Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. fejezet-Akarom, hogy érezd, én itt leszek a Föld túloldalán

2008.05.12
11

11. fejezet: Akarom, hogy érezd, én itt leszek a Föld túloldalán

Nem is olyan vészes ez a második, főleg, hogy az őrületbe kergethetem Weavert. Ízlelje csak meg, milyen nehéz tanítani. Büntetést még egyszer se kaptam, ugyanezért. Rémszem is ezt ismétli a tanítósok vezetőjének és az igazgatónak is. Azért néha sajnálom, amikor elvörösödik a feje néhány beszólásomtól, és majdnem káromkodni kezd, de a nagy vallásossága visszatartja. Ne ítéljen el senki, semmi bajom azokkal, akik hisznek valamilyen istenben, de ez már túlzás, szerintem. A kviddicscsapat újabb taggal bővült. Joe Pradon lett az új hajtónk, és a fiúk kikönyörögték, hogy vállaljam el a csapatkapitányi posztot. Hát, végül is eddig is hasonló tisztséget töltöttem be, mert sokkal jobban hallgattak rám, mint Erickre - brü végigfut a hátamon a hideg még mindig -, de így teljesen más. Kyle most ötödéves, és nagy szüksége van az edzésekre, részben azért, mert míg a többieknek van külön edzésük, addig Rémszem elintézte, hogy nekünk ne kelljen menünk, tudva, én százszor jobban megizzasztom őket, másrészt pedig külföldre akar menni, dolgozni, vagy legalábbis olyan helyre, ahol kemény a terep, és nem biztos, hogy jól mutatna, ha kipotyogna már az erőnléti felvételin. Az első meccsünk nemsokára a hivatalisok ellen lesz. Náluk a fogó új, hiszen hála Merlinnek, Miller is végzős volt.

***

Meleg, őszi nap van. Vastag keresztpántos top van rajtam és farmer miniszoknya, aminek köszönhetően utánam fordul a fél iskola. Megjegyzem, csak azért a fele, mert a többi lány. Némelyik fiúra rámosolygok, aki szembe jön velem, de egyikkel se állok le beszélgetni. Még csak az kéne, főleg ha az enyém a Képző legjobb pasija. A mappámat a mellem előtt átölelem a kezemmel, a táskám pedig vígan verdesi a lábam. Rémszem elég ferdén nézett rám, mikor megjelentem így az óráján, és kifejtette aggodalmát az iránt, hogy így nem épp a legjobb párbajozni, és nekiállt ecsetelni, hogy a csoport hím tagjai - akik végül is a csoportot alkotják - ki fogják használni a lehetőséget. Erre én nyugodtan odadobtam neki a választ, már ha hagyom. A szoknyám szűk, szóval az esetleges légáramlatok nem tudják fellebbenteni, és nem vagyok azon sokak tagja, akik a párbajtant a földön fekve tanulják, így merészen álltam neki gyakorolni. Rob nem volt órán, Rémszem azt mondta, amikor az egész csoport előtt megkérdeztem tőle, hogy hivatalos ügy miatt van távol. Na kösz. Most sokat megtudtam.

Valaki gyengéden megfogja a kezem, és mielőtt egy hatalmas pofont kevernék le neki, háttal egy kiugró falrésznek dönt, majd két kezével a vállam fölött, a fejem két oldalán neki támaszkodik.

─ Ugye tudod, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy képen töröljelek? - mosolygok rá.

─ Igen, észrevettem - mosolyog ő is, és szerelmesen megcsókol, miközben a külső keze lecsúszik a derekamra.

Érzem magamon az ölő pillantásokat, és szerintem Rob is sajátmagán. Az első dolgok között lehetett az is, amit az elsősök megtanultak, hogy azzal a csajjal, azaz velem, és azzal a pasival, azaz Robbal, nem ér packázni, mert egy pillanat alatt falhoz vágnak, ha úgy tetszik. Hát igen, körülbelül így állunk. Ahhoz képest, hogy úgymond ˝átlagos˝ lányként jöttem ide, nem sok maradt belőle. A Képző legjobb fiújával járok, a szakvezető tanáromat lazán tegezem és nem utolsó sorban Harry Potter védence vagyok. Mi kell még, hogy mindenki utáljon és irigyeljen? De egyáltalán nem érdekel. Rob és a barátaim ismernek, más véleményére nem adok. Elválik tőlem, és az egyik udvarra néző ablakhoz sétálunk. Én felülök a párkányra, ő pedig mellettem áll, és bámulja a kint kviddicsezőket.

─ Játszani akarsz? - kérdezem tőle.

─ Nem - válaszol, de tovább nézi a kint folyó dolgokat.

─ Akkor mi ilyen érdekes? - kezdem én is pásztázni a területet. - Én agybajt kapok - ugrok le kényelmes ülésemről, és a legközelebbi ajtó felé rohanok.

Kirontok a szabadba, és a már szép nagy tömegben vágok utat magamnak. Középen Weaver áll, előtte pedig egy vézna, betegesnek látszó, sápadt gyógyítós elsőéves, kezében egy kettétört seprűvel.

─ Attól még, hogy tanár lettél, nem jelenti azt, hogy ugyanolyan szinten vagy, mint Rémszem, vagy bárki más! - ordítok vele, és a mellkasának szegezem a pálcámat.

─ Fegyelmit akarsz?

─ Jaj, de félek. A hülye papírok mögé bújsz, mert nem tudsz máshogy fegyelmezni, és azt hiszed, így majd tisztelni fognak! A nagy szart! Mit ártott neked? - mutatok a megszeppent fiúra. Ki nem nézném belőle, hogy elmúlt tizennyolc éves.

─ Engedély nélkül a stadionon kívül repült - mondja fensőbbségesen.

─ Igen? És akkor az a megoldás, hogy eltörsz egy méregdrága seprűt? Ráadásul, ahogy elnézem az iskoláét? - Az arcáról lefagy a tekintély, és rémülten tekint a seprű nyelére, amin ott díszeleg a beleégetett Képző-címer. - Ez pech - élvezem ki a félelmét. - Mellesleg, tudtommal, iskolai seprűt csak tanár vehet ki a tárolóból vagy kviddicscsapat kapitány, és mindketten adhatnak engedélyt a repülésre órák közti szünetben is.

─ Csak nem elolvastad a házirendet? - próbál még keménynek tűnni.

─ Már akkor elolvastam, amikor idekerültem. Más az, hogy nem tartom be.

─ Vedd le rólam a pálcád! - emlékeztet, de én nem mozdulok.

─ Wilkins, szedd le rólam a csajodat! - szól mögém. Úgy tűnik ő is ideért.

─ Bocs, erősebb nálam.

─ Na, mit csináljunk a mi kis tanárunkkal? - nézek a körülöttünk állókra.

Tömegesen érkeznek a jobbnál jobb ötletek, de bennem már rég megfogalmazódik egy nagyon jó kis ötlet. Intek a pálcámmal, és mint aki indiántáncot jár, kezd el ugrálni Weaver. Dobhártyaszaggató röhögés tör fel a gyülekezetünkből. Mielőtt bármelyik másik tanárnak feltűnne a bűntény, megszűntetem a varázslatot, és elküldök mindenkit, kivéve az elsős fiút. Megnézem a papírját. A gyógyítósok csapatkapitánya írta, és a házvezető pecsétje is rajta van, tehát szabályos. Elindulok a papírral és az elsőssel az igazgatói felé. Rob követ, és Weaver is, tudja, úgyse úszhatja meg. Illedelmesen kopogok az ajtón, majd benyitok.

─ Mi történt, Miss White? - Nincs éppen jó hangulatban...

─ Csak felkísértem Weaver tanárurat - lépek oldalra.

─ Mi folyik itt, hogy magával mindig valami baj van? - sóhajt egyet az igazgató.

─ Uram, félreértés volt, én nem tudtam, hogy iskolai seprű - mentegetőzik, amivel eléri, hogy a drága felettesének is feltűnjön a szinte láthatatlan elsőéves.

─ Eltört egy iskolai seprűt? - tajtékzik.

─ Uram, én... Azt hittem, szabálytalankodik!

─ Van engedélye? - Felé nyújtom a papírt, átfutja, és vörös fejjel tekint fel belőle.

─ A következő fél évben nem kap fizetést! Nem érdekel, hogy oldja meg a problémáit, de ez a kár, amit okozott, ennyibe kerül magának! És ha még egy panaszt hallok magára, repül innen!

Csendben kiosonunk a teremből, majd a fiúhoz fordulok.

─ Miért gyakoroltál szünetben?

─ Azt mondták, gyakoroljam a szlalomozást!

─ Segítek, jó? - kacsintok rá, és elindulunk a szekrények felé.

Robbal egy közöset bérelünk. Itt tartom a Tűzvillámomat is, amit Bumfolttól nagy nehezen visszaszereztem. A vállamra kapom, és kisétálunk a néptelen udvarra.

─ Hogy hívnak amúgy?

─ Colinnak.

─ Jó, akkor Colin, ülj fel, repülj el addig a fáig - mutatok a terep másik végében magasodó tölgyre -, és közepes sebességben indulj el felénk.

Míg odaér, felállítok egy tucat ember nagyságú bábút, és mindet megbűvölöm úgy, hogy kiszámíthatatlanul mozogjanak. Colin ügyesen veszi az akadályokat, és elismerően bólogatok, mikor rám néz.

─ Milyen poszton játszol?

─ Hajtó vagyok.

─ Jó, akkor itt egy kvaff - dobom oda neki a labdát. - A végén dobj pontot. - Ezzel az ideiglenes pálya végére három lebegő karikát is varázsolok. - És lehetne kicsit gyorsabb a tempó.

─ Te, ez nem pont árt nekünk? - súgja oda Rob, mikor Colin már hallótávolságon kívül van.

─ Ha nincs tehetsége, tök mindegy mennyit gyakorol, ha pedig van, akkor had bontakoztassa ki.

Mikor elér a gyűrűkhöz, öt méterről olyan csont nélkülit dob, hogy eltátom a számat.

─ Nem akarsz véletlenül inkább auror lenni? - szedem össze magam.

─ Miért?

─ Ha tudnák a többiek, milyen hajtó vagy, már rég ajánlatok hadát kapnád.

─ Kösz - biccent felém, és újra elindul a pálya végére.

─ Kit akarsz kitenni a csapatból, hogy őt bevedd? - rémül meg Rob.

─ Senkit, de Austinék felköthetik a gatyájukat.

***

─ Kész, vége, feladtam!

─ Oh, csak nem fárasztó az aurori munka? - térdelek le a kanapéra Harry mögé, és elkezdem masszírozni a hátát.

─ Nem, a teától vagyok ilyen fáradt - gúnyolódik, de megértem. Én is nyűgös szoktam lenni, ha kikészítenek.

─ Mi történt?

─ Kingsleyvel megbeszéltünk mindent, és arra jutottunk, hogy puhányok a mai aurorok. A nagy ötlet, napi két óra intenzív edzés egy profi tréner vezetésével harmincas csoportokban. Aztán az nem járja, hogy pont a parancsnok ne bírná a strapát... Nem volt semmi különösebb dolgom, mivel a papírokat elintéztem, gondoltam bemegyek a maradék edzésre. Ez az eredménye - nyög egy hatalmasat, mikor eljutok egy következő izomcsoporthoz.

─ Feküdj le! - utasítom, mire elterül, én pedig fölé térdelek.

─ Arany kezeid vannak.

─ Ezen kívül, mi újság arra felé?

─ Minden rendben van. Még nem kaptam fenyegető leveleket és gyilkosságot se kíséreltek meg ellenem.

─ Ginny elég jól tűri.

─ Fogalmam sincs, hogy tudott beleegyezni...

─ Mért van az a megérzésem, hogy te azt vártad volna tőle, hogy mondjon nemet?

─ Mert ezt is reméltem. Akkor nem lebegne állandóan az a szemem előtt, hogy ha valami bajuk lesz emiatt, én nem tudom, mit csinálok.

─ A létező legerősebb védőbűbájok övezik a házat, többet nem tehetsz, és amúgy is tagja vagy a Rendnek, szóval ugyanúgy benne lennél egy nagyobb akcióban.

─ Jó, de akkor is... Au! Az ott iszonyat fáj! - szisszen fel.

─ Na akkor épp azért, kell megdolgoztatni, hogy utána ne fájjon többet.

─ Mik ez a középkori kínzási hangok? - jön le a lépcsőn mosolyogva Ginny.

─ Á, csak Harry begyepesedett izmait próbálom normális formájukba pofozni.

─ Látod, én mondtam neked, hogy nem vagy már olyan kondiban, mint egykor, és hogy nem egyszerre kéne beleugrani a sűrűjébe.

─ Ezzel most arra célzol, hogy egy löttyedt, vén trotty vagyok? - támaszkodik fel Harry, amivel eléri, hogy leguruljak róla, és elterüljek a lábian.

─ Én nem fogalmaztam volna ilyen erősen - ellenkezik Ginny.

─ Én meg inkább bombabiztos bunkerbe menekülök előletek - bogozom ki a lábaimat és a karjaimat, hogy nehogy fejbe rúgjam Harryt.

─ Lehet, hogy tényleg azt kéne - viccelődik Ginny.

─ Jó dolog nevetni a nyomoromon, mi? - sértődik meg Harry, és a hátára fordul.

─ Nem is tudod mennyire - ül le a kanapé szélére Ginny, és lágy csókot ad férjének.

─ Már nem is fáj a nyakam - vigyorog kajánul Harry.

─ Na, hagylak benneteket - húzom el a csíkot. Nem vagyok kíváncsi, hogy enyelegnek közterületen.

***

Ginnyék nagy családi kupaktanácsot tartanak az Odúban, amire Tonksék és Lunáék is hivatalosak, így itt van a nyakamon az összes Weasley-gyerek, kiegészülve Isabellával és Christopherrel. Imádom őket, de egy napi felügyeletük felér egy alapos kviddicsedzéssel. Kint fogócskázunk a kertben, majd Twisterezünk. Arthur kifejezetten örül neki, hogy mugli dolgokat is tanulnak az unokái. Rob azt mondta, nem tud eljönni, mert a nagybátyának egy nagy megrendelése van, és muszáj segítenie neki. Mondtam neki, hogy semmi baj, de mintha neki lett volna lelkiismeret-furdalása, hogy nem készíti ki magát nyolc poronttyal. Will most már elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen mindig a szobájában kuksolnia, így befektettem a járókájába, és beállítottam a nappali egy olyan szegletébe, ahonnan rálát, hogy mi történik körötte. James, Christopher, na meg Steve egész idő alatt a Roxfortról beszélgetnek, pedig még négy évük van addig. Zoé bezzeg... Semmi bajom Fleurral, de elintézte McGalagonynál, hogy a drága lánya, hadd járjon a Beauxbatonsba. Kicsit - nagyon - elkényeztették. Főleg, hogy Franciaországban ott vannak az anyai nagyszülei, akik biztosan gondoskodtak a drága kis unokájukról. Mázli, hogy már elsőéves, és legalább rá nem kell vigyáznom. Most ez úgy hangzik, mintha nem szeretném, pedig nem így van, csak nem bírom elviselni, ha valaki okosabbnak képzeli magát másoknál és feljebb valónak, pedig azt se tudja mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás.

Fárasztó nap volt, én pedig hullafáradtan dőlök be az ágyba. Ginnyék elég hamar végeztek, már koradélután itthon voltak, így ők altatták el Willt, bár nem kellett nagyon erőlködni, főleg ha az illető az unokatestvérek aktuális kedvence. Amint lehunyom a szememet el is alszok, de rögtön fel is ébredek. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy alig egy percig aludtam, bár sokkal pihentebb vagyok. Kopp. Mért pont most? Kopp. Nem tud aludni, mert nem volt itt velem? Kopp. Kimászok az ágyból, a kezemmel megmozdítom a függönyt, hogy tudja, sikerült felkeltenie, majd ledöcögök a nappaliba, végül ki a kertbe. Hatalmasat ásítok, és mikor odaérek, minden köszönés nélkül nekidőlök a mellkasának, és újra behunyom a szemem.

─ Most ne aludj el, kérlek, beszélnünk kell! - rázogat gyengéden.

─ Majd reggel - dörmögöm.

─ Nem ér rá reggel.

Megadóan lépek kicsit hátrébb, de amikor meglátom a Hold fényében az arcát, minden álmosságom elszáll. Fekete karikák éktelenkednek a szeme körül, és olyan vörösek, hogy jobban hasonlít Luciferre, mint Rob Wilkinsre.

─ Mi történt? - ijedek meg.

─ Emlékszel, amikor több órára nem mentem be? - Bólintok. - Elnyertem egy ösztöndíjat...

─ Ez fantasztikus!

─ ...Amerikába.

─ Tessék?

Amilyen boldog voltam az előbb, olyan hirtelen párolgott el az utolsó cseppig. Szótlanul áll előttem, és csak néz rám. Elmegy. Hideg tőrként hatol belém a felismerés. Azért karikásak és vörösek a szemei. Elmegy, engem pedig itt hagy. Egyedül.

─ Én ebbe nem megyek bele! - kiáltok rá.

─ Suze...

─ Nem!

─ Figyelj rám! - fogja meg a felkarom. - Nem tudom, meddig maradok kint. Ha kapok egy jól fizető állást, akkor lehet, hogy évekig, akár örökre.

─ Képes lennél itt hagyni? Örökre? - Ez már túl sok. A könnyeim megállíthatatlanul törnek fel belőlem. - Azt hittem, fontosabb vagyok neked - hajtom le a fejem, és a kezemmel letörlöm a kibugyogott könnycseppeket.

Felemeli a fejem, és mélyen a szemembe néz, majd lassan dúdolni kezd.

˝Még remegsz, s elcsuklik hangod.
Hozzám bújsz, könnyes az arcod.
Tétován, mintha mondanál valamit,
Majd beletörődsz, hisz tudod, semmi sem változik.˝

Kisimít egy kócos tincset a szememből, és látom, ahogy lefolyik az arcán egy kis patak, nedves utat hagyva maga után. Nem hallgat a szívére, de miért? Mért nem hiszi el, hogy képesek lennénk rá?

˝Sírsz, hisz a szíved mélyén elhiszed,
Hogy szebb, ha együtt mondjuk ki: Ég veled!
Az út most kettéágazik, sok minden változik,
Hát ég veled, nehéz lesz nélküled.˝

Nem akarom! Nem, nem, NEM! Az arcomat a kezei közé veszi, de a pillantását nem szakítja el az enyémtől.

˝Egy nyitott könyv, ami rólunk szólt talán.
Így volt szép, de a jövőt nem mi írjuk ezután.
De kaptunk még benne egy utolsó lapot,
Ez lesz a legszomorúbb, már te is tudod.˝

Nem hagyom, hogy újra belekezdjen a refrénbe. Lábujjhegyre állok, és szenvedélyesen megcsókolom. Úgy, mint eddig soha. Utoljára teszem. Szorosan fonom a nyaka köré a kezem. Nem akarom elengedni, nem, mert akkor, mint egy madár vagy pillangó elszáll, és nem tér többé vissza. Ő fejti le magáról a karomat. Hiába harcolok ellene, nem tudok fölé kerekedni. Leheletnyi puszit ad a homlokomra, hátrál, majd egy pukkanással eltűnik.

─ Szeretlek, Angyalkám! - hozza felém az esti szél, és én ott helyben összeesek.

A térdem kicsavarodik, és nyilalló fájdalom hasít bele, de nem fáj annyira, mint a szívem. Oldalra dőlök, és a hideg, nyirkos fűben zokogok hangosan. Nem akarok bemenni! Nem akarok semmit, csak őt!

***

Meleg takarók között ébredek fel. Hol vagyok? Kint akarok megfagyni!

─ Magas a láza - hallom Ginny hangját magam mellől.

─ Még szerencse, hogy Harry korán ment dolgozni, különben lehet, hogy teljesen kihűl. Szokatlanul hideg volt az éjszaka. - Ez Hermione.

─ Hagyjatok meghalni!

─ Hogy mondhatsz ilyet?

─ Rob elment, és nem jön vissza.

─ Egy fiú miatt nem szabad ilyeneket mondani.

─ Ő nem Egy fiú, ő A fiú! - ülök fel az ágyban. - Ti is tudtátok, hogy ki az igazi! Ugyanúgy kinevethetnélek benneteket, ahogy most ti teszitek!

─ Nem nevetünk!

─ Nem, de belül naiv kislánynak gondoltok, aki még semmit se tud az életről. Százszor többet tudok róla, mint amennyit ti valaha is tudni fogtok! - üvöltök magamból kikelve. - Nem éltem meg egy háborút, de megéltem mást, amit ti nem és nem is fogtok, most pedig takarodjatok!

Szótlanul kimennek, én magamra csavarom a paplant, bezárom az ajtót, és felülök az ablakba. Ott vár az mp3 lejátszóm, és gondolkodás nélkül léptetem az egyik számra.

˝Fáj minden elfelejtett szó,
Mint fűszálnak a hosszú hó
Ez a szakítás is csak neked jó.
Igen fáj, mert tudom mást mondtál,
Máshogy érezted, mint most.
Mondd, miért így akarod?

Hát mondd!
Mivel lehetne feledni,
Ami együtt volt,
S ami rólunk szólt,
S ahogy tudtál szeretni?
Igen fáj,
Mert itt hagytál egyedül.
Mint ki bűnös és menekül,
Úgy mentél,
De a remény veled repült.

Fáj, ahogy változik a világ,
S hogy nélküled megy tovább,
De sosem felejtem hangulatát.
Igen fáj, mert tudom változtál,
Máshogy érezted, mint most
Mondd, miért így akarod?˝

Akaratlanul is újra sírva fakadok. Tovább léptetek, de csak még jobban felszakadnak a nemrég begyógyult sebek, ahogy Rob arca felrémlik előttem.

˝Lehet, hogy az élet elsodor majd,
Lehet csak egy emlék lesz ezután,
De akarom, hogy érezd azt, én itt leszek még
A föld túloldalán.

Lehet, hogy az élet elsodor majd,
De ha egyszer visszagondolsz rám,
Akarom, hogy érezd azt, én itt leszek még
S mindig várok rád.˝

Nem, ő nem hagyja, hogy várjak, pedig megtenném, mert tudnám, hogy visszajönne! Majd Amerikában felszed egy szőke plázacicát, és egyik percről a másikra elfelejt. Ezt a gondolatot gyorsan kirázom a fejemből. Szeret! Nem ezért csinálta. Tudom. Azt hiszi, így lesz a jobb, de nem! Nekem nem.

˝Ugyanúgy virít az útszéli tábla
Bátran integet felém,
Még én karcoltam bele ebbe a fába
Őrült versemet, kettőnk énekét.

De most fúj a szél,
Hangod messze jár,
Kinek mondjam el,
Mennyire félek a változástól,
Tényleg mennyire fáj!

Most kicsit meghalok
Magányomban elsüllyedve
Megvadulva érted ordítok.
Ilyenkor meghalok
Ha nem maradt más itt nekem
Hát hűlt helyeden magam táncolok.

Rég megszokott illatra várva
Gyámoltalan, fáradt vagyok
Elbújtam, senki sem láthat,
Elképzelem, a napfény rám ragyog.˝

Kihúzom a fülemből a fülhallgatót, kihangosítom, és maximumra tekerem a hangerőt. A zene átjár, és a testemen belül lüktet. Ebben az állapotban vagyok talán a legnyugodtabb. Persze csak Rob ölelésén kívül. Olyan, mintha egy anyagtalan, gondtalan űrben lennék. Magamban dúdolom a dalt, a szemem előtt meg egy kisfilm forog minden féléről. Holnap suli. Asszem nem megyek be. Minek? Úgyse tudnék figyelni.

***

─ Mér jöttél ide?

─ Ginny ez nekem nem megy! Ott álltam a zsupszkulcsnál, és nem tudtam elmenni!

─ Vegyél erőt magadon, és menj! Gondolj Susie-ra! Miatta van minden! - Hogy érti? Egyáltalán, mit keres itt Rob? Épp a konyhába mentem volna, mikor meghallottam Ginny hangját.

─ Ugye tudod, ha tévedtetek, mindkettőnk életét tönkretettétek?

─ Nem tévedtünk! Elmondtam már, milyen bizonyítékok vannak. Benignusztól származtatják a tiszta vérű Griffendél örökösöket, és Harry apai ágon örökös! Emlékezz a jóslatra! Hallottad!

─ Ez így szép és jó, de Suze engem tart bűnösnek és gyávának, amiért nem bíztam benne annyira, hogy megpróbáljuk áthidalni a távolságot! Én már nem találkozom vele, de ezt neked kell elmondanod! Hogy az ösztöndíjat ti intéztétek el, hogy ezt az egészet ti találtátok ki!

Nem, ilyen nincs. Ez csak egy rémálom! Ez nem a valóság! Minden elsötétül, és már csak azt érzem, ahogy a fejem a padlóhoz koppan.

˝Ti találtátok ki... ti intéztétek el... Hallottad!... Engem tart gyávának...˝

Csak álmodtam. Felülök az ágyamban, de megszédülök, és a fejem lüktetni kezd. Mégsem. Megtörtént. Ott voltam. Gondolkodás nélkül pattanok ki az ágyból nem foglalkozva azzal, hogy tántorgok a forgó világtól, és a szekrényhez lépek. Lerántom a tetejéről a bőröndjeimet, majd egy pálcasuhintásra minden cuccom beleszáll. Magamra terítem a köpenyemet, és valahogy eljutok a hátsókertbe.

─ Susie!

Nem fordulok vissza. Kihasználtak. Koncentrálok, már amennyire ilyen állapotban tudok, és hoppanálok. Egy panelház egyik lakásában jelenek meg, és a legközelebbi fotelba esek.

─ Istenem! - sikít fel mamám.

─ Nyugi, jól vagyok - lehelem. - Legalábbis jól leszek.

─ Papa, hozz borogatást, és vizet is! - kiabál rémülten Mama ki a szobából, majd mellém lép, és segít átmászni a kanapéra.

Egy nagy alvás után már csak enyhén szédülök. Nem mondtam el nekik, mi történt. Túlságosan fájna. Felállok, és a nyitott bőröndömhöz lépek, és kihúzok belőle pár ruhadarabot.

─ Hova mész? - érdeklődik papám.

─ Suliba. Londonban egy órával kevesebb van, mint itt, szóval beérek az első órámra.

─ Biztos jó ötlet ez?

─ Hamar jövök, nyugi. Nincs semmi plusz programom. Az utolsó óra után rögtön jövök haza.

Elköszönök tőlük, és hoppanálok a Képzőbe. Ahogy telik a nap, egyre többen fordulnak utánam. Gyorsan terjed a hír. Párbajtanon egyedül ülök a szokásos hátsó padomban, és zenét hallgatok.

─ Susie biztos tudja - hallom messziről.

─ Hagyj békén! - mordulok rá az illetőre.

─ Jól vagy? - zavar meg egy recsegő hang egész közelről.

─ Szerinted? Úgy nézek ki, mint akivel minden oké?

─ Akkor, ki tudja, hogy...

Biztos elmesélték neki, mi történt, különben nem hagyta volna ennyiben, de nem fogok senkivel se jópofizni. Idézeteket körmölök az egyik füzetem utolsó lapjára.

˝Nézem a képedet, megsárgult, de mosolyod az életet,
tükrözi lényedet, s a nehéz küzdelmes éveket.˝

˝Most örökre elmegyek, még egyszer megérintelek, de őrzöm az éveket neked,
legyen szebb életed!˝

˝Felzúg az őszi szél, egy féltett üzenetről mesél,
ha újra hallhatnám, az időt is visszaforgatnám.
Üres így nélküled, hiányzik féltő szereteted,
szavaid súlya ég, emléked őrzi a messzeség!˝

˝Sima tenyér a hátamhoz ér.
Ó csak játszik a szél.
Tudom, már messze vagy rég..
Bennem minden halk szavad él.˝

˝Már hűvösek az éjek, s ha lemegy a nap
Én félek az álomtól mely néha becsap,
Téged látlak, mintha csak élnél,
Gyönyörű száddal hozzám beszélnél.

Nem lehetsz itt, csak az emléked,
Rád gondolok, s a fájdalom éget,
Minden múltat, a jelent s a jövőt,
Mindent, mit a képzeletem szőtt!˝

˝Látod itt vagyok, minden nap várom, hogy újra visszatérj,...˝

Ez annyira jellemző rám. Idézetek egész halma le tudja írni egy-egy mondatban, hogy mit érzek. Olyan közönséges. Óra után kitűzök egy cetlit a faliújságra.

Az aurorszak csapatába terelőválogatás ma du. 4-kor! Csapattagoknak a megjelenés fél 4-kor!

A kért időpontban ott ül mindenki előttem az öltözőben.

─ Két hét múlva meccs. Muszáj találnunk egy terelőt, és addig hozzászoktatni a csapathoz, azon belül is Kyle-hoz.

─ Suze, mi történt Robbal? - kíváncsiskodik finoman Bright.

─ Kyle biztos tud mindenről, kérdezzétek őt.

Felállok, és kisétálok az ajtón. Előveszem a szertárból a seprűk egy részét és a labdák dobozát. A nép lassan gyülekezik, és nekiállunk kipróbálni a jelentkezőket. Kyle-lal ütögetnek, már aki eltalálja a gurkót... Hosszas vívódás után megállapodunk egy elsős fiúnál, Alexnél. Jobb, mint a semmi. Otthon meleg ebéddel várnak. Éjjel nem bírok aludni. Forgolódok, dobálom magam, de valahogy mindig nyom valahol. Felkelek, felnyitom a bőröndömet, és kiveszek belőle mindent, míg egy fotóalbum nem akad a kezemben. Beülök az ágy melletti hintaszékbe, felhúzom a lábaimat, arrébb tolom a függönyt, és végigsimítok a díszes fedélen. Középen egy kép van rólam és Robról, amikor hátulról átkarolja lazán a nyakam. Godric´s Hollowban készült még a nyáron. Körbe szívek és ˝LOVE˝ feliratok díszítik a borítót. Rob választotta, szóval el lehet képzelni, hogy egyáltalán nem csicsás. Az egy éves évfordulónkra csinálta. Jobban mondva megvette az albumot, ami nem olyan modern, hogy csak puff bele kell tolni a képeket, hanem minden sarok helyére kis tokokat kell ragasztani, majd beleilleszteni a fotót. Időrendbe sorakoznak fel a képek. Van, amin csak én vagyok. Ülök egy ablakpárkányon, vagy a mi mezőnkön, ahova mindkét születésnapomon elvitt, és nézek a messzeségbe. Fogalmam sincs, mikor csinálta őket, mert nekem sose szólt róluk. Egy van, amin igazán mosolyognom kell, még mindig. Alig látszik valami az arcomból, olyan közeli. A szemeim csukva vannak, és a fejem alól kilógó ujjaim között felismerhető Rob fekete pólója. Aludtam, ebben biztos vagyok. Eljutva az utolsó oldalra megállok. Az erőtlen fényben is tisztán kiveszem azt a három szót, amit akkor ő is elmondott.

Örökre szeretni foglak!

Hittem neked. Elhittem, hogy így lesz, hogy sosem válunk el. Tudom, komolyan mondtad. Mindent. Azt, hogy összeköltözünk, amint elvégezted a sulit és lesz elég pénzünk, hogy minden évben elmegyünk a mezőnkre, ami csak a miénk, hogy én vagyok a te kis angyalod. Azt se tudom, mi vagyok valójában. A kastélyba, azóta nem mentem vissza, és most már nincs is semmi értelme. Nem tudom, kinek vagyok a kicsodája, hogy milyen képességeim vannak, semmit. De már nem érdekel. Talán így lesz a legjobb, hogy nem tudok semmit. Nincs, mi megkavarjon. A napjaim monotonná válnak, és a végén azt veszem észre, hogy míg Rob Amerikában egy befutott auror, én itthon penészedem negyven éves szűzként. Kibámulok az ablakon, és figyelem a siető embereket az utcalámpák fényében, akik rohannak haza a szeretteikhez. Igen, őket szereti valaki és ismeri, de akinek én majdnem megnyíltam, az elment, és nem jön vissza. Lehunyom a szemem, magamhoz ölelem a kis könyvet, és hagyom, hogy folyjanak a könnyeim. Végre senki se lát, senki se faggat, senki se akarja meggyógyítani a lelkem. Magam lehetek, és mindenki békén hagy. Ez kell nekem. A nyugalom.

Photobucket - Video and Image Hosting


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.