom olyan volt, amilyen, az nem jelenti azt, hogy más is olyan!

─ Az apádról beszélsz!

─ Az apámnak nevezed? Azt az embert? Pont te? Térj már észhez! Mindig te mondtad, hogy kihasznált minket, hogy egy részeges disznó!

─ Te meg tudd, hogy hogy beszélsz velem!

─ Jaj, most előveszed a nagy ˝de jó anya vagyok, és nem ezt érdemlem˝ szöveget? Mindig öcsémmel pedálozol, hogy így a Miki, úgy a Miki, én meg fogjam be, és szűnjek meg létezni? Mit szajkóztál egész életemben, hogy tanulj, hogy felvegyenek az egyetemre! Boszorkány lettem, rögtön nem volt semmi elvárásod, csak állandóan az ostoba kérdéseid, ahelyett, hogy egyszer meghallgattál volna, amikor hazajöttem.

─ Az ünnepeket szinte sosem töltötted itthon.

─ Talán, mert sosem érdekelt, hogy az egy szem lányod fél év után hazajött!

─ Hogy mondhatsz ilyet?

─ Mért? Mikor kérdezted meg őszintén, hogy mi volt az iskolában? Mikor írtál nekem?

─ Mindig megkérdeztem, és te mindig azt válaszoltad, hogy semmi.

─ Mert közben teljesen máshol jártál! Hiába meg nem fogom koptatni a számat!

─ Minek jöttél akkor, ha úgyse akartál?

─ Mert megígértem, és ellentétben veled, én nem szegem meg a szavam, ha tőlem telik. - Ezzel hátat fordítok neki. Nem majd, én fogom rosszul érezni magam miatta...

A szilveszter dögunalom. Mondjuk, milyen legyen, ha az ember otthon tölti a gépe előtt, mert az anyja nem hajlandó elengedni bulizni, mondván nem azért hívta haza, hogy kúrálja a másnaposságát. Mintha én annyit innék... Rémes... Tomie megígérte, hogy ˝velem˝ lesz, de közbe kiderült, hogy az unokatestvére náluk lesz, így hol van, hol nincs. Megnézem az ablakomból a tűzijátékot, és a megkésett ünneplés zajára alszom el. Amint lehet, megyek vissza Godric´s Hollowba. Nem mintha ott sokkal jobb lenne a hangulat, de legalább nem szólnak bele az életembe.

Tomie azt mondta, februárba visszajön. Jó lenne végre újra találkozni, de mégse jön. Közbe jött valami. Hogy pontos legyek, az édesanyja nem engedi. Már nem azért, de a drága kisfia huszonnégy éves lesz! Végül májusra ideér. Haladás. Egy egész napot engedték el! Komolyan, mintha óvodás lenne... A teljesítménye meg négy puszi, ha jól számoltam. Még a kezemet se fogta meg, azt meg ne várja el, hogy majd én lépek!

Elintézte, hogy hadd menjek el hozzájuk pünkösdkor. Na a mamája már most utál. Úgy néz rám, mint valami durrfarkú szurcsókra. Az anyukája nagyon jó fej, de ez az egész... Á, nem tudom. Majdnem lent aludtam vele, erre felküldött, mert mi lesz, ha meglátnak... Végül megegyeztünk, hogy majd lemehetek, és én le is mentem! Nem tudom, lehet, hogy tényleg elfelejtettem Robot? Ilyen szívtelen vagyok? Ennyire nem voltak fontosak az együtt töltött hónapok? Több mint egy évig álltunk egymás mellett, azt hittem, ő lesz, akivel leélem az életemet, erre már másnak a karjaiban vagyok? Annyira rosszul érzem magam, jobban mondva az egyik felem. Elárulom magam azzal, amit tenni akarok. Ja, és még nem mondtam, megfogta a kezem! Hatalmas előrelépés!

Júliusban újra sikerül elcsábítanom, bár csak Cserkútig. Falunapra. Na az is valami... Anyuék is eljönnek, így dugig a ház, és ő találja ki, hogy mi aludjunk együtt! Na ebből lesz valami.

˝Valahol lágy zene szólt
Mi csak néztük a vizet
És mindkettőnk egy szóra várt.
Aztán se szó, se beszéd
Jöttél mind közelébb
Míg az ajkad a számhoz ért.
Azóta úgy érzem én
Most már bármi is ér
Nékem érdemes volt élni ezért.˝

˝Hozhat még elém az élet
Ezer pompás, új csodát
Nem felejtem, amíg csak élek
Azt az egy édes, nyári éjszakát.˝

Folyton ez jár az eszemben. Mondjuk érthető. Zene volt, sötét, na meg pár csók, amit ki más, mint én kezdeményeztem, mert untam a bagázst. Mondjuk a víz hiányzott, meg a lágy zene, mert az utcabál zaja szűrődött be, duma is volt a javából, főleg míg öcsém volt kedves úgy elaludni, hogy nem rajtam fekszik félig, és nem épp valami mesebelien csókol... Hogy pontosan fogalmazzak, Rob talpát nyalná szintben körülbelül. Most jöhet a jogos kérdés, mi a fészkes fenét akarok akkor én tőle. Erre pedig jön az idióta válasz, halványlila dunsztom sincs.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.