Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


18. fejezet-Tíz perc

2008.05.12
18

18. fejezet: Tíz perc

Ron lábai ernyedten csuklottak össze, és leült a nővér által odabűvölt székre. Ez sok volt neki. A barátnője ott fekszik, ki tudja milyen állapotban, és apró csövön folyik ki a vére, most meg azt mondják, a legjobb barátja, akit a szeme láttára talált el egy gyilkos átok, él. Azt se értette, Harry hogy került ide, hiszen Ginny nem mozdult el mellőle. Erősen megrázta a fejét. ˝Biztosan álmodok.˝ De nem, mikor kinyitotta a szemét, ugyanott volt.

― Remus, elmagyaráznád, mi a fene folyik itt? - fordult végül a húgát támasztó férfihoz, aki a nőt egy támlás székbe ültette.

― Tegnap éjjel furcsát álmodtam. Egy mesebeli réten álltam, előttem Lily és James, mögöttük egy hatalmas hegy, amiben egy vasráccsal elzárt alagút volt. James beszélt. Azt mondta, Harry ott van az alagút másik végén, de nem jöhet át, amíg nem kapja vissza az emlékeit. Egy napom van arra, hogy kicseréljem a vérét, és visszahozzam az élők közé, különben örökre ott marad tudatlanul a hegy másik oldalán.

― De mért Hermione adja a vérét?

― Mert neki van ugyanolyan, mint Harrynek, és mert teljes szívéből szerette. Emellett kellett még valaki a közel állt hozzá, a legközelebb, és valami olyat kell csinálnia, amiről egy közös pillanat juthat eszükbe.

― De hát nem emlékszik Ginnyre.

― Én sem értem, de James elég egyértelműen Lilyre bökött a szemével.

― Soha sem hallottam azt a dalt, amit dúdoltál - fordult Ron most a húgához.

― Én is csak kétszer. Harry dúdolta, amikor visszajöttetek három éve a Roxfortból, és nála aludtam, meg amikor itt voltam vele a Mungóban. Úgy éreztem mintha nem lenne semmi rossz a világban. Olyan, mint a dementorok hatása, csak persze fordítva. - Remus mosolyogva bólogatott. - Te ismered? - döbbent meg Ginny.

― Persze. Lily énekelte Harrynek, még amikor kicsi volt.

Mint megtudták Hermione és Harry csak másnap fog felébredni. A gyógyító és a nővér eltávolították a tűket és csöveket, majd beforrasztották a sebeket. Ginny kikönyörögte, hogy had ő maradjon ott.

― Majd én virrasztok, hozzászoktam a három év alatt - ellenkezett Ron.

― Nem erről van szó, hanem arról, hogy én nem láthatom addig, amíg vissza nem kapja az emlékeit, mert nem tudnék uralkodni az érzelmeimen.

― Felébred és visszakapja. Egy éjszakát csak kibírsz...

― Én nem hinném, hogy ilyen gyorsan menne - vágott közbe Remus. - Túl gyenge a szervezete még ahhoz, hogy ilyesmivel terheljük. Nem tudom mikorra épül fel annyira, hogy elvégezhessük a beavatkozást, de ez nagyrészt tőle függ, és amennyire elmeséltétek milyen volt a csata előtt, nem hinném, hogy nagyon erőlködni fog a felépülése miatt. Úgy érzi nincs miért élni. A sorsát bevégezte, és mivel nem emlékszik a Ginny iránt táplált érzéseire, nem mondhatjuk neki azt, hogy itt van neki ő. A barátait meg nem fogja annyira fontosnak tartani. Az a baj, hogy elég erős megérzésem van arra, nem örül, hogy visszahoztuk - csóválta szomorúan Remus a fejét. - Maradjon vele Ginny, mert most nem kockáztatja a lebukást, viszont ha utána jön be, felébredhet akár az ajtónyílásra is.

― Rendben - egyezett bele Ron -, de holnap délben jövök és leváltalak.

Ginny bólintott, majd Remus és Ron után a gyógyító és a nővér is elment. Lekapcsolta a lámpát, csak egy olvasólámpa világított Harry ágya mellett. Visszaült az ágya szélére. Sokáig csak nézte a most sokkal élettel telibb arcot, és a férfi egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát. Alig mert hinni a szemének. Harry él, itt fekszik az ágyon, és mégsem tudott boldog lenni. Érezte, még sokat fog szenvedni a férfi miatt, hiszen az még mindig nem emlékszik semmire vele kapcsolatban. Valahogy el kell érniük, hogy egyen és visszatérjen az ereje. Ha ezt nem sikerül elérniük, semmi esélyük. Az a bűbáj mentette meg az életét, ami akár a halálát is okozhatta volna. Most pedig rajtuk áll, vagy bukik a dolog. Nem mert reménykedni abban, hogy egyszer Harry visszatér, de most itt van, és mégis olyan, mintha nem is lenne. Eszébe jutott egy dal, aminek a lélekállapotát remélte, soha nem kell átélni, most mégis ezt kezdte énekelni.

˝Visszahoz egy régi perc,
Megidéz egy fénykép,
Míg csak élnem kell,
Sose lesz másképp.
Ugyanaz a fájdalom,
Ugyanaz az érzés,
Az a búcsú szó,
Amivel elmész.

Nem számít, hogy hány év messzeség,
Az a perc ma se múlt el még.˝

Most először figyelt igazán arra, hogy miről énekel. Ez volt az a dal, ami kifejezte az érzelmeit, a bánatát. Harry kezét a sajátjai között tartotta, és a férfi arcát nézte.

˝Teli voltunk élettel,
Szabad volt a szívünk,
És én úgy hittem,
Sose kell félnünk,
Hova lett a boldogság?
Hova a sok álom?
És ami nincsen már,
Miért kell, hogy fájjon?

Nem számít, hogy hány év messzeség,
Az a perc ma se múlt el még.

Itt az éjjel és Te nem vagy már velem,
Hogy fogd a két kezem, úgy, mint régen.
És ha hívlak, tudom, senki nem felel,
Csak egy elfelejtett dal sír a szélben.˝

Harry megszorította a kezét. Csak egy pillanatra, de érezte, hogy nem csak simul az övéihez, hanem fogódzkodik bele. ˝Biztosan képzelődök. Túl fáradt vagyok már.˝ - mondogatta magának, és tovább énekelt.

˝Visszahoz egy régi perc,
Megidéz egy fénykép,
Amíg csak élnem kell,
Sose lesz másképp.

Nem számít, hogy hány év messzeség,
Az a perc ma se múlt el még.

Itt az éjjel és Te nem vagy már velem,
Hogy fogd a két kezem, úgy, mint régen.
És ha hívlak, tudom, senki nem felel,
Csak egy elfelejtett dal sír a szélben.˝

― Én itt vagyok veled - hallotta Harry hangját a fejében, és megszorította a kezét.

― Én teljesen megőrültem - gondolta, mire egy halk nevetést hallott.

― Nem őrültél meg. Tényleg beszélek hozzád. Tudod gyakoroltam a legilimenciát, de ez most nem fontos. Olyan jó újra magam mellett éreznem téged, és hallani a hangod.

― Hiszen te nem is emlékszel rám - gondolta Ginny döbbenten.

― A bűbáj? Hát nem tudom. Furcsa volt, hogy az előbb megrohant egy csomó emlék és érzés, majd egy hang azt mondta, hogy van tíz percem. Szeretném kihasználni.

― Nyisd ki a szemed! - kérte Ginny még mindig gondolatban.

― Nem tudom, nem megy.

Ginny odahajolt a férfi arca fölé, és adott mindkét szemére egy-egy apró puszit. Amint felemelte a fejét két csillogó zöld szempár nézett vissza rá. Bár Harry maga sokat változott külsőleg a három év nélkülözés alatt, a szeme ugyanaz maradt. Erős karokat érzett a nyaka körül, amik egyre húzzák vissza. Nem beszéltek, hiszen mindent értettek. Van tíz boldog percük.

Harry lágyan ízlelte újra Ginny ajkait. Tudta, hogy ez fog neki a legjobban hiányozni. Most itt van élete szerelme, és tíz perce arra, hogy minél többet magába szívjon a nőből. Rég nem látta, de ez csak szépítette. A haja hosszabb lett és kicsit hullámosabb, de ezen kívül minden ugyanolyan maradt rajta. Ugyanaz az illat, ugyanaz a bársonyos bőr. Már teljesen a mellkasán feküdt Ginny, és ugyanolyan szelíden csókolta, ahogy elkezdte. Nem érzett szenvedélyt, vagy vágyat, csak boldogságot, hogy újra a karjaiban van.

Ginny egyik kezével Harry hajába túrt, amit nemrég még ő vágott le, a másik pedig a férfi mellkasán nyugodott. Nem tudott volna elszabadulni, mert Harry jobbja a nyakán volt, és merült el a vörös fürtjeiben, míg a bal keze a derekától a csípőjéig keresztezte a hátát, de nem is akart menekülni, csak még inkább beleolvadni. Ilyenkor egynek érezték magukat. Egy test, egy lélek.

― Lassan mennem kell - üzente Harry gondolatban.

― Ne, maradj! Kérlek! - fonta Ginny mindkét karját a férfi köré.

― Visszajövök, ígérem. Tudom, hogy sok mindent nem tudtam teljesíteni, amire a szavamat adtam, de ez más. Nem veszíthetlek el még egyszer. Azt nem élném túl. Arra kérlek, fejezd még be a dalt, amit énekeltél.

― De olyan szomorú - ellenkezett Ginny.

― Te is az vagy. Tudom. Érzem. Mindig bennem éltél, bármilyen varázslattal is felejtettelek el. - Gyengéden eltolta magától a nőt, és mélyen a szemébe nézett az éjjeli lámpa halvány fényénél. - Többet nem hagylak magadra - mondta most hangosan Harry. - Szeretlek! - majd újabb csókot adott Ginnynek, de azt már nem tudta befejezni. Lassan visszamerült abba az állapotba, ahonnan az imént Ginny dala kiemelte.

Harry már nem csókolta, és kezei sem ölelték, csak ott feküdt a hátán. Megnézte a férfi újra nyugodt arcát, amin semmi sem mutatta a nemrég történteket. A szemeit újra a szemhéja takarta el Ginny elől. Lerúgta a papucsát, és átmászva Harryn befeküdt a bal oldalára. A kezei még mindig körülötte voltak. Óvatosan megigazította őket, nehogy rájuk feküdjön, majd halkan, hogy csak Harry hallja tovább énekelt.

˝Hány év múlt el,
És még mennyi kell,
Ahhoz, hogy újra kezdjem el.

Itt az éjjel és Te nem vagy már velem,
Hogy fogd a két kezem, úgy, mint régen.
És ha hívlak, tudom, senki nem felel,
Csak egy elfelejtett dal sír a szélben.˝

― Jó éjszakát, és szép álmokat! - adott egy puszit a férfi homlokára, majd ő is álomra hajtotta a fejét a fehér kórterem komor falai között, de már rég nem itt volt. A lelke messze szárnyalt egy szebb és jobb világban Harryvel.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.