Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


34. fejezet-Omnia vincit amor et nos cedamus amori

2008.05.12
34

34. fejezet: Omnia vincit amor et nos cedamus amori

― Meg kell vizsgáltatnod magad! - szólt rá barátnőjére Hermione, aki egy kórházi ágy mellett állt, és egy fekete hajú férfi arcát törölgette egy nedves ronggyal.

― Nincs semmi bajom! - ellenkezett Ginny, de nem fordult el Harrytől.

― Malfoy több napig feküdt a gyengélkedőn, megfelelő kezelés mellett. Téged épp, hogy el tudtak látni. A kicsinek is lehet, hogy van valami baja!

― Nincs se neki, se nekem semmi bajom! Jól vagyunk! - kiáltott rá Ginny barátnőjére.

― Nyugodj meg! Nem tesz jót az idegesség!

― Hermione! Ne oktass ki, jó?! Pont elég, hogy öthónapos terhes vagyok, ahogy te is, csak veled ellentétben, az én vőlegényem épp a halálán van, és nem élnék túl még egy olyan hetet, mint legutóbb, ráadásul most nincs mivel visszahozni!

Ginny szeméből könnyek csordogáltak le az arcán, de nem törődött velük. Felült az ágy szélére, az ölébe húzta Harry fejét, és így folytatta előző munkáját. A kezén, arcán és más helyeken lévő sebeiből folyamatosan szivárgott a vér. Bár épp, hogy egy-egy csepp előbukkant percenként, a ruhája már tele volt vörös foltokkal. Maga miatt nem aggódott, csak Harryért és a kisfiukért. Tudta, hogy meg kellene vizsgáltatni, hogy jól van-e a baba, de arra a megállapításra jutott, hogy azt még túlélné, ha elvetélne, de Harry halálát nem. Már kevesebb, mint egy hónap van az esküvőig. Most nem fogja hagyni, hogy meghaljon. Nem mintha utána igen.

― Miss Weasley - érintette meg a vállát egy fiatal gyógyító. - Engedje, hogy megnézzem a babát. Nem kell eljönnie, maradhat így, csak egy kicsit engedje el Mr. Potter fejét.

Ginny végül belegyezve, lemászott az ágyról, felfeküdt egy másikra, és hagyta, hogy különböző varázslatokat mormoljanak rá, míg szemével Harryt szuggerálta.

― Úgy tűnik, a kicsivel minden rendben van, de ennie kell valamit, és a sérüléseit is el kell látni, különben baja eshet.

Ginny bólintott, és nekiállt enni, miközben egy nővér a sebeit kezdte kötözgetni. Harryére még a Szent mungói gyógyítók se tudtak mit ráolvasni, hogy elmúljon a folyamatos vérzés, amikor újra Hermione mentette meg a helyzetet. Mugli nyomókötést tettek a legtöbb sebre, ám a Harry tenyerén lévő apró vágásokkal, amiket minden bizonnyal szeletelés közben szerzett, nem tudtak mit kezdeni. Nem mondták ki, de mindenki tudta. Ha nem találnak valami gyógymódot nagyon gyorsan, el kell búcsúzniuk tőle, örökre. Hermione már az összes létező könyvtárat és könyvesboltot feltúrta, de semmi használható információt sem talált.

― Nem emlékszel mit mondott Bellatrix? - kérdezte tőle, mikor újra magukra hagyták őket.

― Nem nagyon. Mordont kéne megkérdezni. Ő állt ott.

― A memóriája nem épp a legjobb, így semmire se emlékszik. Persze azzal mentegetőzik, hogy nem oda figyelt, de... Mindegy.

― Annyit tudok csak, hogy latinul mondta. Semmi mást.

― Talán az emlékedből megtudhatnánk. Szerzek egy merengőt, és jövök!

Hermione rögtön eltűnt, de pár perccel később már újra visszatért kezében egy hatalmas kőtállal. Ginny kihúzta az emlékfonalat a halántékából, és a merengőbe vezette. Barátnője gondolkodás nélkül belemerítette a fejét, és mikor újra felnézett boldogan mosolygott.

― Megvan.

Az eddig Harry ágyától ki sem robbantható Ginny most amilyen gyorsan csak tudott, felpattant, írt egy levelet anyjának és Tonksnak, hogy jöjjenek be vigyázni Harryre, ő pedig Hermionéval az Abszol útra sietett. Az összes könyvesboltot végigjárták, de sehol sem hallottak még arról a varázsigéről, amit Bellatrix mondott Harryre. Már Ginny lelkesedése is teljesen megszűnt, mikor Hermione újabb ötlettel állt elő.

― Nézzük meg a Zsebpiszok közben!

― Én oda be nem teszem a lábamat!

― Ez az utolsó esélyünk! - érvelt Hermione.

― Jó, de ha nem találunk semmit, jössz egy nagy, tejszínhabos, csoki öntetes fagyival!

― Áll az alku! - rázott kezet Hermione és Ginny, majd az említett mellékutca felé vették az irányt.

― Jó napot! - köszönt udvariasan Hermione, mikor beléptek az első boltba. - Egy sötét varázslat után érdeklődnénk.

― Nem mondja - dörmögte az eladó.

― A varázsige, Brevis ipsa vita est, sed malis fit longior. - Az eladó olyan félelemmel nézett Hermionéra, mintha az minimum azt mondta volna, ő Voldemort, és mivel elárulta, most kínok kínjai közt fog meghalni.

― Szóval hallott róla! - kapott az alkalmon Ginny, és átvette az irányítást. - Mivel lehet gyógyítani?

― Az nem olyan egyszerű kisasszony. - A kezdeti gúnyt, most a megértés váltotta fel a koszos eladó hangjában.

― Nem érdekel, hogy milyen bonyolult, vagy veszélyes! - ragadta meg Ginny a férfi ingét. - A vőlegényem eszméletlenül fekszik a Mungóban, én pedig a gyerekével vagyok terhes! Ha nem mondja el, amit tud, inkább ne akarjon megismerni!

― Nyugodjon meg, elmondom, amit tudok, de az nem túl sok.

― Mire vár még? - türelmetlenkedett Ginny már kicsit távolabb az eladótól.

― Ennek a varázslatnak nem maradt fenn az ellenigéje. Maga a varázslat nagyon régről származik, és nagyon kevesen ismerik.

― Mi pont ismerünk valakit, aki ezen néhány ember közé tartozik - húzta el a száját Hermione.

― Mi van még? - kérdezte Ginny.

― A varázsige azt jelenti, az élet önmagában rövid, de a szenvedések meghosszabbítják.

― Nem túl bíztató - kommentálta Hermione.

― Mit lehet tenni ellene?

― Mint mondtam, a varázsige elveszett. Annyit tudunk csak róla, hogy a legnagyobb szenvedéseinek alanyát kell megkeresni, és vele kell elmondatni.

― Bíztató... Most honnan szedjem elő Voldemortot? - Az eladó halkan felnyögött a név hallatán.

― Majd elintézzük. A varázsigét kell megírnunk! - mondta Hermione, és az ajtó felé kezdte húzni Ginnyt. - Köszönjük szépen a segítséget! Viszontlátásra! - szólt még vissza az eladónak, majd becsukta az ajtót.

― Szegény ember - motyogta még az, de ezt már egyik nő se hallotta.

Visszasiettek a kórházba, felváltották Tonksot és Mrs. Weasleyt, majd nekiálltak kiagyalni valami normális igézetet. Ginny újból az ágyon ült, és Harry arcát törölgette, míg Hermione egy kisasztal előtt, egy halom gombóccá gyűrt pergamen között.

― Hogy hozzuk vissza Voldemortot? - kérdezte hirtelen Ginny.

― Fogalmam sincs - válaszolta szomorúan Hermione, és újra visszatemetkezett a gondolataiba.

Másnap a gyógyító újabb vizsgálatokat végzett el Harryn. Nem mondott semmit, csak hümmögve csóválta a fejét.

― Mi a baj? - rémült meg Ginny.

― A sebei már nem véreznek, a teste látszólag teljesen meggyógyult, mégis hatalmas sebeket jelez az egyik varázsige, amik jóval súlyosabbak, mint az összes felszíni sérülése együttesen.

― De hol vannak?

― A lelkében - válaszolta kimérten a fiatal gyógyító.

― Hát persze - csapott a homlokára Ginny, és leült egy székre. - Nem azok a sebek fájtak neki a legjobban, amiket Voldemort okozott neki. Igaz, megölte a szüleit, de rájuk nem emlékezett, nem tudta mit vesztett el. Siriust is meggyászolta, de mennyire lehet közel kerülni egy emberhez két év alatt, akit alig lát? Ellenben én rengeteg fájdalmat okoztam neki - fakadt ki, és újra záporozni kezdtek a könnyei.

― Hogyan? - ellenkezett Hermione. - Mindig boldogok voltatok.

― Igen, de miattam aggódott hatodév után. Látta, milyen roncs vagyok, de nem tudott mit tenni, mert nemhogy benne, de saját magamban se bíztam igazán. De inkább magamban kételkedtem, mint benne. Én nehezítettem meg az elválást. Miattam kellett felejtésátkot használnia, hogy egyáltalán el tudjon menni. Egyszer se látogattam meg, miután feléledt. Én utasítottam vissza először, amikor megkérte a kezemet. Tudta, hogy anyu mit csinált ősszel, és attól, hogy tudta, mennyire szeretnék kisbabát, ő még jobban szenvedett. Tegnap is. Ha nem rohanok ki azért, hogy segítsek neki, most nem lenne semmi baja! Akkor is miattam aggódott, és azért sebesült meg, mert fontosabb vagyok neki a saját életénél!

Ginny úgy sírt, mint eddig még egyszer sem. Hermione nyugtatóan ölelte magához, de nem tudott segíteni. Ginny mindig tudta, hogy sebeket ejt Harry lelkén és szívén, de nem gondolta volna, hogy ezek nem is olyan aprók. Nem hitte, hogy ennyire szereti, amiért saját magát okolta. Tudta, hogy bármit megtenne érte, de nem fogta fel a bármi jelentését. Hogy Harry tényleg gondolkodás nélkül áldozná fel magát. Igen, ő is így szerette, de ez számára annyira egyértelmű volt, mint, hogy kék az ég.

― Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki - suttogta Hermione.

― A szerelem... mindent... legyőz - boncolgatta Ginny a szavakat. - Hermione! - kiáltott fel, még mindig vörös szemekkel, de már sokkal vidámabban.

― Tessék? - értetlenkedett barátnője.

― Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki! Nem érted? Megvan a varázsige! Le kell fordítani latinra, és megvan! Itt vagyok én is! Minden kész, hogy meggyógyítsuk!

Ginny olyan lendülettel vetette magát barátnője nyakába, hogy az kis híján, a padlón kötött ki. Gyorsan lefordították a mondatot, írtak McGalagonynak, Remusnak, Tonksnak és Ronnak, majd vártak, míg mind a négy említett megérkezik. Az első hárommal átbeszélték a dolgokat, és egyetértettek abban, hogy ez lehet a legjobb, amit kitalálhattak. Ron fel-le rohangált a szobában, ujjait törögetve.

― Akkor kezdjünk neki - vett egy nagy levegőt Ginny, előhúzta a pálcáját, és Harry mellé lépett. - Omnia vincit amor et nos cedamus amori.

A levegőt gyereksírás és kacaj töltötte be. Fehéres kör rajzolódott ki Ginny szíve körül, és a hasán egy sokkal kisebb. Mindenki ámulattal nézte a jelenetet. Sejtelmük se volt róla, hogy mi fog történni, de nem volt választási lehetőségük. Ginny kicsit felemelkedett a földről, csak pár centire, majd élettelenül a padlóra esett. Ezzel egy időben Harry sebei kezdtek összeforrni, és újra eltűnni.

― Hugi! - kezdte pofozgatni Ron Ginnyt, de meg se moccant.

Az éppen befutó gyógyító utat tört magának, és letérdelt a földön kitekeredett tagokkal heverő Ginnyhez.

― Segítsen felemelni! - fordult Ronhoz, aki amint hozzáért húga karjához, vissza is ejtette. - Mi baja? - értetlenkedett a gyógyító.

― Az előbb még nem volt pulzusa - erősködött Ron.

― Tessék?

― Mondom nem-volt-pul-zu-sa - szótagolta lassan Ron, mintha egy dilissel beszélne.

― Az, hogy lehet? - nézett össze mindenki.

― A baba megmentette - mondta Tonks nyugodtan

― Mi? - kiáltott fel egyszerre mindenki.

― Most mit vártok tőle? Ilyen szülők után csodálom, hogy csak ennyit tett.

― Már értem - gondolkodott el Hermione kicsit. - A varázsigét ugye annak kellett elmondania, aki a legnagyobb fájdalmat okozta Harrynek. A lényege valószínűleg az, hogy büntetésképpen meg kell halnia. De mivel ártatlan életet nem vehet el, márpedig ha Ginny meghal, akkor a kisbaba is, semlegesíti egymást a két szabály. Azért is hallottuk a sírást és a nevetést. Sírt, mert meghalt az anyja, de nevetett, mert az apja meggyógyult.

― Mondasz valamit - hümmögött Remus.

― Én megmondtam! - ujjongott boldogan Tonks, már amennyire a hasa engedte.

― Dora! - kiáltott fel rémülten Mrs. Weasley. - A baba! - mutatott a fiatal boszorkány alá.

Remus úgy elsápadt, ahogy még telihold környékén se szokott. A gyógyító, aki még mindig Ginnyt vizsgálta rögtön felmérte a helyzetet, és egy ágyra fektetve, elsietett Tonksszal egy másik kórterembe. Őket némi lökődés után Remus követte, aki még nem fogta fel, mi folyik körülötte. Ginny és Harry mellett ott maradt Hermione és Ron, míg a többiek a kis menethez csatlakoztak, ami csak a következő helyiségbe ment. A falak nem voltak valami vastagok ezen a részen, így minden egyes lélegzetvételt hallottak a szomszédból. Azt a koppanást is, amit Remus feje váltott ki, mikor üdvözölte a kőpadlót.

― Remélem, te nem akarsz majd elájulni - mosolygott Hermione Ronra.

― Be se megyek - mondta Ron.

― Tessék? - hördült föl Hermione. - Miért nem? Én azt szeretném, ha majd velem lennél.

― Nem bírom a vért, ahogy Remus sem - grimaszolt Ron.

― Remus a sokk miatt ájult el, nem pedig a vér miatt - ellenkezett Hermione, de hangjában inkább a csalódottság hallatszott, mint a düh.

― Jó - karolta át menyasszonya vállát Ron. - Bemegyek, de nem ígérek semmit.

Hermione lágy csókot adott vőlegényének, majd újra a kiszűrődő hangokat figyelték. Remust gyorsan magához térítették, és nem csak az ájultságból, mert már az ő hangját is hallani lehetett, ahogy Tonksot nyugtatja. Nem kellett sok idő, és hangos gyerekbőgés töltötte be a folyosót. Pár perc múlva Remus nyitotta ki Harryék kórtermének ajtaját, karjában egy apró kisbabával. Hermione, mintha könyvet látna, rohant oda csillogó szemmel. A kis jövevénynek pár tincs haja volt, de az mind különböző színű és folyamatosan változó. Úgy festett, mint egy szivárvány.

― Jaj, de aranyos - gügyögött Hermione. - Mi a neve? - kérdezte Remustól, de nem vette le a tekintetét a kicsiről.

― Christopher Lupin - mosolygott büszkén Remus.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.