Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


13. fejezet-Elkezdődött

2008.05.12
13

13. fejezet: Elkezdődött

Két év és tíz hónappal később (2000. július 30.)

Harry nyugtalanul forgolódott az ágyon. Voldemort érdekes álmot küldött rá. Csak ott állt a lapos, kígyószemű arcával, és beszélt hozzá. Holnap, Harry 20. Születésnapján lesz a végső harc. Ők hárman, Harry, Ron és Hermione, Voldemort és vagy száz halálfalója ellen. Igazságos küzdelemnek ígérkezik, főleg hogy Nagini még nem halott a benne rejlő lélekdarabbal együtt. Az elmúlt bő két évben bejárták egész Nagy-Britanniát. Sokszor teljesen más környezetben találtak rá a horcruxokra, mint gondolták. Míg kinyomozták a Minisztérium segítsége nélkül a medál akkori tulajdonosát, az már egy újabb embernél volt. Kis híján föladták ilyen kudarcok után, de valamelyikük mindig fölrázta a másik kettőt.

Ron és Hermione egymás mellett szuszogott pár méterre tőle, egy ugyanolyan ágyban, mint ő. Egy száraz, sötét barlangban éjszakáztak, ahová elővarázsolták a két ágyat pokrócokkal. Július vége ellenére hideg volt a menedékükben. Harry álmosan ült fel az ágyában. Tudta, hogy aludnia kellene, álmos is volt, de mégsem tudott elaludni. Az altató bájitala már elfogyott, és Hermionénak nem volt alkalma újat főzni. ˝Most már nem is kell. Ha nem sikerül, akkor úgyis nyugodtan fogok aludni... a koporsómban.˝ Felemelte az egyik plédjét, és az aprócska tűzhöz kuporodott nem messze a két ágytól. Elbambulva vizslatta a tüzet, mikor két alak közeledett felé, és ült le a két oldalára. Az elmúlt időben a bujkálás megtanította őket minden apró neszre felébredni, és percek alatt továbbállni nyomok nélkül.

― Nem tudsz aludni? - kérdezte Ron.

― Pihenned kéne - mondta Hermione.

― Holnap lesz - közölte barátaival a hírt Harry.

― Honnan veszed? - értetlenkedett az egyetlen lány, vagy inkább már nő.

― Voldemort mondta.

― Te találkoztál vele? - hüledezett Ron.

― Nem - mondta közönyösen Harry - Behatolt az elmébe.

― Lehet, hogy csapda - vélte Hermione.

― Nem, nem az.

― Honnan veszed? - kérdezte most Ron.

― Tudom, ennyi. Holnap meghalok, vagy örök hős leszek, esetleg mindkettő.

― Ne beszélj már butaságokat! - torkolta le Hermione.

― Ez nem butaság, Hermione - Harry levette szemét a tűzről, és a nőre nézett. - Ez az igazság, a valóság, az élet. Egyikük meghal a másik keze által.

― Igen, épp ez az! - érvelt Hermione. - Egyikőtök hal meg. Tehát, ha te megölöd, akkor nem halhatsz meg!

― Én nem vagyok ebben olyan biztos. Túl erős az összeköttetés köztünk. Lehet, hogy nem halok meg vele együtt, de mondjuk, örök kómába esek. Akkor inkább a halál. Hermione - váltott kedvesebb hangnemre Harry -, eddig toltuk magunk előtt ezt a dolgot. Most már nem lehet. A végrendeletemet McGalagonynak küldtem el.

― Harry...

― Szembe kell néznünk a tényekkel. Esélytelen a harc. Nagini él, Voldemort az összes halálfalóját elhozza, mi meg itt vagyunk hárman.

― Hívjuk a Rendet - ajánlotta Ron.

― Nem, nem fogom hagyni, hogy emberek haljanak meg a semmiért - nézte újra a táncoló lángcsóvákat Harry. - Menjetek haza!

― Tessék? - döbbent meg Hermione.

― A fenéket! - tódította Ron. - Harcolni fogunk veled együtt!

― Nem! - pattant fel Harry, a pokrócot szorosan maga köré tekerve. - Visszamentek az Odúba, vagy a főhadiszállásra, és a családotokkal lesztek!

― Nem megyünk sehova - mondta Hermione határozottan. - Emlékszel mit mondott Dumbledore negyedik év végén? Hogy választanunk kell majd a könnyű és a helyes út között. Te most a könnyebbet választottad azzal, hogy elküldesz minket.

― Nem érdekel. Mentek és kész. Ha kell Imperiot szórok rátok, de elmentek.

― Képes lennél megátkozni? - csodálkozott el Ron barátja viselkedésén.

― Igen, képes. Ti döntötök. Mentek önként, vagy átokkal - visszabattyogott az ágyához, és magára erőltette az alvást.

Hermione és Ron is visszafeküdtek, mivel még éjfél sem volt.

― Egy pillanat - kapott észhez Hermione. - Harry alszik már? - fordult a másik ágyhoz.

― Úgy tűnik - mondta Ron.

― Gyújtsd meg a pálcádat! - utasította Hermione Ront a takaró alatt, és előhúzott egy aranyláncot a pulóverje alól. - Ginny! - mondta a pálcáját a láncon lógó medál belsejére szegezve. - Hívd össze az összes Rendtagot és a családodat. Most rögtön! Életbevágóan fontos! Ha megvan, írj vissza!

― Mi a nyavalyakórság ez? - kérdezte Ron.

― Úgy működik, mint a DS érmék, csak itt a másik is írhat. Szerinted, honnan tudtam, mi történik az iskolában meg nálatok?

― Te három évig ˝leveleztél˝ a húgommal?

― Igen. Általában naponta írt egy ˝minden rendben van˝-t.

― És most?

― Várunk. Remélem siet.

Ron és Hermione idegesen malmozott, míg éjféltájt fel nem izzott a medál. Hermione azonnal felnyitotta, és suttogva olvasni kezdett.

― Itt van mindenki?várj szerintem Fred már újra alszik.

― Jellemző, hogy ő ilyenkor is hülyéskedik - méltatlankodott Ron.

― Minek kell neked meg állandóan kioktatnod? - mordult rá Hermione, és újabb üzenetet motyogott a medálnak.

― Holnap lesz a végső harc. Nem tudom, hol és mikor, de hagyok Harry cuccain poloskát. Ennek ellenére kéne pár ember, aki szemmel tartja, persze úgy, hogy ne tűnjön fel neki. Reggel érkezünk Ronnal a főhadiszállásra, addigra álljanak készen a megfigyelők.

― Rendben - jött a gyors válasz. - Egyéb tennivaló?

― Voldemort kígyóját el kell pusztítani. A részleteket holnap elmondjuk. Ginny, te leszel ennek a csapatnak az egyik tagja. Nem szabad a harc közelébe kerülnöd. Mindenki pihenje ki magát! Vége.

― Értettem - jött szinte azonnal a válasz.

― Ez elintézve - csukta be a medált Hermione, és rejtette újra a ruhája alá.

― Aludjunk mi is. Holnap fárasztó napunk lesz - ajánlotta Ron, és magához húzta Hermionét.

Másnap reggel Harry már ébren volt, mikor felébredtek. Csendesen összepakoltak, majd Harryhez fordultak.

― Biztos ezt akarod? - kérdezte halkan Hermione.

― Igen - bólintott Harry. - Menjetek külföldre! Minél messzebb Angliától. Akkor talán túlélhetitek.

― Te fogsz győzni - ellenkezett Ron.

― Semmi esélyem.

― Együtt lenne.

― Épp elég ember életével játszottam eddig, és épp elegen haltak meg miattam.

― Ha nem győzünk még több fog, és ezt te is tudod. Voldemort az egész világot meg fogja hódítani, és kiírt mindenkit, aki az útjában áll. Megtisztelőbb lenne harcban elesni melletted, mint bujkálni, míg meg nem találnak.

― Nem tudod megváltoztatni a döntésemet. Most pedig induljatok!

Ron egyik kezével a csomagját, másikkal Hermione kezét fogta meg, és elindult a barlang szája felé. Lassan sétáltak ki a szabadba, de rögtön hoppanáltak is. A Grimmauld téri Black-kúria volt még mindig a Főnix Rendjének főhadiszállása. Hermione és Ron pont a legfelső lépcsőre érkezett, és gyorsan besietett a házba. A konyhában már vagy két tucat ember rohangált, vagy dobolt a kezével az asztalon idegességében.

― Ron! - akarta megölelni fiát Mrs. Weasley, mikor az Hermionéval belépett a helyiségbe.

― Erre most nincs időnk - hárította az anyai gesztust komoran a férfi.

― Csak ennyien vagyunk? - sápadt el Hermione, mikor alaposan végignézett a társaságon.

― Nem - válaszolt Tonks, aki fekete hajjal pompázott, bár az semmivel sem állt jobban neki, mint három éve, de így nem volt annyira feltűnő, mint bugyirózsaszínnel. - Kingsley a Minisztériumban próbál információkat szerezni, Mordon a volt aurortársait keresi fel, Remus pedig az újoncokkal beszél.

― Újoncok? - nézett kérdőn Hermione Tonksra. - Erről én mért nem hallottam? - vetett szemrehányó pillantást Ginnyre.

― Bocs - húzta be a nyakát a vörös hajú nő.

― Mennyien leszünk összesen? - fordult Hermione újra Tonkshoz.

― Minimum ötvenen. Attól függ, Mordon és Remus hány embert talál.

― Ez már kecsektetőbb.

― Száz halálfaló ellen? - kérdezte Ron.

― A legtöbbnek annyi esze sincs, mint egy tyúknak. A múltkor is, hogy mondhatott Craciot Crucio helyett? - méltatlankodott Hermione. - Amúgy meg nem hinném, hogy csak száz halálfalója lenne.

― De Nagini is ott van - emlékeztette Ron a nőt.

― Sima ügy - vont vállat Hermione.

― Az utolsó horcruxról beszélsz! - kiabált rá Ron.

― Elszóltad magad - forgatta Hermione a szemét.

― Már én is rájöttem.

― Milyen horcruxról beszéltek? - értetlenkedett Tonks.

― Ez most lényegtelen - vágta ki magát Ron.

― Nem, nem az - vágott vissza Mr. Weasley. - azt várjátok, hogy segítsünk, ami természetes, de nem mondjátok el, hogy mivel kerülünk szembe.

― A megfigyelők! - csapott a homlokára Hermione belefojtva a szót Ronba. - Kik azok? - Két nála alig pár évvel idősebb férfi emelte fel a kezét, és lépett oda a még mindig az ajtóban álló nőhöz. Elhadarta nekik a barlang helyét, és azok már el is tűntek az ajtó felé.

― Na szóval - tért vissza az eredeti témához Mr. Weasley. - Miről van szó?

― Apa, most állítsd le magad, és foglalkozzunk fontosabb dolgokkal! - szólt rá erélyesen Ron. Mr. Weasley csak tátogni bírt a döbbenettől.

― Olyan kilenc ember kellene Ginny mellé a Naginis feladathoz.

Fred, George, Bill, Fleur, Charlie és Tonks keze lendült a magasba.

― Fred, George és te, Fleur mehettek. A többiekre szükségünk van.

― Fluerral megyek! - mondta Bill.

― Nem, nem mész vele. Jobb, ha nincs melletted, mert akkor csak rá figyelnél, annak meg nem lesz semmi jó következménye. - Bill ellenkezni akart, de Hermione nem hagyta. - Tudom, hogy szereted, hogy a feleséged, és hogy a kislányod anyja - itt megütközve nézett a nőre a két érintett -, de ezek pont ellenérvek.

― Te most a bénákat rakod külön? - kérdezte Ron

― Ezzel mirhe akarhsz célozni? - kiabált Fleur lassan tökéletes angol kiejtéssel.

― Azokat rakom külön, akik jobban megállják ott a helyüket. Feurt pedig az előbbi okok miatt is.

― Akkor engem is velük küldesz?

― Nem, de ha úgy gondolod, nyugodtan mehetsz. Legalább segítesz majd Frednéknek visszatartani Ginnyt attól, hogy harcolni jöjjön.

― De mért nem mehetek? - kérdezte az említett.

― Azért, mert Voldemort tudja, hogy együtt voltatok, és bár Harry nem emlékszik rá, nagyon is ismeri Harryt, azt, hogy milyen megmentési kényszere van, ezt pedig gondolkodás nélkül kihasználná.

― Honnan veszed, hogy elkapna?

― Nem ezért, vagy azért, de eddig mindig sikerült neki, és Harry ilyenkor mindig a halállal nézett farkasszemet - vette át a szót Ron.

― Ki megy még Fredékkel? - tette fel újra a kérdést Hermione.

― Mi - szólt egy ismerősen álmatag hang az egyik sarokból. Neville és Luna állt ott.

― Rendben. Ez eddig hat ember. Kellene még négy.

― De minek kell ennyi? Hiszen csak egy kígyóról van szó - érdeklődött George.

― Mert Voldemort nem olyan hülye, hogy magára hagyja. Mellesleg az a kígyó öt éve majdnem megölte az apádat. Nem a legjobb embereit fogja ott hagyni, mivel nem tudja, hogy már csak az a horcruxa van.

Még kiválasztottak négy fiatalabb Rendtagot, akikről Mr. Weasley kezeskedett, hogy remek harcosok.

― Nehogy szégyen érjen miattatok! - mondta még a férfi a négy varázslónak.

***

― Akkor megvan. Fred, George, ti vigyáztok Ginnyre, ha kell Imperiót szórtok rá, de visszahozzátok ide. A többiek hoppanálnak a csata helyszínére. Fontos, hogy ne kezdjétek az akciót a harc előtt, mert akkor Voldemort könnyen értesülhet róla. Az őröket gyorsan intézzétek el, és ne hagyjatok egyet se meglógni. Az végzetes lehet - avatta be a tíz kiválasztottat a terv részleteibe Hermione a könyvtárszobában. - Itt a bájital - vette elő az üvegcsét, és adta Ginnynek. - Ebből igyon mindegyikőtök indulás előtt. Aki először a kígyóhoz ér, az cselekszik, de ez nem járhat azzal, hogy bárki kicsúszik a karmaitok közül. A varázsige, amit a kígyóra kell mondani, az hogy mors mortis. Latinul annyit tesz halál. Igen egyszerű, azt leszámítva, hogy a bájitalt majd egy évig főztem - húzta el a száját Hermione.

― Hogy jutunk oda? - kérdezte Adam, az egyik ismeretlen férfi.

― Én viszlek el benneteket. Minden világos?

― Igen - mondták kórusban.

― Jó, akkor menjetek pihenni - utasította őket Hermione, és ő maga visszament a konyhába, ahol már Remus és Mordon is ott volt. - Sikerrel jártatok? - kérdezte tőlük köszönés helyett.

― Húsz vén auror szolgálatra jelentkezik - mondta az idősebb varázsló.

― Én harminc fiatalt találtam, köztük öt gyógyító. Úgy gondoltuk három itt marad, ha valakinek szüksége lesz ellátásra. A hoppanálásgátló bűbájt feloldjuk az egyik szobán, ahonnan csak olyan jöhet ki, akin nincs rajta a Jegy és Voldemort nem tarja az Imperius alatt.

― Ez jó ötlet -bólogatott Hermione. - Elküldtem pihenni a Naginiseket. Ti is menjetek! - nézett végig a társaságon. - Én majd figyelek, hogy mikor jelentkeznek a megfigyelőink, és a poloskák jeleit is szemmel tartom.

― Nem, majd én - mondta Ron. - Alig aludtál az éjjel.

― Ronald Weasley! - torkolta le Hermione. - El tudom dönteni, hogy mikor tudok aludni, és mikor nem! Most pedig le se tudom hunyni a szememet!

― De... - nyúlt Ron a lány felé, de félúton megakadt.

― Semmi ellenkezés! - kapta Hermione elő a pálcáját egy szempillantás alatt.

― Túl jók a reflexeid - csóválta a fejét mosolyogva a vörös hajú férfi.

― Három év veled és Harryvel tökéletes kiképzőtábor. Indulás! - parancsolt rá az előtte állóra, és megbökte a hasát a pálcájával. A konyhában maradtak halkan kuncogtak, míg Hermione meg nem pördült a tengelye körül. - Ti is! - mondta, mire mindenki elhallgatott, és kelletlenül felvonszolta magát az emeletre.

Elővett egy Anglia térképet, és leült az asztalhoz, majd megjelenítette a kiterített lapon a poloskák helyzetét. Azok még mindig a barlang környékéről küldték a jeleket. Hirtelen támadt egy ötlete. Felsietett a legfelső szobába, ami a padlás egész területét alkotta, és rászórta az összes bűbájt, amit csak ismert, és amivel bent tart olyanokat, akiket kell. Csak kora délután küldtek hírt magukról a megfigyelők. Két szó volt, ami a megjelenő cetlin, Gordic´s Hollow. ˝Hát persze˝ - esett le Hermionénak a tantusz. - ˝Voldemort olyan helyet választott, ami Harrynek és saját magának is fontos.˝ Varázslattal felerősítette a hangját, és felkiáltott az emeletre.

― Ébresztő!

Pár perc múlva mindenki ott tolongott újra a konyhában.

― A poloskákat, ahogy sejtettem, észrevette Harry, de az embereink tudták követni.

― Godric´s Hollow - mondta Remus.

― Honnan tudtad? - lepődött meg Hermione.

― Nem tudtam, csak megérzés volt.

― Jó megérzés. Rémszem, te elmész az aurorokért, Remus, te a többieket hozod oda, én elviszem a Malfoy-kúriához azt a tíz embert. A többiek pedig Tonks, valamit Mr. és Mrs. Weasley vezetésével elmennek Godric´s Hollow-ba. Ha lehet, addig ne harcoljatok, amíg mi oda nem érünk. - Mindenki beleegyezően bólintott. - Akkor sok szerencsét, és indulás!

Sorba kisiettek a házból, váltottak egy búcsúcsókot a szerelmesek, és hoppanáltak. Hermione maga köré gyűjtötte a csapatát, és ők is eltűntek.

― Mindenkit kötözzetek meg, és vigyetek a főhadiszállás padlására. Elláttam elég bűbájjal, hogy ne tudjanak meglógni. A pálcájukat vegyétek el, és rakjátok olyan helyre, ahol semmiképp sem találhatják meg. - Már a Malfoy-kúria melletti erdőben voltak. - Rakjatok hoppanálásgátló bűbájt a területre. Ott a hátsó bejárat - mutatott Hermione egy kisebb ajtóra a ház oldalán. - Nem tudom, hol lehet a kígyó. Kutassátok át az egész házat halálfalók és esetleges túszok miatt. Nemsokára találkozunk, remélhetőleg - nézett még végig a kis társaságon, és hoppanált.

Alig két méterre Tonkstól jelent meg Hermione egy apró domb lábánál. Óvatosan felmászott, és felmérte a terepet. Mindenütt halálfalók álltak. A rét közepén egymással szemben Harry és Voldemort nézett a másik szemébe. Hermione visszaereszkedett, és újra a kezébe vette az irányítást.

― Remus?! Harminc ember?! - hüledezett, mikor a domb alján találkozott az imént érkezőkkel. - Ez legalább hatvan!

― Talán baj? - mosolygott a férfi. - Hazaküldhetek párat, ha gondolod.

― Eszedbe ne jusson! Inkább azt mondd meg, osztódtak, hogy ennyien lettek?

― Nem. Tudod, Ronnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a minisztériumi kis balhé nem csak ellenségeket szerzett nekünk.

Ron dagadt a büszkeségtől, amikor Hermione elismerően ránézett.

― Jó. Megvárjuk Rémszeméket, és... - Nem tudta befejezni, mert az említett varázsló ekkor jelent meg, mögötte a beígért húsz hasonló korú aurorral. - Mindenki itt van - mondta izgatottan Hermione. - Csoportokra bomlunk. Hét vezető lesz, Mordon, Tonks, Remus, Mr. és Mrs. Weasley, Ron és én. Keverve oszoljon egyenletesen szét mindenki. - Pár perc múlva minden vezető mögött ugyanannyi ember állt. - Bekerítjük a rétet - ismertette tervét a többiekkel Hermione.

― Szabad megkérdeznem, a kisasszony auror? - lépett ki egy kopaszodó varázsló Mordon csapatából. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a dolog.

― Nem, uram, talán gond? - kérdezte nyugodtan Hermione.

― Igen, az. Úgy szokás, hogy a rangidős vezesse a küldetést, vagy a legmagasabb fokozatú auror.

― Tudja, uram - nyomta meg gúnyosan a megszólítást Hermione -, aki megfelel ezeknek az elvárásoknak, az nem töltött el bujkálva három évet Harryvel és Ronnal azért, hogy ez a csata a mi javunkra dőljön el. Mellesleg tudja, mi az a horcrux? Mert gondolom maga a rangidős.

― Persze.

― Akkor, kérem, mondja el az elkészítését, fő jellemzőit és az elpusztítását. - Az idős auror szúrós tekintettel nézett Hermionéra, majd visszalépett a csapatába. - Ott tartottam, hogy körbevesszük a rétet - folytatta, mintha mi sem történt volna. Hangtalanul, hogy legalább a halálfalókat meg tudjuk lepni, mert Voldemort egy pillanat alatt ki fog minket szúrni. A támadás jelre kezdődik.

― Mi a jel? - kotyogott közbe egy vele egykorú szőke, kékszemű, babaarcú férfi.

― Patrónus. Amint meglátjátok a vidrámat Harry mellett, támadjatok. Én megyek a rét túloldalára. Osszátok el magatokat körbe.

Csendesen lopóztak a bokrok és cserjék árnyékában. Mindenki elfoglalta a helyét, és Hermione megidézte az inkarnálódott patrónusát. Az rögtön Harry mellett jelent meg. Egyszerre törtek ki az emberek az erdőből, és kezdték szórni az átkokat. Elkezdődött az utolsó nagy csata.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.