Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


14. fejezet-És elfoglalja helyét a hősök között

2008.05.12
14

14. fejezet: És elfoglalja helyét a hősök között

Harryt és Voldemortot egységes búra védte meg a küldő átkoktól. Mikor már alig volt magánál öt halálfaló, újak érkeztek. Egy órával később megjelent a Naginis csoport hét tagja, és Neville feltartott hüvelykujjal jelezte, sikerrel jártak. Újult erővel kezdték ritkítani a csuklyás alakokat, csak amíg belőlük állandóan újak jöttek, addig nekik nem volt utánpótlásuk. Már órák óta harcoltak, és kezdett a mérleg Voldemort javára dőlni, mikor újabb kis csoport jelent meg a réten. McGalagony állt ott körülötte ismerősökkel. Lumpsluck, Flitwick, Bimba, Madam Pomfrey és más roxforti tanárok előreszegezett pálcával keresték a mozgó célpontokat. ˝Talán van még remény.˝ - derült fel Hermione, és leterítette akkori ellenfelét. Alig telt be volt tanárai látványával, mikor újabb emberek tűntek fel. Nagy meglepetésére a csapatot Seamus Finnigan vezette. Ott állt mellette Dean, Cho, és majdnem az összes DS tag, még Zacharias Smith is.

― Ginny szólt, hogy nem ártana egy kis segítség! - kiabált oda Seamus Hermione-nak. ˝Sejthettem volna, hogy Ginny nem fog ott ülni a Black-kúriában, és robbantós snapszlit játszani Fredékkel.˝

A nap már lassan eltűnt a fák mögött, mikor nem jött újabb halálfaló-utánpótlás. Egy röpke óra alatt elintézték a nagyobb tömeget, és már csak Bellatrix Leastrange, Draco Malfoy és pár ügyesebb fekete köpenyes alak küzdött, fejenként öt emberrel. Nem csak az ellenséget érték a csapások. Hermione látta, hogy közülük is jó páran hiányoznak. Legtöbb társának sikerült a főhadiszállásra hoppanálnia, aki pedig ájultan hevert a fűben, azt Dean és Seamus vitte el. Hermione odament Harry mellé, legalábbis, amíg a búra engedte.

― Harry - szólította meg barátját. - Vége. Már csak rajtad múlik, mi lesz a világ sorsa. Képes vagy rá! - bíztatta a férfit, de az nem válaszolt. - Emlékszel azokra a boldog pillanatokra, amiket együtt töltöttünk el? - lassan beszélt. Furcsa csend ütötte meg a fülét, és mikor körülnézett nem látott harcolókat, csak földön vonagló halálfalókat és várakozó tekintetű varázslókat. Ron lépett mellé, és fogta meg a kezét.

― Mi itt vagyunk neked - szólalt meg a vörös hajú férfi. - Akármi is történjen, mi veled leszünk.

― Harry! - kiáltott rá Hermione félig zokogva. - Nem azért kockáztattam miattad az életemet három évig, hogy most feladd!

― Dumbledore bízik magában - mondta furcsán, kedves hangon McGalagony professzor Ron mellől.

― És a szüleid is, Siriusszal együtt - lépett most Hermione mellé Remus.

― Nem azért haltak meg, hogy most harc nélkül feladd - állt meg a búra előtt Neville is.

― Remek varázsló vagy, Harry - szólt csendesen Cho.

― Mindig irigyeltelek - vallotta be Seamus.

― Sohasem hagytál magunkra - mondta Luna.

Lassan az egész búrát körbevették emberek, akik egymás kezét fogták.

― Megmutattad, milyen azért harcolni, ami a sorsunk - zárta be a kört Tonks megfogva Remus kezét. - És megtanítottál azért harcolni, ami a végzetünk - mosolygott a mellette álló férfira.

― Mi szeretünk téged! - fakadt ki Hermione.

― Milyen megható - gúnyolódott Voldemort.

― Az - mondta elszántan Harry, és valami fellobbant a szemében, ami eddig nem volt ott.

― Szánalmas vagy, Harry Potter.

― Azért, mert olyanok vesznek körül, akik hűségesebbek a halálfalóidnál? Mert azok.

― Az első adandó alkalommal elfutnak.

― Nagyot tévedsz. Senkit sem hívtam azok közül, akik itt vannak, és ezt te is tudod.

― Gyenge vagy, akárhányan is állnak mögötted.

― Ó, igen? Öt éve is ezt mondtad, amikor hatan álltunk szembe a halálfalóiddal és veled. Érdekes módon, te futamodtál meg, nem pedig mi.

― De meghalt a keresztapád - mosolygott kárörvendően Voldemort.

― Igen, és pont ezért fogok én győzni, és nem te. Akit csak tudtál, megöltél mellettem. Túl sokan adták értem az életüket. Görcsösen próbáltál mindenkit elszakítani tőle, de ezzel csak magadnak ártottál.

― Valóban? Az emlékeid is ezt mondják?

Voldemort beleolvadt Harrybe. A fiatal varázsló térde megrogyott, de nem esett össze. Fejében boldog emlékek cikáztak. Érezte milyen kétségbeesve keresgél Voldemort fájdalmas pillanatokat, de ezeket Harry hét lakat alatt őrizte elrejtve az elméjében. Édesanyjára gondolt a Tekergők Termében, mikor szorosan ölelte magához. Érezte azt a rég elfeledett illatot, amit a nő vörös haja árasztott, a karjait, amik mintha most is ölelnék. Voldemort ordítva lépett ki belőle.

― Csak nem fájt? - A sötét mágus hunyorogva nézett rá. - Hát persze, téged éget a szeretet. Kár -csóválta meg a fejét Harry.

― Nincs semmi bajom! - kiabált rá Voldemort.

― Én nem lennék benne olyan biztos. Tudod találtam egy régi tekercset - kezdett nyugodtan mesélni Harry, mintha nem az évszázad legnagyobb sötét varázslójával állnak egy áttörhetetlen búra alatt. - Az egyik régi halálfalód írta, Regulus. - A név hallatán enyhén összerezzent Voldemort. - Emlékszel rá? Milyen kedves, hiszen ellopta Mardekár medálját. Na, de térjünk vissza a tekercsre. Azt írta: Akit szeretet vesz körül, végez majd a Nagyúrral, mert neki nem árthat a gyűlölet, de Őt kínozza a szeretete. Megtalálja a módját a lelkek pusztulásának, és mikor testével a Nagyúr megszállja, eldönti a harcot. Mert nem élhet az egyik, míg él a másik, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer.

― Hazudsz!

― Mért tenném? Nem az én szokásom zsarolással, tévhitekkel és egyéb aljassággal tőrbe csalni az embereket, Tom.

― Ne hívj így!

― Hiszen az vagy. Nézz végig magadon!

Valóban. A kopasz fejtetőn sötét hajszálak nőttek ki, a lapos orr kezdett kiemelkedni, a pupillák kerekedni, a csontos ujjak vastagodni, és Voldemort Nagyúr helyén már Tom Denem állt.

― Nem! - ordított fel a férfi.

― Fáj az igazság? Hát igen, nem lehet mindent elkendőzni a gonoszsággal. Arra vágysz, amit mindig is megvetettél. Szeretetre. Félsz attól, hogy kitagadnak, hogy nem lesz senkid.

― Elég!

― Egy cipőben jártunk, Tom - szólalt meg Remus.

― A kis vérfarkas - vágott undorodó arckifejezést a férfi.

― Megtisztelő, hogy emlékszel rám.

― Már hogy ne emlékeznék, amikor te vagy az egyetlen a rühes fajtádból, aki nem állt mellém.

― Szőrös kis probléma - mosolygott Harry.

― Tekergők - rázta meg magát még jobban Tom. - Szánalmas egy dolog. Féregfarkkal az élen. Az a nyavalyás apád legalább kiállt valaki mellet, és nem lehetett megfélemlíteni - mondta Harrynek, de az elismerést nem tudta teljesen elnyomni a hangjában.

― A gyenge láncszem, de az mindenhol van. A te embereid között is. Ugye, Perselus? - kiáltott fel Harry, mire az egyik fekete köpenyes alak felpattant.

― Te? - kérdezte Tom hangjában némi csalódottsággal, amit ügyesen próbált álcázni.

― Hát nem meglepő? - folytatta a bájcsevejt Harry.

― Crak! Monstro! - kiabált Tom, de semmi sem történt.

― Őket várhatod. Sejtésem szerint, épp az Azkabanba tartanak. Ugye, Hermione? - fordult a tőle nem messze álló nőhöz.

― Igen - bólogatott Hermione szaporán.

― Nem tudsz megölni - mondta határozottan Tom. - Olyan varázslat véd, ami nem törhető meg.

― A horcruxaidra gondolsz? - Tom úgy nézett Harryre, mint aki most ébredt fel, és jött rá, hogy eddigi tetteit csak álmodta. - Nagyot csalódtam benned. Fel se tűnt, hogy mindet megsemmisítettük?

― Megint hazudsz!

― Úgy gondolod? Na, nézzük csak - kezdett el kotorni a zsebeiben. - Itt van Mardekár medálja - dobta Tom elé a földre a tárgyat -, Hugrabug serlege, Hollóháti tükre. Nagini pedig ott fekszik a Malfoy-kúria padlóján holtan. Rowle Gomold gyűrűjét még Dumbledore pusztította el, míg a naplódat 8 éve átitattam egy kis baziliszkuszméreggel. Szép lyukas lett.

Tom térdre rogyva markolta az arany tárgyakat, melyekben már semmi varázslat nem volt. Gyűlölködve nézett a fölé tornyosuló Harryre.

― Ölj meg! - ordított rá. - tudod, hogy mit kell mondanod! Ismered az átkot! Ölj meg!

― Igen, de nem leszek gyilkos - mondta Harry hűvösen. - A szüleim, Sirius és Dumbledore gondoskodott a végzetedről.

― Tessék? - értetlenkedett Tom.

― Öregszel - jelentette ki közönyösen Harry. - A hajad már őszül, az arcodon ráncok jelennek meg, a tartásod pedig meggörnyedt. Porból lettél, s porrá leszel.

― Gyűlöllek - sziszegte Tom.

― Én nem, én sajnállak.

A még mindig a földön térdelő férfi, ha lehet még nagyobb ellenszenvvel nézett Harryre. ˝Őt ne sajnálja senki!˝

― Megöltem minden rokonodat a mugli nagynénédéken kívül, gyűlölnöd kell! - toporzékolt az öreg Tom.

― Nem tudlak. Már nem. Ez alatt a majdnem három év alatt megértettem a gondolataidat, a tetteidet. Ritkán irtottál ki teljes családokat a varázslók között úgy, hogy nem maradt senki életben. Megkínoztad igaz, de valakit mindig ott hagytál. Azt akartad, hogy szenvedjen, hogy átérezze azt, amit te éltél át.

― Velem fogsz meghalni! - mondta az öregségtől és a gyűlölettől remegő hangú Tom. Utolsó erejével elővette a pálcáját, és rászegezte Harryre. - Avada Kedavra! - és elporladt.

Harry nem ugrott el a zöld fénysugár útjából. Belecsapódott a férfi mellkasába, és összeesett. A búra, mely eddig ott izzott körülöttük eltűnt, és Hermione rohant oda Harryhez Remusszal a nyomában.

― Nem halhatsz meg! - zokogott Hermione, és gyenge ökleivel a férfi merev mellkasát csapkodta. - Nem hagyhatsz itt minket!

― Hermione - húzta el a szintén a könnyező Remus -, nem tudsz már semmit se tenni. Meghalt, és ezt el kell fogadnunk.

Ron lépett oda barátja mellé. Levette a talárját, és a mozdulatlan testre terítette. Lehajtott fejjel állt mindenki. Nem tudtak örülni a győzelmüknek, hisz a Kis Túlélő másodszorra nem élte túl.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.