Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


38. fejezet-Az utolsó erőpróba

2008.05.12
38

38. fejezet: Az utolsó erőpróba

Mikor Harryék feltűntek az ágytól fél méterre, Ginny hatalmasat ásított.

― Csak nem álmos vagy? - mosolygott rá Harry, és ujjával végigsimított a nő orrán.

― Egy picit. Segítesz lehúzni a cipzárt? - fordított hátat férjének, és felfogta a haját. - Szeretném már újra érezni a kicsit.

Harry óvatosan hozzáért felesége bőréhez, mire annak hátán végigfutott a libabőr.

― Hideg a kezed - suttogta Ginny.

Harry lehajolt, és apró csókokat lehelt a nő hátára, ahol nem takarta a ruha. Kezével közben óvatosan megfogta az anyagot, és úgy húzta le a cipzárt, hogy Ginnynek fel se tűnt, már nagyon semmi sincs rajta. Harry hozzádörgölte a nadrágjához a tenyerét, és óvatosan átkarolta hátulról feleségét.

― Visszaveszem a babát, addig te öltözz át - lépett ki Ginny Harry karjai fogságából, aki erre egy csalódott nyögést eresztett ki magából. - Igazán kibírhatnád még egy kicsit - csattan fel Ginny, és kiment a szobából.

˝Ezt jól elszúrtad Harry.˝ Kelletlenül lecsatolta a dísztalárját, levette az ingét, a nadrágját, a cipőit, a zokniját és az alsógatyáját, majd benyúlt a paplan alá, és előhalászta a trikóját és egy másik alsónadrágját, amit éjjelre szokott felhúzni. Magára ráncigálta őket, és bedobta magát az ágy jobb oldali felére, és hátat fordított az ajtónak, ami nemsokára kinyílt, és az újra nagypocakú Ginny lépett be rajta már egy hosszú hálóingben. Csendesen átvágott a szobán, befeküdt Harrytől minél messzebb az ágyba, az ablak felé fordulva, és némán bámulta az éjszakai égboltot. Férje bűnbánóan meredt a háta közepére, majd közelebb csúszott hozzá, és várta, hogy esetleg kidobják a nászéjszakáján az ágyából.

― Ginny, nem úgy gondoltam - kezdett bele a magyarázkodásba, és gyengéden megérintette felesége hátát.

― Ne magyarázkodj nekem! Nagyon is jól tudom, hogy értetted! - csattant fel a nő, és lendületesen megfordult az ágyban. Harry nem látta az arcát, mert árnyékban volt, de így is olyan érzése volt, hogy az amúgy barna szemek most vörösek, és hasonló színű szikrák pattognak ki belőle.

― Jó, igazad van - mondta Harry. Eldöntötte, hogy mindent elmond Ginnynek. Végül is miért titkolja? - Hiányzol, na, tehetek róla? Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok egy szex mániás elmebeteg, de emberből vagyok. Akarom mondani férfiból. Nem hinném, hogy annak kell ezt magyaráznom, aki hat fiú mellett nőtt fel.

― Nem akarod a kisbabánkat - sziszegte Ginny, és Harry szinte látni vélte már a szikrákat.

― Hogy mondhatsz ilyet? - háborodott föl Harry. - Ezt te sem gondolhatod komolyan. Tudod mit? - előzte meg felesége újabb vádaskodását. - Leköltözöm a nappaliba. Ha majd hiszel nekem, keress meg. - Ezzel felkapta a kis és nagypárnáját, egy pótpaplant a szekrényből, mert ő és Ginny egy nagyot használtak, és kilépett a szobából. Leküszködött a lépcsőn, és elkezdte rendezgetni az ágyneműjét, mikor hangokat hallott a kandalló felől. Felnézett, és Siriust, az anyját és az apját látta meg, akik kicsit aggódva néztek le rá. - Ti is elítéltek? - esett nekik. - Gyerünk, tagadjatok ki! Mi lesz már? - ordított a három megdöbbent alakra.

― Mért mondasz ilyeneket? - kérdezte rekedten Lily.

― Mert úgy tűnik, akit a legjobban szeretek, nem hisz nekem, és nem ért meg. - Leroskadt a felrázott takaróra, rákönyökölt a combjaira, és kezébe rejtette az arcát.

― Ez csak a terhességtől van, nyugodj meg - kezdte Lily, de Harry közbevágott.

― Nem, ez nem attól van. Tényleg azt hiszi, hogy nem érdekel más, csak hogy újra együtt legyünk, hogy nem szeretném a kicsit.

― És nincs igaza? - szólalt meg James.

― Már hogy lenne? - kiáltott fel Harry. Tudta, hogy valószínűleg Ginny minden egyes szavukat hallja, de valamilyen szinten örült is neki. - Igaz, hogy már régen voltunk együtt, és kicsit zavar a dolog, de kicsit, és egyáltalán nem törődök vele, mert sokkal fontosabb ő és a kicsi, minthogy nekem elvonási tüneteim vannak.

― Már ilyen súlyos? - szólt közbe Sirius részvétteljes hangon.

― Nem igaz, hogy ti se értitek - háborgott Harry, és végigdőlt a kanapén.

― Én értelek - felelte James.

― De gondolom, csak azért, mert átélted, és tudod, miről beszélek, különben nálad is süket fülekre találna a mondanivalóm. - James zavartan hajtotta le a fejét. - Mért nem megy nekem soha semmi könnyedén? Az esküvőm után sikerül elérnem, hogy nem hajlandó a feleségem hozzám szólni, vagy ha mégis akkor is a fejemhez vág minden baromságot. Jaj, Merlin, mit ártottam neked? Most jobb, ha békén hagytok - fordult a festményhez, majd mikor mindhárom alak kisétált a keretből, bebújt a takarója alá, egy utolsó pillantást vetett a hálószoba ajtajára, befordult a kanapé háttámlája felé, és próbálta elfelejteni azt, ami azóta történt, hogy hazaértek.

Reggel korán ébredt. Ahogy sejtette, Ginny még nem volt ébren, legalábbis se a konyhában, se a fürdőben nem voltak jelek, amik az ellenkezőjére utaltak volna. Harry felhúzta a frottír fürdőköpenyét, és így ült le a konyhaasztal mellé reggelizni, és elolvasni a Reggeli Prófétát. Nem akarta felkelteni Ginnyt, bármit is vágott a fejéhez. Mikor végül a nő lejött már teljesen felöltözve, Harry már nem volt ott, de a szokásos hideg kakaója várta az asztalon.

***

― Úgy bűzlesz, mint egy görény - húzta el a száját Ron, mikor Harry megérkezett az Odúba.

― Csak az edzőruhám volt kéznél - vont vállat Harry, és leült a Hermionéval és Ronnal szembe.

― Mi történt? - kérdezte barátnője, és próbálta leplezni az undorát, amit a Harry ruhájából áradó bűz váltott ki nála.

― Összevesztünk Ginnyvel - suttogta Harry, homlokát a kezére támasztotta, és a földet nézte.

― Már most? - döbbent meg Hermione.

― Hogy pontosak legyünk, ő veszett össze velem.

― Mit mondtál neki? - kérdezte nyugodtan Ron, de a hangjából kihallatszott, hogy bármelyik pillanatban nekiugorhat a barátjának.

― Én inkább azt kérdezném, hogy ő mit mondott nekem - sóhajtott Harry, és megdörgölte a szemét. - Közölte velem, hogy egy önző dög vagyok, aki csak arra bír gondolni, hogy megdughassa, és nem érdekel a babánk.

― Tessék? - kiáltott fel Hermione és Ron kórusban.

― Én is körülbelül így reagáltam.

― De hát? hogy? miért? Nem értem Ginnyt - csóválta a fejét Hermione.

― Szerinted én igen? Fogtam magam, és leköltöztem a kanapéra.

― Mért nem a vendégszobába mentél? - érdeklődött Ron.

― Az a ti szobátok még.

― Beköltözhetsz oda, amíg nem jönnek rendbe a dolgok.

― Jó nekem a kanapén. Legalább beszélgethetek anyuékkal. Bár nem tudom minek, amikor nem hisznek nekem.

― De végül is mért mondta ezt a húgom?

― A kertből hazahoppanáltam vele. Megkérte, hogy húzzam le a ruhája cipzárját, aztán elrontottam mindent.

― Mit mondtál neki? - türelmetlenkedett Hermione.

― Megkérdeztem tőle, hogy nem várhatna-e egy kicsit, amíg visszaveszi a babát.

― Erre meg elküldött a búsba - bólintott Hermione.

― Ha te is azt mondod, hogy neki van igaza...

― Nem mondom azt, csak annyit, hogy valami aggasztja, amit még nekem se árult el, te pedig a legjobban cselekedtél.

― A legjobban? - pattant föl Harry, és a hirtelen mozdulattól feldőlt a széke is. - A legjobban?! - ordított, és járkálni kezdett a konyhában. - Az lett volna a legjobb, ha ott maradok, és megnyugtatom, vagy beszélek hozzá, vagy akármi, de nem az, hogy megfutamodok!

― De nem futamodtál meg - próbálta Hermione nyugtatni az ideges Harryt, aki már ököllel verte a falat.

― Hülye barom voltam!

― Mi a fene folyik itt? - dörmögött Charlie az ajtóból.

― Semmi - mondták egyszerre a konyhában lévők.

― Harry drágám! - kiáltott fel boldogan Mrs. Weasley, de mikor át akarta ölelni, és Harry eltolta, azonnal komorra változott az arca. - Mi történt?

― Megoldom, mindegy - fordult el Harry anyósától, és az ajtó felé indult. - Sziasztok! - Ezzel kilépett a házból, majd hoppanált.

― Aggódom érte... értük - mondta nagyon halkan Hermione, és befészkelte magát Ron ölelésébe.

― Én is, de minden rendbe fog jönni, ahogy eddig is. Legalábbis remélem.

Harry a Tiltott Rengeteg szélén jelent meg, és amint eltakarták az első fák, szarvas alakot vett föl, majd belevetette magát a sűrűbe. Minden gondolatát száműzte a fejéből, és csak az erdőt figyelte, ahogy átvágtatott rajta. Mikor újra körülnézett, hogy hol van, a Roxfort előtt állt, és a hatalmas ódon falakat nézte. ˝Mindig idemenekülök, ha baj van?˝ Amikor már épp elindult az iskola felé, bár ő se tudta miért, ismerős hangok ütötték meg a fülét.

― Értsd meg már Tonks, hogy ez nekem nem megy! - kiabált Ginny, miközben a kezével hadonászott, és folyó könnyeivel küszködött.

― Nem kéne büntetned a semmiért - mondta nyugodtan a metamorfmágus boszorkány.

― Szerinted én nem tudom? Lelkiismeret furdalásom van, de most mit csináljak?

― Talán beszéld meg vele.

― Ja, hogy teljesen hülyének nézzen mi?

― Mikor nevetett ki? Szerintem egyszer se. E miatt meg főleg nem fog. Ginny, ez fontos, és ha nem vagy képes vele megbeszélni, ha nem tudod elmondani neki a gondjaidat, akkor miért mentél hozzá feleségül?

― Látod, ezt én se tudom - felelte csendesen a nő, de ez is hatalmas tőrként fúródott Harry szívébe, aki tisztes távolságból hallgatta az eseményeket, még mindig szarvas formájában.

― Nem szereted?

― Dehogy nem, de... ez más. Hiába szeretem, ha nem tudok neki semmit se elmondani.

― Most megint úgy állítod be, mintha ő tehetne erről, amikor tudtommal, mindent megtesz érted, még akkor is, ha a nászéjszakáját kénytelen a nappali kanapéján tölteni.

― Nézd, egy szarvas! - terelte el Ginny a témát, és Harry felé indult.

― Ginny! - futott Tonks a nő után, de az akkor már a szarvast simogatta, és beszélt hozzá.

― Hát szia, mit keresel ilyen messze az erdőtől? A szarvasok nem merészkednek ennyire ki.

― Ginny, ő nem egy...

― Szarvas - fejezte be Tonks mondatát Harry, és már emberként tornyosult felesége fölé, aki holtsápadtan meredt a csalódott, dühös és egyben önmarcangoló szemekbe.

― Harry - lehelte a vörös boszorkány, és a következő pillanatban ájultan rogyott össze a fűben.

Férje gondolkodás nélkül lehajolt érte, felkapta az ölébe, és amilyen gyorsan csak tudott sietett fel a kastélyhoz, remélve, hogy Madam Pomfreyt ott találja. A javasasszony épp a gyengélkedőn tartózkodott, mikor Harry szinte rátörte az ajtót. Ginnyt lefektette az első ágyra, majd elhadarta a történteket. Persze csak annyit, amennyi a diagnózis felállításához szükséges volt.

― Szerintem csak a puszta idegességtől lehetett, de maga a szakember - mondta végül Harry, és elment a terem túlsó végébe egy kitárt ablakhoz, és felült a párkányára.

― Ne hibáztasd magad - hallotta maga mellől Tonks kedves hangját.

― Miért ne? Ha egy kicsit is erőszakosabb vagyok, és kifaggatom, akkor most nem lennénk itt. Esküszöm, ha valami baja lesz neki, vagy a kicsinek, én kiugrok innen.

― Azt azért ne - mosolygott bátorítóan a lila hajú boszorkány, majd megveregette Harry vállát. - Nekem haza kell mennem. Christopher állandóan éhes.

― Persze, menj csak - felelte Harry és újra kibámult a békés tájra.

Fogalma sem volt, hogy most mit csináljon. Valamilyen szinten dühös volt Ginnyre, mert nem bízott benne, de nem akarta, hogy egy nap után tönkremenjen a házassága.

― Harry - jött oda hozzá Madam Pomfrey.

― Igen, Poppy, mit tudott meg? - követelődzött Harry.

― A baba jól van, de Ginny nagyon kimerült. Adtam neki álomitalt, hogy pihenje ki magát.

― Jó, köszönöm - bólintott Harry, és ránézett a nyugodtan alvó feleségére.

Előző nap, mikor jött felé, és megrohanták az emlékek, eszébe se jutott, hogy itt nincs vége a megpróbáltatásainak. Ginny halkan motyogni kezdett, mire Harry leugrott az ablakból, és odarohant szerelme mellé.

― Harryt hagyd! Vigyél engem! - Ginny kis szüntetet tartott, majd hangosabban, szinte ordítva folytatta. - Hogy mersz ilyet mondani? Szereti a babát és engem is!

― Sss - Harry felmászott felesége ágyára, az ölébe vette a fejét, és gyengéden simogatni kezdte. - Nincs semmi baj.

― Szeretlek, Harry! - lehelte Ginny, majd mocorgott egy kicsit, a jobb oldalára fordult, és átölelte a kispárnáját.

Harry elfeküdt mellette, és finoman kihúzta felesége szorító kezei közül a kispárnát, mire az őt fogta hasonló ölelésbe. Hamar elaludt ő is, mivel a kanapé nem tűnt olyan kényelmesnek, mint gondolta. Estefelé tért magához Ginny, és mikor észrevette, hogy ki fekszik mellette, megkönnyebbülten elmosolyodott, és még közelebb bújt Harryhez.

― Látom, felébredtél - nézett le rá a férje.

― Te ébren vagy?

― Nemrég keltem fel - felelte Harry, és felült az ágyon, majd kiszállt belőle, és a szemben lévő ablakhoz ment.

― Haragszol rám - jegyezte meg csak úgy magának Ginny.

― Nem rád, jobban mondva... nem az, hogy haragszom, hanem csalódott vagyok - mondta Harry, de még mindig háttal állt az ágyon ülő Ginnynek, és a sötétségbe vesző parkot pásztázta. - Azt hittem bízol bennem azok után, amik velünk történtek, de úgy látszik, tévedtem. Magamra haragszom egyedül, mert hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog, és mert nem faggattalak tovább, hanem megfutamodtam.

― De te...

― Nem, Ginny. Most hazakísérlek, mert szerintem Pomfrey elenged, de utána átmegyek Remusékhoz.

― Harry...

― Elzárkózol előlem, és Hermione elől is, és ez nem fog megváltozni egyik percről a másikra csak azért, mert tudom, Tonksszal osztod meg a gondjaidat.

― Én...

― Ne magyarázkodj! Hiába mondod, azt hogy minden rendben van, és beszéljük meg, mert csak azért tennéd, hogy maradjak. Gin - fordult meg és áthatóan felesége szemébe nézett -, ezt magaddal kell elrendezned, nem pedig velem.

― Akkor miért nem engem küldesz el?

― Mert nyugalomra van szükséged, és azt az Odúban biztos nem kapod meg. Másrészt pedig nem foglak költöztetni úgy, hogy a fiamat hordod a szíved alatt, és az a ház ugyanannyira a tiéd, mint az enyém.

― Hát felébredtetek? - lépett be Madam Pomfrey, mielőtt Ginny megszólalhatott volna.

― Igen - felelte Harry. - Poppy, Ginny hazamehet?

― Persze. Minden rendben van vele, csak nagyon kimerült volt.

― Köszönök mindent - mosolygott Harry a javasasszonyra, de a szeme semmi vidámságot nem tükrözött, és ezt a nő is észrevette.

Harry odament Ginny mellé, átkarolta a derekát, és segített neki elballagni az első kandallóig, ahonnan egyenesen a Godric´s hollowi házba mentek.

― Majd szólok Dobbynak, hogy jöjjön át segíteni neked.

― Nem kell, bírom egyedül is.

― Jön, és segít. Nem vitázok! Ha van valami mondanivalód, tudod, hol találsz. - Megfordult, visszalépett a kandallóba egy marék hop-porral, és kimondta úti célját. Mikor vége lett a szédítő pörgésnek egy nevetéssel teli nappaliban találta magát. - Bocs, hogy csak így rátok török - mondta csöndesen, mikor három döbbent szempár meredt rá.

― Gyere beljebb - állt föl Remus, és átkarolva Harry vállát kiindult a szobából. - Egy vajsör mellett megbeszéljük.

― Gondolom Tonks mindent elmondott.

― El - bólintott Remus, és helyet mutatott a kerek konyhaasztalnál, majd elővett két poharat és egy üveget. - De konkrétan semmit se tudok. Csak azt, ami a roxforti parkban történt. Valahogy számítottam rád.

― Ginny közölte velem, hogy egy szex mániás elmebeteg vagyok, és hogy nem is akarom a babánkat. Erre én fogtam magam, és leköltöztem a nappaliba. Reggel elmentem az Odúba Ronhoz és Hermionéhoz, de mikor megjelent a fél család leléptem. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy mindent elmondjak nekik.

― Elhiszem.

― Aztán jött az ötlet, hogy elvonulok egy kicsit. Elhoppanáltam a Tiltott Rengeteg szélére, és szarvasként átvágta rajta. A roxforti oldalon meghallottam Ginnyt és Tonksot. Ezután pedig tudod mi történt. Miután felébredt a gyengélkedőn, hazavittem, és mondtam, hogy odaküldöm Dobbyt, hogy segítsen neki, és itt talál, ha akar valamit mondani.

― Gondolom kiakadt.

― Nem igazán. Beszélni akart velem, én meg mondtam neki, hogy most csak azért tenné, mert nem akarja, hogy elmenjek. Majd ha tényleg átgondolta, akkor keressen meg.

― Eléggé padlón lehetsz.

― Nem is tudod mennyire. Ez az egész... komolyan azt hiszem, hogy valaki arra utazik, hogy beleőrüljek a folyamatos problémák és akadályok megoldásába.

― Hát nem épp bánt veled kesztyűs kézzel az élet.

― Nem azok akasztanak ki, amik még a Roxfortban történtek, a Voldemorttal való harc, hanem amik Ginny és köztem.

― Van egy üres szobánk, költözz be nyugodtan. Addig maradsz, ameddig csak szeretnél.

― Köszönöm. Megmutatnád? Elég fáradt vagyok.

― Persze, gyere!

***

Madam Pomfrey zaklatott állapotban rohant át a folyosókon, míg el nem érte az igazgatói irodát. Felsietett a lépcsőn, és kopogás nélkül berontott McGalagony irodájába.

― Mi történt, Poppy? - rémült meg az igazgatónő, mikor meglátta a zaklatott javasasszonyt.

― Annyira aggódok, Minerva. Harry felhozta Ginnyt hozzám, mert elájult.

― Valami baja van neki vagy a babának?

― Nem, ők jól vannak, legalábbis testileg.

― Ezt hogy érted?

― Miután Harry lefektette az egyik ágyra, elment a legtávolabbi ablakhoz, és felült a párkányára. Már azt hittem, hogy kiugrik, de csak bámulta az erdőt. Olyan összetörtnek tűnt. Meg se várta, míg elvégzem a vizsgálatokat. Amikor újra visszamentem, már egymás mellett aludtak. Este pedig épp beszélhettek, amikor betoppantam. Harry megköszönte, amit tettem, és mosolygott, de a szemében semmi boldogság nem volt, csak csalódottság és szomorúság. Annyira megijesztett.

― Szerintem, van összefüggés Ginny ájulása, és Harry szokatlan viselkedése között, de nem tehetünk semmit. Nem szabad beleavatkoznunk az életükbe, és eddig is mindent sikerült megoldaniuk együtt. Reméljük, ezen is hamar túl lesznek. Nem épp felhőtlen a házasságuk, már most.

― Reméljük a legjobbakat.

***

Harry álmatlanul forgolódott az ágyában. Már éjfélre járt az idő, de ő még mindig nem tudott elaludni, pedig a szemhéjai hatalmas súllyal nehezültek a szemére. Végül feladta a próbálkozásokat, kitakarózott, és kiosont a konyhába. Fogott egy poharat, teletöltötte vajsörrel, és kiment a nappaliba, ahol még mindig ropogott a tűz. Leült az egyik fotelba, amelyik pont szembe volt a kandallóval, lerakta a földre a poharat, és a tenyerébe temette az arcát. Most akaratlanul is folyni kezdtek a könnyei. Hirtelen egy bátorító kezet érzett a vállán, amire fölkapta a fejér, és szembe találta magát Remusszal és Tonksszal.

― Bocs, ha felkeltettelek benneteket - hadarta Harry, és gyorsan letörölte a kézfejével a kicsordult könnycseppeket.

― Nem aludtunk - nyugtatta meg Tonks, és leült a legközelebbi fotelba.

― Annyira sajnálom, hogy még nászútra se tudtatok elmenni.

― Nem is akartunk - vont vállat Harry.

― Nem? - döbbent meg Tonks.

― Ginny nem szeretett volna, de én úgy terveztem, reggel két összecsomagolt bőrönddel várom, és elmegyünk. Végül is Gin azért nem akart sehova se menni, mert hogy nem fogja mutogatni a nagy hasát - forgatta meg Harry a szemét.

― Hova vitted volna? - érdeklődött izgatottan Tonks.

― Horvátországba egy szigetre, Rómába, Athénba, és Caprira.

― De szép lehet - álmodozott a lila hajú boszorkány.

― Már a szállás is le volt foglalva.

― Ezt nevezem - vigyorgott rá Remus.

― Annyira szerettem volna vele elmenni innen - fakadt ki Harry. - Nem mintha bárki bántana minket, de akkor is. Molly állandóan a nyakamra jár, hogy mennyire vigyázok a kislányára. Már kezd idegesíteni. Az esküvőt is végigidegeskedte, és mindenkit lehordott, ha nem érkezett meg másodpercre pontosan. Tudom, hogy Ginny az egyetlen lánya, de azért ez mégis csak túlzás. A baba is nemsokára jön, és félek, hogy nem fogunk kibékülni addig.

― De, biztosan - bíztatta Tonks.

― Örülök, hogy te ilyen optimista vagy. Irigyellek. Mondjuk azért is, mert benned jobban megbízik a feleségem, mint bennem.

― Megígértem neki, hogy nem mondok semmit. Sajnálom. Hidd el nagyon rossz látni, hogy mindketten szenvedtek, de igazad van, amíg Ginny nem tudja elrendezni magában a dolgokat, addig nem tehetsz semmit.

― Várni a világon a legrosszabb. Amúgy ha már úgy rákérdeztél a nászutunkra, mért nem mentek el ti helyettünk? Christopher is elférni, és tudom, hogy nagyon pici, meg nem jó, ha sokat utazik, de a tengerparton, főleg abban a horvátországi kis faluban, Puĉśićán, nagyon tiszta a levegő.

― De... - kezdett ellenkezni Tonks és Remus egyszerre.

― Nincs semmi de! Mentek!

― Ja, hogy ezt te így eldöntötted - mosolygott rá Remus.

― Nem kötelező, de örülnék neki.

― Jó, és mikor induljunk?

― Holnap reggel.

― Olyan korán?

― Mért? Én majd keresek egy hotelt, vagy valami kis kalyibát, ahol alhatok. Az is lehet, hogy visszamegyek addig a Roxfortba.

― Maradj nyugodtan.

― Kösz, Tonks.

― Na jó, akkor mi megyünk is aludni, ha holnap korán kelünk.

― Rendben, én még maradok egy kicsit. - Harry felemelte a vajsörös poharát, és jól meghúzta, majd újra a tűzbe bámult.

***

Ginny szomorúan meredt az ölében pihenő selyemkötésű könyvre. Már jó pár órája ült tanácstalanul az ágya szélén, és nézte a finom borítót. ˝Ha beleírod a kérdést, mely elállja az utadat, megkapod rá a választ˝ - zengtek a fejében Hermione szavai, amikor felolvasta Harry végrendeletét. Félt attól, amit majd olvas a könyvben, de attól is, hogy ha nem tesz semmit, akkor elveszíti Harryt. ˝Ez hülyeség! Harry nem hagyna itt, egyszer se hagyott, bármi is történt˝ - bíztatta magát, majd erőt vett magán, felütötte a könyvet a közepén, elővett egy szép sastoll pennát, tintát, és írni kezdett.

Nem bíztam benned, és még most sem tudom, hogy mondjam el neked a gondolataimat. Nem haragszol rám, azt mondtad, de érzem, hogy nagyon csalódott vagy. Én is, de... Annyira sajnálom Harry. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, de nem tehetem. Mondd, mit tegyek?

Ginny felemelte a pennáját a lapról, és figyelte, ahogy eltűnnek a betűk a papírról, majd két, teljesen különböző írás jelent meg rajta. Az első finom, lendületes volt, míg a második inkább hasonlított macskakaparáshoz, mint szavakhoz.

Ginny, ne hibáztasd magad semmiért. Harry nem haragszik rád, és csak neked akar jót azzal, hogy most nincs veled. Hallgass a szívedre. Az mindig tudja, hogy mit kell tenned.

Furcsa dolog, így segíteni neked, amikor mégis élek. Tudom, mit csinálok, legalábbis azt hiszem, hogy tudom. Nem fogok lépni és erőltetni semmit sem. Várok rád valahol.

Ginnyt elöntötte valami különös erő, ami a hasa tájékáról áradt szét benne, és érezte, hogy lassan két hely között kezd inogni. Végül engedett a húzásnak, és becsukta a szemét. A következő pillanatban egy ismeretlen szobában találta magát, ami kísértetiesen hasonlított a Harryvel közös hálószobájához. Az ágy szélén egy görnyedt alak ült, szemben az ablakkal, amin bevilágított a Hold fénye. Ginny közelebb lépett, míg oldalról nem látta a megtört férfit. Kevesebb, mint egy napja váltak el, mégis úgy festette, mintha egy hónapig koplalt volna, és élte volna át a világ borzalmait. Félelmetes volt a változás. Odasétált hozzá, és leült mellé az ágyra. Harry döbbenten kapta fel a fejét. Nem vette észre, hogy nincs egyedül. Ginny végigsimított a hátán, ami minden érzelmét tolmácsolta. Harry úgy bújt felesége ölelésébe, mint egy árva kisgyerek, aki sok év után visszakapta a szüleit. Ginny nem tudott mit mondani, de érezte, hogy Harry mindent ért. Szorosan karolta át, és tudta, már minden rendben lesz. Harry reakciója mindent elárult, pedig nem volt hibás semmiben, mégis ő szenvedett Ginny helyett is.

― Annyira sajnálom - suttogta Ginny, mert egyszerűen nem tudta elnyomni magában, hogy ne mondja el Harrynek, mennyire bánja.

― Ne sajnálj semmit - húzta ki magát az ifjú férj, és most ő ölelte magához elveszett feleségét.

― Én tehetek erről az egészről - kezdett el sírni Ginny.

― Na... ne sírj! Nincs semmi baj - kezdte ringatni Harry, és halkan egy dalt dúdolt.

― Emlékszel még erre? - lepődött meg Ginny, és felemelte a fejét férje válláról.

― Már hogy ne emlékeznék - mosolygott Harry, és szemében már ugyanaz a fény csillogott, mint régen. - Gyere - kezdte húzni a párnák felé Ginnyt. Alaposan betakargatta, és hagyta, hogy felesége teljesen hozzá simuljon, majd újra belekezdett a nyugtató kis dallamba.

― Akkor is így feküdtünk, amikor először hallottam ezt tőled - mondta halkan Ginny, és még jobban bevackolta magát Harry mellé.

― Igen, de most már nem foglak itt hagyni, mert nincs az az erő, ami elszakítana tőled, nagy bánatodra.

― Én szerencsétlen - kacagott jóízűen Ginny, de rögtön el is komorult, mert eszébe jutott, hogy magyarázatot kellene adnia Harrynek. - Fogalmam sincs, mi ütött belém tegnap.

― Sss - hallgatatta el Harry. - Nem kell magyarázkodnod.

― De ezt el akarom mondani - ült fel Ginny, és a két kezét kezdte vizslatni. - Annyira féltem attól, hogy majd elmész valami nemes cél érdekébe, és itt maradok a kicsivel, hogy már szinte bebeszéltem magamnak, hogy nem vagyunk fontosak neked. Hülyeség ugye? - nézett férjére.

― Egy kicsit. Gyere, feküdj vissza - invitálta Harry, aminek Ginny boldogan engedelmeskedett. - Ígérem, nem megyek el többé! Annyit leszek veled, és a kicsivel, amennyit csak tudok. Nem is költözök vissza a Roxfortba, hanem majd minden reggel bejárok hop-porral. Minervának pedig adunk egy álgalleont, és akkor tud értesíteni, ha van valami.

― Jó - bólintott Ginny, de már félálomba szenderülve szuszogott. Harry is hamar követte a gondtalan álmok világába.

***

Harry bármennyire is igyekezett, nem jött össze minden. A születésnapjának hetén Jack kitalált egy új stratégiát, és kötelező, el nem mulasztható edzéseket követelt, így Harry futtában kapta meg mindenkitől az ajándékát. Ginnytől például egy nagyon finom vacsorát, mert közölte feleségével, hogy mást nem hajlandó elfogadni. A nő születésnapja, és eljegyzésük évfordulója sem telt sokkal másképp. Bezárkóztak a hálószobájukba, ettek egy jót, és közösen idézték fel az elmúlt évek boldog pillanatait.

***

Harry hallotta, ahogy zubog a víz a fürdőszobában, és halk dallamok szivárognak át a csobogáson. Csendesen kinyitotta az ajtót, és meglátta a zuhanykabin üvege mögött mozgó alakot. Csak elmosódott vonalak tűntek át a torz üvegen, de a vörös hajat és a gömbölyödő hasat tisztán ki tudta venni. Levette a ruháit, félretolta az üveget, és hirtelen átkarolta hátulról a dúdolgató Ginnyt.

― Meg vagy őrülve? - sikított fel a nő, amibe beleremegett az összes üveg.

― Csak őrülten szeretlek - suttogta Harry a fülébe, és elkezdte csókolgatni a nyakát.

― Harry! - kuncogott Ginny, de túlságosan élvezte a dolgot ahhoz, hogy valóban eltolja magától a férfit.

Harry szinte minden nap edzésre ment, és csak nagyon kevés időt tudott feleségével tölteni, de annak minden pillanatát kihasználta. Általában későn ért haza, de Ginny mindig megvárta, és meleg vacsorát is készített neki. Már augusztus volt, és Ginny nyolc hónapos terhes létére sem engedte, hogy körbeugrálják. Hermionéval töltötte minden idejét. Vásárolgattak a kisbabáknak. Nem volt nehéz, mivel mindketten kisfiút vártak.

― Igen? - duruzsolta Harry két csók között.

― Csikálsz - nevetett Ginny lassan görnyedezve már amennyire a hasa engedte.

― És baj? - vigyorgott Harry, de nem hagyta menekülni kedvesét.

― Azt nem mondtam - mosolygott Ginny, és Harry felé fordult, hogy megcsókolhassa.

― Tudod, egy dolgot nem szeretek ebben a terhességben - vigyorgott Harry csintalanul.

― Mit? - csodálkozott el Ginny.

― Nem tudlak olyan szorosan megölelni.

― Ölelni, mi? - kacagott Ginny. - Engem nem versz ám át!

― Lebuktam? - játszotta a zavartat Harry, és kiskutya módjára pislogott a nőre.

― Le - bólintott Ginny, és egy puszit nyomott férje szájára.

― De azért megmoshatom a hátad? - könyörgött Harry.

― Egye fene - vigyorgott Ginny, és megfogta a haját, hogy az ne kapjon a tusfürdőből.

Mikor már kiszórakozták magukat a víz alatt, megtörölköztek, és elindultak az Odúba a kötelező heti ebédre. Harry szeptemberben is járt még az edzésekre, miközben minden órát megtartott, amit csak tudott. Diákjai bőszen faggatták, hogy mikorra várható már a kis Potter fiú, de Harry is tanácstalan volt. Reménykedett abban, hogy ott tud lenni végig Ginny mellett, de nem volt rá sok esély. Nyugodtan indult el szeptember egyik késői vasárnapján a dolgozószobájába, ahonnan könnyűszerrel eljutott a pályára. Már javában tartott a gyakorlás, amikor Hedvig közeledett felé lélekszakadtával. Harry gyorsan feltépte a borítékot, és átfutotta a szöveget.

― Én marha! - kiáltott fel, mikor rájött milyen hónap milyen napja van. ? Jack, el kell mennem! Ginny szül!

― Nem mész sehova, majd ha az edzésnek vége, akkor bemész hozzá - felelte mogorván a férfi.

― Akkor kilépek, mert hogy én most elmegyek, az biztos! - Megvárta, míg Hedvig kényelmesen elhelyezkedik a vállán, és már hoppanált is a Szent Mungóba.

A recepciós boszorkánytól megkérdezte, merre találja Ginnyt, és meg se várva, mit fűz hozzá a nő, loholt a mutatott irányba.

― Végre, hogy itt vagy - lélegzett fel a holtsápadt Ron.

― Mi történt? - tudakolta Harry.

― Hermionénál is elindult a szülés.

― Szűz szüli őt az utolsó napján másik felével együtt - hadarta Harry, és legszívesebben a fejét verte volna a falba.

― Miről beszélsz? Ismerős ez a sor, de...

― A fiam jóslata. A másik fele a ti fiatok. Én meg még azt is elfelejtettem, hogy ma fog megszületni.

― Nem egy gyerek születik egy napon.

― Akkor legyen neked igazad, most ez nem érdekel, be akarok menni Ginnyhez!

― Erre - vezette be Ron az egyik ajtón a sok közül.

Hermione és Ginny a terem két külön végén feküdtek fehér kórházi ruhában. Harry rögtön odarohant feleségéhez, aki elég sápadtnak és fáradtnak tűnt.

― Minden rendben? - kérdezte, és felült az ágy szélére, majd megfogta Ginny ernyedt jobbját.

― A jóslat...

― Tudom, hülye voltam, hogy elfelejtettem, de annyi minden történt.

― Semmi baj.

A következő pillanatban Hermione és Ginny félelmetesen egyszerre görnyedt össze a fájdalomtól. Harry aggódva figyelte, ahogy felesége összeszorított fogakkal szenved.

― Szorítsd a kezem - nyújtotta felé a jobbját, amit Ginny rögtön meg is fogott, és hosszú körmei kezdtek belemélyedni Harry bőrébe, de ez őt nem zavarta.

― Ebből gyors szülés lesz - robogott be egy idős gyógyító a nyomában négy nővérrel.

Valóban, bő negyed óra múlva teljesen egyszerre felsírt két csecsemő. Ginny és Hermione megkönnyebbülten rogytak vissza a párnáikra, míg az egyik nővér egymás mellé tolta az ágyaikat. Harry és Ron izgatottan várták, hogy végre kezükbe foghassák a fiaikat, majd mindketten odasétáltak velük szerelmükhöz, felöltek az ágyuk szélére, felsegítették párjukat, és együtt csodálták az apróságokat.

― Steven Weasley - vigyorgott Ron a kisbabára, akinek szikrázó kék szeme volt, mint az apjának, és pár göndör barna hajszála, akárcsak az anyjának, majd adott egy puszit Hermione fejére.

― Ti ezt így megbeszéltétek? - döbbent le Harry.

― Én is tudom, hogy fogjuk hívni - szólalt meg Ginny, és földöntúli boldogsággal figyelte a kisbabája minden egyes mozdulatát.

― Tényleg?

― Igen. Ő lesz a mi Jamesünk - mosolygott Ginny.

Harry, ahogy jobban szemügyre vette a csöppséget, ráismert apja barna szemeire, és a saját - szintén az apjától örökölt - koromfekete hajára.

― Úgy látszik mégiscsak sikerült - sóhajtott fel Harry, és szorosan magához húzta Ginnyt.

― Mi? - érdeklődött Ron, mivel a két nő el volt foglalva gyermekeikkel.

― A harc egy jobb életért - mondta Harry, és csatlakozott feleségéhez az ifjú James Potter csodálásában.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.