Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. fejezet-Vallomások

2008.05.12
19

19. fejezet: Vallomások

Ron másnap pontosan délben megjelent a szobában. Hozott magával pár ruhát Ginnynek, hogy húgának ne hálóingben kelljen hazamennie. Mikor belépett az ajtón egy oly jól ismert jelenet fogadta. Ginny Harry mellett feküdt a kórházi ágyban, és aludt. Ron hagyta őket, és Hermione ágya mellé lépett. Leült a mellette álló székre, és gyengéden simogatni kezdte a lány kézfejét. Halk nyöszörgést hallott a másik ágy felőle. Ginny tápászkodott fel, és mászott le az ágyról. Álmosan a hajába túrt, és a szobában lévő mosdóhoz lépett. Leöblítette az arcát, majd körülnézett.

― Szia, Ron! - köszönt Ginny, majd nagyot ásított.

― Szia! Jól vagy?

― Remekül.

― Hoztam neked pár ruhát - nyújtott húga felé egy zacskót.

― Kösz.

― Minden rendben van? - aggódott Ron húga csendessége miatt.

― Ühüm!

Ginny nem akarta elmesélni az éjjel történteket, mert biztos volt benne, hogy kezeltetni akarnák idegösszeroppanással. Még ő maga is azt hitte, hogy álmodott, míg meg nem találta Harry ujjai között azt a néhány kihullott vörös hajszálat. Elvette a táskát, és elment átöltözni. Mikor visszatért, Ron még mindig Hermione ágya mellett ült.

― Anyu otthon vár az ebéddel. Remus visszatartotta őket, hogy ne jöjjenek be. Majd este érkeznek, amikor várható Harryék felébredése.

― Jó.

Ron Ginny távozása után is ugyanott maradt. Csak figyelte Hermione nyugodt arcát, és reménykedett, hogy semmi baja nem lesz a nőnek. Estefelé megjelent Remus, hogy a családja lent vár az étteremben. A férfi bátorítóan veregette meg Ron vállát.

― Minden rendben lesz - mosolygott rá, és kilépett a szobából.

Éjfélkor lassú mocorgással felébredt Harry és Hermione is. Utóbbit szorosan magához ölelte, és apró csókokkal borította be a nő arcát. Harry csak a plafont nézte. Mikor Ron odalépett hozzá, csak ránézett barátjára, de semmi egyebet nem tett. Ron bizonytalanul tekintett a szintén tanácstalan Hermionéra.

― Szólok anyáéknak - mondta végül, és patrónusát leküldte az étterembe.

A kórház földszintjén lévő ebédlőben idegesen tördelte kezét Mrs. Weasley, mikor Ron pumája megjelent az asztal előtt.

― Sajnálom - mondta szomorúan az állat Ron hangján, és hasonló arckifejezést is öltött, már amennyire egy puma tud szomorú lenni. Nagy levegőt vett, és folytatta. - Felébredt.

A következő pillanatban egy pohár röpült át a puma fején megszüntetve a varázslatot.

― Csak kerüljön a kezeim közé - füstölgött Mrs. Weasley, aki már Harry nevét ott látta a fehér sírkövön a szüleié alatt. Dühösen felpattant, és a lépcsők felé sietett mögötte a többi Weasleyvel, Remusszal és Tonksszal. Mire elérték a kórtermet Mrs. Weasleyben már semmilyen harag sem lángolt fiával szemben, csak a mérhetetlen aggodalom Harryért. Mikor beléptek a szobába meglátták az ágyon fekvő unott Harryt, és a nővérrel vitatkozó Hermionét.

― Hagyjon már békén, jól vagyok! - és bal kezével a belépőknek intett, de ekkor óriási fájdalom nyílalt az oldalába. - A ... - kezdett magában szitkozódni, és gyorsan felrántotta a pólóját a hasán, aminek a felső részén, bal oldalt egy húszcentis seb ontotta a vért.

Ronnak nem sok kellett ahhoz, hogy ott helyben elájuljon. Hermione leült az ágyra, rászegezte pálcáját a sebre, amiből apró lángok ugrottak elő, és égették össze a bőrt. Arca megfeszült, de nem hagyta el a száját egyetlen szisszenés sem. Látszott, hogy nem először csinálja. Harry most először érdeklődött valami iránt, és ült fel az ágyban.

― Hermione - szólt oda a neki háttal ülő nőnek -, had csináljam meg!

― Nem lehet. Túl gyenge vagy - mondta kimerülten Hermione. - Belehalhatsz a varázslatba.

― Nem érdekel. Múltkor az volt a kifogás, hogy tartogassam az erőmet a végső harcra.

― Ha megerősödtél, megcsinálhatod. Ígérem! Addig ez kitart.

― Elmondanátok, hogy mikor volt mindez? - tért magához először Ron a döbbenetből. - És miért?

― Amikor a horcruxos bájitalt főztem. Mért szerinted miből készül? Sisakvirágból meg sárkányvérből?

― Te hagytad, hogy fölmetélje magát? - kiabált Ron imént felébredt barátjára.

― Úgy jött oda hozzám, hogy kell a vérem. Akkor már rég benne volt a húsa - mondta kicsit unottan Harry. Látszott rajta, hogy nem túlzottan csigázza fel a tudat, hogy újra él.

― A micsodád? - hűlt el Ron, és barátnőjére nézett.

― Na ezért nem szóltam neked - válaszolt csípősen Hermione.

― De hát miért nem az enyém? - kérdezte Ron.

― Pont azért, amiért azt szeretnéd, hogy téged vágjalak fel. Féltettelek.

― És miért csak Harry tudja beforrasztani a sebet?

― Mert ő áll legközelebb a horcruxok készítőjéhez.

― Mázli, hogy mondjuk nem Bellatrix - húzta el a száját Ron.

Mrs. Weasley most Harryhez rohant, és a tiltakozása ellenére visszanyomta az ágyba.

― Neked pihenned kell, kis drágám! - fontoskodott Mrs. Weasley az ágy körül. Megigazította Harry párnáját, betakarta a takarójával, és biztosított a férfit, hogy minden nap hoz neki finom ebédet, mert nagyon sovány. Az asszonyság után mindenki odament Harryhez, és vagy megveregette a vállát, vagy egy puszit nyomott az arcára.

Nem maradtak sokáig, mivel mindenki fáradt volt az egész napi izgalomtól. Harry egyedül maradt a gondolataival. Nem nagyon értette, hogy kerül újra ide, hiszen meghalt. Tudta. Látta a zöld fénycsóvát, és utána azon a szép réten a fa alatt meglátogatta Dumbledore is. Azt mondta neki, hogy nem maradhat itt, mert még nem végezte el teljesen a feladatát. ˝De hiszen Voldemort halott.˝ - értetlenkedett Harry. Nem mondta meg az öreg varázsló sem, hogy mi vár még rá, de őt nem érdekelte. Találkozni akart a szüleivel, a keresztapjával és Cedric-kel. Erre most él, és mindenki elvárja tőle, hogy ennek örüljön. Nem akart aludni, de végül mégis elnyomta az álom. Álmában egy vörös hajú nőt látott maga előtt, ahogy ott ül az ágya szélén, és mosolyog rá. Fehér ruhában volt, és a feje fölött mintha egy glória ragyogott volna. Nem beszélt hozzá, csak kicsit hitetlenkedve mosolygott rá. Nagyon hasonlított az anyjára, majd lassan homályosodni kezdett a kép, és felébredt. Reggel volt, és az ágya körül Ron, Hermione és Remus ült. Ő is feltornászta magát.

― Jó reggelt! - mosolygott rá Remus.

― Szia! - köszönt egyszerre két barátja, akik egymás kezét fogták.

― Hogy vagy? - kérdezte Remus.

― Szarul - mondta Harry. ˝Nincs értelme hazudni.˝

― Mi a baj? - kérdezte ijedten Hermione.

― Nem akarok itt lenni - hajtotta le a fejét Harry. Remus szomorúan kezdte a padlót nézni. - Engem visszavárnak - kezdett bele Harry az álma mesélésébe. - Meglátogatott egy angyal. Olyan volt, mint anyu.

― Azt mondta, hogy menj vissza? - döbbent meg Hermione.

― Nem, de érzem, hogy ezt szeretné.

― Mit csinált? - kérdezte Ron.

― Itt ült az ágyam szélén, és mosolygott.

Ron és Remus kérdőn néztek össze. Mindkettőjüknek volt egy tippje az angyal kilétéről, de nem merték megerősíteni egymást.

― Értsétek meg, nekem már nincs itt feladatom - nézett újra barátaira Harry.

― De van! - csattant fel Hermione.

― Mi?

― Mi itt vagyunk. Mindig kiálltál mellettünk, és mi is melletted. Most mért nem? - Majdnem elszólta magát.

― De ti tudtok boldogulni magatok is. Nekem csak szenvedés itt lenni.

― Mért mondasz ilyeneket? - kezdtek folyni Hermione könnyei.

― Ez az igazság. Biztos nehéz volt, hogy elmentem, de nekem úgy volt jobb.

― A szüleid nem ezt szeretnék - szólt közbe Remus még mindig a lábát nézve.

― Honnan tudod? - fordult kicsit vádlón a férfihoz. - Találkoztál velük?

― És te? - nézett Remus Harryre. Nem akarta feltárni a felélesztésének ötletét. Még nem.

― Nem leszek öngyilkos - mondta Harry visszafordulva Ron és Hermione felé. - De ne várjátok el, hogy az legyek, aki voltam.

― Miért? - kérdezte Ron.

― Mert az a Harry meghalt Voldemorttal együtt. Azért voltam az, aki, mert tudtam, hogy mi a sorsom, hogy mit kell elvégeznem. Értsetek meg, kérlek - nézett barátai szemébe, akik nem akartak hinni a fülüknek.

― Nem, nem értelek meg! - pattant fel Ron. - Mindent elfelejtettél, amit együtt csináltunk?

― Mind azért volt, hogy megállítsuk Voldemortot.

― Ó, igen? A barátságunk is? - nézett vádlón Ron Harryre.

― Nem, az nem.

― Akkor? Nem jelentünk neked semmit? Tudod mit, ne válaszolj! - előzte meg Harryt Ron. - Tévedtem veled kapcsolatban, ha ez számít neked valamit. Azt hittem mindig együtt leszünk. Mi hárman. - és kiment a szobából.

Nyomasztó csönd telepedett a szobára, amit se Hermione, se Remus nem tudott megtörni. Végül felálltak, és elmentek. Mrs. Weasley behozta neki délben az ígért ebédet, de Harry viselkedésétől ő is kiborult, de Ginnyt senki sem múlta felül. Mivel be nem mehetett a kórházba, ezért mindenkit kifaggatott, amint meglátott. A hírek rosszabbak voltak, mint várta. Tudta, hogy Harry nem fog emlékezni az éjjeli kis kalandjukra, de azt nem hitte, hogy ennyire nem érdekli semmi.

***

― Állandóan azzal az angyallal jön - csóválta a fejét Hermione, a közös szobájukban a Grimmauld téren pár héttel később.

― Ezt nem bírom - mondta Ginny. Eddig még a legjobb barátnőjének sem mesélt semmit, de ez már sok volt neki. - Én voltam az az angyal - emelte fel fejét, és nézett a vele szemben ülő Hermionéra. - Amikor első éjszaka vele voltam a Mungóban, énekeltem neki. Tudod, azt a régi mugli számot, amit meséltem, és megszólalt a fejemben. Azt mondta, van tíz perce. Visszakapta akkorra az emlékeit. Nem tudom honnan, és kitől, de az volt, aki elment három éve. Azt mondta, visszajön és olyan lesz, mint rég - szipogott Ginny.

Hermione bátorítóan ölelte át barátnőjét. Nem értette ezt a tíz percet, de hát azt a kis megjegyzést se vette észre a lap alján, ami a felejtésbűbájhoz tartozott, ami segítségével újra él a Kis Túlélő, még ha nem is teljesen önmaga. Ezek után már nem tudott csodálkozni, csak sajnálni. Sajnálni a legjobb barátnőjét, aki tétlenül ül, és nem tehet semmit, sajnálni Harryt, aki nem tudja, hogy mennyire megvisel az valakit, amit mond. Egyet tudott. Minél előbb olyan állapotba kell hozni Harryt, hogy elvégezhessék az emlékek visszaadását. Ha ez megtörténik utána már nem lesz semmi gond. Csak hogy ezt elérni, nagyon nehéz volt. Folyamatosan cserélték egymást Harry ágya mellett. Mindig volt valaki a fiú mellet éjjel-nappal, de az egyáltalán nem akart jobb kedvre derülni. Mrs. Weasley már nyugtató bájitalokon tengette mindennapjait, pedig csak az ebédet vitte be a Mungóba minden nap. Ez a néhány perc is kiborította annyira, hogy Madam Pomfrey majdnem beküldte az ispotályba nyugtatóterápiára.

Pár hónappal később Mr. Weasley és Kingsley bementek kifaggatni Harryt. Próbálták addig húzni a dolgot, amíg csak lehetett, de mivel szinte semmi változás nem volt az állapotán, nem halasztották tovább a dolgot. Scrimgeour persze Harry halála után önként lemondott, és átadta Mr. Weasleynek az irányítást.

― De hát miért nem ugrottál el az átok elől? - kérdezte Kingsley.

― Lebénított valaki hátulról.

― Tessék? - döbbent meg mindkét férfi.

― Nem sóbálványátok volt, de nem tudtam mozogni. Fogalmam sincs, hogy ki feküdt mögöttem, de az biztos, hogy nagyon szerette az urát, és hallotta az utolsó szavait.

― Bellatrix - nézett össze Mr. Weasley és Kingsley.

― Az a boszorkány magánál volt, amikor Seamus és Dean elvitték.

― Lehet - vonta meg a vállát Harry. Nem túlzottan érdekelte a dolog.

― Az Azkabanban van - informálta Mr. Weasley Harryt. - Olyan bűbájokkal láttuk el a tornyot, hogy senki sem tud megszökni.

― Múltkor is ezt mondták, aztán megszökött az ifjabb Barty Kupor, Sirius és kismillió halálfaló.

― De ezeket a bűbájokat Kingsley és én állítottuk fel, és senki sem tud róluk. Remus engedelmével átnéztünk pár könyvet a Tekergők Terméből is, és azokat is alkalmaztuk. Persze vannak őrök is, de azok álcázóbűbájjal vannak védve a raboktól.

― Aha - mondta Harry unottan. - Van még valami kérdés?

― Perselus mindent elmondott, arról hogy mit csinált, így most McGalagonnyal tárgyal az iskolai állásáról, de azt mondta, hogy nem nagyon szeretne tanítani, vagy legfeljebb Lumpsluckot helyettesíteni. - Harry bólintott.

― Akkor mi megyünk is. Gyógyulj meg! - mosolygott rá a két férfi, és távozott.

Ron még nem érkezett meg, így egyedül feküdt a szobában, és újra a gondolataiba mélyedt. Egy szabad pillanata sem volt, mert mindenki őt akarta felhizlalni, felvidítani, vagy épp felpofozni egy gúnyos megjegyzés után. Eszébe se jutott, hogy Ginny mért nem jött be hozzá egyszer sem. Nem érdekelte, hogy ki van ott, mert mindenki zavarta. Csak az angyalra tudott gondolni, hogy az várja valahol. Hermione megváltozott. Ő volt az egyedüli, akit Harry valamilyen szinten szívesen látott. Nem nyaggatta annyira, mint a többiek, hanem inkább kérlelte. Látta rajta, hogy mennyire elszomorítja a helyzet, de nem adta fel, hogy egy kis életkedvet leheljen belé. Harry hálás volt neki, de nem sokkal bánt vele kedvesebben, mint másokkal. Nem haragudott rájuk, amiért visszahozták, hiszen ők csak jót akartak neki, de azért többször az orruk alá dörgölte, hogy nem kellett volna. Senki sem beszélt neki arról, hogy hogy tudták feléleszteni, de őt ez nem is érdekelte, csak a magánya, és az, hogy nem tudja, mit kezd a maradék éveivel.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.